CMS Demosite

Nyelvhasználat és tolerancia

Borbás Gabriella Dóra

In: Gecső Tamás (szerk.): Nyelvelmélet és nyelvhasználat. 46--53.
Kodolányi János Főiskola--Tinta Könyvkiadó, Székesfehérvár--Budapest, 2007.


Valójában az intolerancióról szeretnék beszélni, arról, ahogyan a társadalom megítéli az egyén nyelvhasználatát. Sőt, pusztán a nyelvhasználat indulatokat, diszkriminációt, sztereotipikus megítélést válthat ki.

"Abban a korban, amikor a faj, a bőrszín a vallás vagy a nyelv alapján történő hátrányos megkülönböztetés nyilvánosan nem fogadható el, a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája az emberek nyelvhasználata alapján történő diszkrimináció." (Milroy 1998, idézi Sándor 2001: 241)

Mi lehet ennek az oka?

1. Mindenki használja a nyelvet. Ebből következőleg mindenkit érint.

2. Szimbolikus jelentést tulajdonítanak a hallgatók a beszélők nyelvhasználatának. Szimbolikus, azaz magán a nyelven -- mint a kommunikáció eszközén túlmutató jelentést.

Élesen elválik a tudományos tény a laikusok, a nyelvhasználók vélekedésétől. Nézzük először a nyelvet!

Saussure szerint a nyelv viszonyrendszer (értékrendszer). (Saussure 1967: 106) A nyelv jelekből áll. (i. m. 33) Minden jelnek csak azáltal van értéke, hogy a jelhálónak tagja, és valamilyen viszonyban, oppozícióban áll a többi jellel. (i. m. 137) Egy jel értéke relatív, a többi jeltől függ, vagyis egy jelnek azáltal van értéke, hogy különbözik a többi jeltől. (i. m. 151, 161) Saussure nyelvi jelelméletének alapja: a nyelvi jel két részből tevődik össze: a jelölőből (azaz a hangsor pszichikai lenyomatából) és a jelöltből (azaz a fogalom képzetéből -- a fogalom fogalmából). (i. m. 92) Ez természetesen csak leegyszerűsített ábrázolása egy morfémának, tudniillik Saussure nem gondolta, hogy a morfémák monoszémek lennének. A lényeget akarta ábrázolni, vagyis azt, hogy a nyelvi jel két oldala közötti kapocs asszociatív, konvencionális és motiválatlan. Ebből következik, hogy a nyelvi jeleknek csak a konvenció által van funkciójuk és létük is.

A nyelv asszociatív kötelékek sora, pontosabban hálója, mivel nemcsak egy jelen belül, hanem a jelek között is asszociatív kötelékek vannak. (i. m. 133) Jelölőknek más jelek jelölőivel, jelölteknek más jelöltekkel és jelölőknek más jelek jelöltjeivel. (i. m. 147) Egy nyelvi jel (pontosabban egy jelölő-jelölt asszociatív kötelék) rengeteg nyelvi jelhez kapcsolódik -- (végső soron) a jelek rendszerhálóján keresztül minden jel kapcsolatban áll minden jellel egy nyelvváltozaton belül. A jeleknek ez a tulajdonsága a saussure-i nyelvi érték. (i. m. 147) "A nyelvi jelrendszerben kölcsönös függőség van a rendszer tagjai között." (i. m. 162) "A nyelv ugyanis tiszta értékrendszer..." (i. m. 106) "A nyelv rendszer, amelynek minden tagja kölcsönösen függ a többitől, és amelyben az egyik tag értéke csak annak a következménye, hogy egyidejűleg a többi tag is jelen van." (i. m. 147)

            A nyelv időben létezik -- mint minden --, és az idő mindent megváltoztat, így a nyelvet is. Az idő maga a változás és a változtatás. A nyelv társadalomban létezik. Sehol máshol!!! (A langue az adott nyelv anyanyelvi beszélőinek agyában; a parole pedig megsemmisül a levegőben, kivéve ha valamilyen módszerrel rögzítjük: írás, magnó stb.) A társadalom sok-sok beszélőből áll, akik parole-ozásaik során megváltoztatják a nyelvet -- mert amit sokan használnak, az szintén megváltozik. A változás két fő indítóoka: az idő és a társadalom tényezők mögött alapként a nyelvi jelek önkényessége áll. A nyelv szükségszerűen változik, mert időben és társadalomban létezik. "Annak érzékeltetésére, hogy a nyelv csupán intézmény, Whitney joggal hangsúlyozta a jelek önkényes voltát; és ezzel helyezte a nyelvtudományt igazi pályájára. Gondolatát azonban nem vitte végig, és nem ismerte fel, hogy ez az önkényesség a nyelvet gyökeresen elkülöníti minden más intézménytől." (i. m. 102)

A nyelv, a saussure-i langue lényege, működésének, funkcionálásának alapja és oka tehát az értékháló, a viszonyháló, melynek minden nyelvi jel a tagja. Egy nyelvi jel az összes többivel szembenállva lehet önmaga, és önmagával megegyezve állhat az összes többivel szemben. (i. m. 147) A kalapács szó a magyar nyelvben azért jelölheti meg a 'kalapács' fogalmat, mert más hangsor nem jelöli meg ezt a fogalmat, és ez a hangsor nem jelöl meg más fogalmat. A nyelv azért tud tisztán értékrendszer lenni, mert jelei önkényesek, csak oppozícióik által van saját értékük, nem önjogon. Hiszen: "A nyelv forma és nem szubsztancia". (i. m. 155) Ahogy a boltban a pénzem kicserélem egy cipóra, úgy cserélek ki egy hangsort egy fogalomra a kódolás-dekódolás folyamatában. Ahogy a pénznek semmi köze nincs a cipóhoz, úgy nincs semmi köze a hangsornak a fogalomhoz: különböző minőségeket cserélek fel egymással. A világ milliárdnyi jelenségét egy nyelv 30--40 fonéma (ill. ezekből alkotott hangsorok) segítségével képes megjelölni. "A nyelvi jel ... motiválatlan, vagyis a jelölthöz képest, amellyel a valóságban semmiféle természetes kapcsolata nincs, önkényes." (i. m. 94)

 

Most nézzük meg a társadalmi valóságot!

Azt, hogy ezen puszta jelrendszernek, azaz a langue-nak és realizációjának, a parole-nak, azaz a nyelvhasználatnak -- vagyis egyes nyelvi formáknak hogyan tulajdonít a társadalom szimbolikus értéket.

Az embereket kinézetük és öltözködésük mellett nyelvhasználatuk alapján ítélik meg először és elsősorban. A beszélőkben feszültséget hozhatnak létre az anyanyelvváltozatuk és a magyar sztenderd között létező különbségek. A sztenderdet beszélők gyakran stigmatizálják (egyes nyelvváltozatok, nyelvi jelenségek megbélyegzése) a presztízsváltozattól eltérő nyelvi formákat, s rajtuk keresztül a nyelvhasználókat is. Miért van ez így? Jó ez így? Nemcsak a dialektusokkal, hanem például a csoportnyelvi szókincsekkel (pl. a szlenggel) és a nyelvi változásokkal (változók) szemben is létezik egy elmarasztaló közvélemény.

A nyelvi jelrendszer: forma, rendszerháló -- és nemhogy nincsenek a háló, a jelrendszer tagjainak esztétikai vagy bármilyen (a jelrendszertől független) értékei, hanem még jelentésük is csak egymással szemben van. Nincs saját jelentésük önjogon, pusztán a rendszer oppozíciói által.

Ezeknek a szerencsétlen hangsor--fogalom asszociatív kapcsoknak, vagyis ezek hangzó megjelenítésének a társadalom jelentős része nyelvtől, tehát tudományos tényektől független szimbolikus értéket tulajdonít: minősítik a nyelvhasználót, stigmatizálják vagy sztereotipikus véleményeket alkotnak róla az alapján, hogy milyen/melyik langue van a fejében, és az alapján, hogy ebből a saját langue-jából (idiolektus) hogyan válogat a különböző beszédhelyzetekben.

A társadalmi vélekedésben, ítéletalkotásban megjelenő intolerancia-helyszíneket próbálom meg összegyűjteni. A lingvicizmusról van szó, azaz a beszélőknek a különböző nyelvi kódok vagy különböző regiszterek használata lapján való megkülönböztetéséről.

Nézzük a különböző kódokat!

Egyrészt jelent más nyelveket: például le lehet valakit ütni mert magyarul, arabul stb. szólal meg. Jelent más területi nyelvváltozatokat, nyelvjárásokat. Elterjedt laikus tévhit, hogy a társadalom által presztízsértékűvé tett központi norma, központi nyelvjárás, azaz a köznyelv, például a magyar sztenderd igényesebb, mint nyelvünk többi nyelvváltozata. Éppen ezért a nyelvjárásokat és használóikat gyakran stigmatizáció sújtja. Míg a köznyelvet használót pozitívan diszkriminálják (pl. egy állásinterjúban).

A nyelv funkciója a kommunikáció (és a gondolkodás). Egyetlen élő nyelvet, nyelvjárást sem ismerünk, mely ne lenne tökéletes eszköze a kommunikációnak beszélői számára. "A nyelv változik, de nem veszít kommunikatív képességéből." (Nádasdy 2004: 118) "... a nyelvek mind hibátlanok, mert egyetlen céljuk és funkciójuk az üzenetek kódolása és átvitele..." (Nádasdy 2004: 119) Minden nyelv és nyelvváltozat egyenlő értékű: nincs könnyebb vagy nehezebb, szebb vagy csúnyább, egyszerűbb vagy bonyolultabb, hiányos vagy árnyaltabb stb. nyelv.

            "Súlyosan téves ... az a szemlélet, hogy volna bármely anyanyelvi beszélő, aki ne tudná helyesen az anyanyelvét." (Nádasdy 2004: 121) "... a helyes fogalma pedig csak egy-egy normához képest értelmezhető." (Kálmán 2004: 67) Nyelvtanilag rossz, helytelen formának azokat tarthatjuk, amelyeket az anyanyelvi beszélők nem használnak, mivel: a magyar langue a magyar anyanyelvi beszélők mentális tulajdona. "A nyelv ugyanis senkiben sem teljes, tökéletes formájában csak a közösségben él." (Saussure 1967: 31) Nem létezik egy "ideális", "helyes" magyar nyelv valahol rögzítve, dokumentálva, szekrénybe zárva, mint például a méterúd -- a magyar nyelv csak az anyanyelvi beszélők fejében él, nincs az anyanyelvi beszélőktől független léte. "Nyilván úgy kell felelnünk e kérdésre, ahogy már az ókorban felelt Horatius: "Usus, quem penes arbitrium est et jus et norma loquendi."  Csakis a nyelvszokás döntheti el, mi helyes és mi helytelen.  Általános szempontból csak az helytelen, csak az magyartalan, amit a romlatlan nyelvérzékű magyar nép sehol se használ, ellenben helyes, ami a népnél akármilyen csekély területen szokásban van." (Simonyi: 1905: 211) A nyelv folyamatosan változik, s ezáltal a különböző normák szabályai is.

A lingvicizmusra régi időkből is találunk példákat: "És elfoglalták a gileádbéliek Efráim előtt a Jordán réveit, és lőn,  hogy mikor az Efraim közül való menekülők azt mondják vala: Hadd menjek által! azt kérdezték tőlük a gileádbéli férfiak: efráimbéli vagy-é? És ha az azt mondotta: nem! Akkor azt mondák néki: Mondd: sibboleth! És ha szibbolethet mondott, mert nem tudta úgy kimondani, akkor megfogták őt és megölték a Jordán réveinél, és elesett ott abban az időben az efráimbéliek közül negyvenkétezer" (Biblia, Bír. 12: 5--6). 

Mire lehet még használni a kódbeli különbségeket? Elterjedt laikus, tudománytalan nézet, hogy a nyelvjárásban beszélők vagy a nyelvjárási formákat is használók műveletlenebbek, iskolázatlanabbak, sőt butábbak, esetleg egyenesen "bunkó parasztok" (az utóbbi diákoktól gyűjtve).

Milyen érdekes, hogy azt lehet mondani, hogy te ne használd a te anyanyelvi kódodat (pl. ne használd a magyart, hanem a szlovákot), vagy ne használd a te anyanyelvjárásodat (vernakuláris norma), mert nekünk az nem tetszik, hanem tessék megtanulni a pesti köznyelvet. Annak ellenére, hogy a magyar nyelvjárások között nincs akkora különbség, hogy megértési problémák lépnének fel. Vagy éppen ezért?

 Lehetséges, hogy éppen azért lehet a magyar nyelvjárásokkal (és általuk használóikkal) asszociatíve összekapcsolni az iskolázatlanság, "bunkóság" ténylegesen össze nem függő tulajdonságokat -- mert a magyar nyelvjárások nem különböznek annyira egymástól, hogy a beszélők érzékelnék, hogy külön kódokról, külön nyelvi rendszerekről: nyelvváltozatokról van szó. És mivel nem egy másik nyelvi rendszernek, másik nyelvváltozatnak tartják, viszont a különbségeket érzékelik, az iskolázatlanság jelzőjének (tünetének) gondolják, úgy okoskodnak, hogy van a "jó" magyar (a köznyelv, a sztenderd) és ami kicsit másként jelenik meg (hiszen a magyar nyelvjárások esetében a különbségek elsősorban ejtésbeliek), az nem "jó magyar" -- az az iskolázatlanok nyelve. Igen gyakran magyar anyanyelvi beszélőknek az a véleménye, hogy azon nyelvhasználat létének, amely kicsit különbözik a sztenderdtől, csak az lehet az oka, hogy az illető (anyanyelvi!) beszélő nem tanult meg jól magyarul. Lehetségesnek tartom, hogy amennyiben a magyar nyelvjárások közötti különbségek markánsabbak lennének, akkor más lehetne a közéletben a státuszuk: elfogadott lenne például a médiában a nyelvjárások használata, akár Angliában, Németországban stb.

Ezt a sztereotípiát használja fel és ki a média is. Hiszen a médiában kizárólag csak köznyelven beszélők dolgozhatnak (tudom, van két anyanyelvjárását használó meteorológus...), ugyanakkor, amikor egy műsorban (show-ban) azt akarják alátámasztani, hogy vannak kamera előtt is üvöltöző, verekedő stb. emberek... -- nos, abba a műsorba kizárólag nyelvjárási beszélőket "szállítanak". Erősítendő és rájátszandó a sztereotípiára. Holott ugyanannyi verekedő köznyelvi beszélőt is tudnának találni.

Minden nyelvnek több változata létezik: vannak területi, dialektális és társadalmi, szociolektális változatok, s ezáltal dialektális és szociolektális normák is. Minden nyelvváltozat egyenlő nyelvi, nyelvészeti (strukturáltságbeli, kommunikációs) szempontból. Társadalmi szempontból természetesen nem egyenértékűek a különböző nyelvváltozatok, nyelvi jelenségek: a használók számára különböző értékük, presztízsük lehet. Ez a jelenség azonban a nyelvhasználók és a nyelvhasználat problémakörébe tartozik, és nem a nyelvi rendszerről szól. A nyelvvédők-nyelvművelők gyakran megfeledkeznek arról, hogy egy nyelvi forma önmagában nem lehet helytelen, csak egy normához viszonyítva, valamint arról is, hogy egy normán belül is lehet javasolt vagy nem javasolt egy nyelvi elem használata: a különböző beszédhelyzeteknek megfelelően. Sokszor laikusok számára úgy ábrázolják, mintha egyetlen változata lenne a magyar nyelvnek, és azok a nyelvi formák, amelyek eltérnek a presztízs nyelvváltozat elemeitől -- rontott jelenségek lennének. A "jó magyar" és a "rossz magyar nyelv" képzetének fennmaradását véleményem szerint egyes nyelvművelők jelentősen támogatják munkásságukkal. Az is megfigyelhető, hogy nem veszik figyelembe, milyen sokféle beszédhelyzetben használjuk a nyelvet, s azt sugallják: az utcán, otthon, buszon beszélgető emberek nem beszélnek helyesen. Tudatosítani kellene, hogy különböző beszédszituációk léteznek: a buszon nem kell olyan stílusban beszélgetni, mintha tudományos konferencián adnánk elő. Általános megfigyelésem, hogy összekeverik a területi és társadalmi normákat a stílusbeli elvárásokkal. A stílus, a regiszter nyelvészeti értelemben: válogatás a langue-om elemeiből, az adott beszédhelyzetnek megfelelően. A szociolektus és a dialektus azonban a beszédhelyzet "fölött állnak". A nyelvi nevelés célja éppen az lenne, hogy minden kommunikációs helyzetben könnyedén, jól, a társadalmi normáknak megfelelően tudjunk boldogulni (ha akarunk). Ugyanakkor nem csak a formális kommunikációs helyzetnek megfelelő beszédmódot kellene preferálni! Azt pedig sohase felejtsük el, hogy a különféle regiszterek használata a társadalom, és nem a nyelv vagy a nyelvész elvárása!

          "Akár bevallja egy chicagói magyar saját magának, akár nem, föl szok­ta tenni azt a kérdést, hogy tudnak-e a chicagói magyarok magyarul? Ez a kérdés aztán könnyen kapcsolódik egy másikhoz: ki tud jól ma­gyarul? Persze nemcsak felteszik, feltesszük a kérdést, hanem meg is válaszoljuk. És nem csupán a chicagóiakról van véleményünk, hanem arról is, hogy tudnak-e magyarul az erdélyi magyarok, a szögediek vagy a pestiek. Ilyen kérdésekkel állandóan körül vagyunk véve. Nem csak mi, földi halandók, de időnként szépírók is egymásnak esnek a szépnek vagy jónak hitt magyarul tudás birtokháborítási pereiben. Az az érdekes ebben a kérdésben, hogy van egy rejtett tartalma. Ha valaki "nem tud jól magyarul", arról gyakran kimondatlanul azt is ál­lítjuk, hogy "nem jó magyar ember". Ha valakiről ki akarjuk állítani a "nem jó magyar ember" bizonyítványt, elég, ha epés megjegyzést te­szünk akcentusára, beszédére, esetleg írásának valamely kifogásolható vagy annak vélt vonására. Ebben a vonatkozásban nagy a demokrácia -- a társadalmi ranglétra bármely fokán csaknem azonos tévhitek, ba­bonák és sztereotípiák élnek, és a megbélyegzés módjai is azonosak, vagy legalábbis nagyon hasonlóak. Sok nyelvi mítoszunk van. Az egyik szerint az igazi, szép, romlat­lan, ősi és tiszta magyar nyelvet Erdélyben beszélik. De amikor 1987--88 táján tízezrével menekültek erdélyi magyarok Magyaror­szágra, szinte kivétel nélkül mindegyikükről kiderült, hogy nem tudnak elég jól magyarul..." (Kontra 1999b: 28)

Nézzük a különböző regisztereket!

A nyelvi-nyelvhasználati stigmatizációt nyelvi-nyelvészeti érvekkel kellene alátámasztani -- ilyenek viszont nincsenek, a fentebbiekből következően nem létezhetnek. "A különféle változatok más-más nyelvszociológiai értékkel bírnak; egyeseket befogad az úgynevezett művelt köznyelv, másokat nem -- de nyelvészeti szempontból nem lehet értékbeli különbséget tenni közöttük. A művelt köznyelvi normával ütköző alakok nem romlottak vagy helytelenek, hanem olyan változatok, melyek a nyelvnek csupán valamely regionális vagy társadalmi változatában ... nyertek polgárjogot." (É. Kiss 2004: 72)

Az esztétikum tanulmányozása, vagy a vele való érvelés, valamint az értékítélet kívül esik a nyelvtudományon. A nyelvi rendszeren belül értelmezhetetlen az esztétikai érték fogalma -- csak a társadalom tagjai tulajdoníthatnak a nyelvi jeleknek esztétikai értéket. A társadalom tagjai azonban kívül vannak a nyelv rendszerén, nem elemei egy nyelvi rendszernek.

Nem egy nyelvváltozata és azon belül egy stilisztikai változata, regisztere van egy nyelvnek és egy nyelvhasználónak sem. Senki sem mondja, hogy egy tudományos dolgozatba írjunk igen problémás szituáció helyett kőkemény helyzet-et, de fordítva se várjuk el, hogy tábortűz mellett borozgatva az igen problémás szituáció-t használjuk. (Lehet használni, de ne várják el!) Léteznek életkori, szakmai, nemi stb. szókincsek. Semmi különös nincs abban, ha egy szívsebész számára idegen egy fodrász nyelvhasználata, és abban sem, ha egy 75 éves számára furcsa egy 15 éves stílusa.

Társadalmi -- és nem nyelvi elvárás, hogy milyen regisztereket kell használni különböző beszédhelyzetekben. A nyelvi elvárás -- csak a megértés. A nyelv létének oka, hogy a kommunikáció eszközeként funkcionál. A nyelv létének oka tehát a kommunikáció.

A fiatalokat szokás megróni a szleng használatáért. Miközben az igazság az, hogy olyan hallgatóknak, akik nem ismerik a szleng szókincsét, tudnak más regiszterben is beszélni. Ha akarnak. Ugyanez a jelenség, és mégsem stigmatizált, mikor egy orvos szaknyelven mondja el a betegnek, hogy mi a baja. Eleve lehetetlenné téve a kommunikáció célját, azt hogy átmenjen az üzenet.

Formális beszédhelyzetekből nemcsak a nyelvjárási kódok, vagy például a szleng, hanem a nyelvi változók újabb alakja (pl. az inessivusi funkciójú -ba/-be), valamint az újonnan keletkező nyelvi jelenségek (pl. az új igekötős igék, mondjuk bealszik) is ki vannak tiltva -- nem a nyelv, hanem a beszélőtársadalom által.

Hasonló érdekesség jelenik meg a viselkedés és az öltözködés megítélésében is: önmagukban nem értékes, pusztán funkciós elemeket a társadalom értékítélettel lát el. Például fekete nadrághoz fehér zoknit felvenni -- stigmatizált jelenség. A zokni funkciója a láb melegítése (vagy a cipőhasználat kényelmesebbé tétele), a színe funkcionális szempontból lényegtelen. Az ivás is funkcionális eltartott kisujjal -- a társadalom által azonban stigmatizált. Ezen szokások és megítélésük is változik (régebben ivásnál éppen az eltartott kisujj volt a preferált), éppúgy, mint ahogy nemcsak a nyelvhasználat változik, hanem a stigmatizált nyelvi formák halmaza is.

A több millió nyelvi jelenség közül néhányakat negatív, néhányakat pozitív diszkriminációval lát el a társadalom egy része. "De az ilyen ötletszerű meg­rovásokkal a nyelvművelésben minden lépten-nyomon találkozunk. Az emberek gondolkodás nélkül elfogadják és tovább adják. Ilyen dolgokban -- milyen a nyelvművelés és nyelvtanítás -- ahol féllábbal tudományos, féllábbal gyakorlati téren állunk, mindig a műkedvelők ítélnek legbátrabban s ezzel nagyon megnehezítik a vitás kérdéseknek elfogulatlan vizsgálatát." (Simonyi 1903: 11) Például az inessivusi funkciójú -ba stigmatizált: Nem nagyon bízok a dologba. Viszont az illativusi funkciójú (azaz hiperkorrekt) -ban nem: Ez nem az én hatáskörömben tartozik. Nemcsak a stigmatizált nyelvi formák ad hoc kiválasztása érdekes, hanem az az anekdotisztikus terjedés és lét is, ahogyan ezek a nyelvi babonák a beszélőtársadalomban terjednek és fennmaradnak.

            Nyelvi jelenségek a stigmatizáció mellett indulatokat is képesek kiváltani. "Gutaütést tudok kapni, ha valaki azt mondja: az miatt". Holott a beszélő nem bántotta a hallgatót, nem ütötte meg, nem lopta el semmijét -- pusztán egy nyelvi formát választott...

Véleményem szerint ezen tudománytalan és diszkriminatív vélekedések, babonák létéért súlyos felelősség terheli a közoktatást. A 12 osztály elvégzése ellenére könnyen lehet, hogy semmilyen tudásunk nem alakul ki arról, hogy mi az a nyelvjárás, mik azok a beszédhelyzetfüggő regiszterek. "A nyelv csalóka tulajdonunk. Normális esetben mindenki birtokolja, használja, olyan természetes része életünknek, mint a levegő vagy a víz. ... Ezért aztán majd mindenki úgy véli: életének s mindannyiunk életének eme legtermészetesebb részéről mindent tud, amit tudni le­het s érdemes. Ennek azonban épp a fordítottja igaz: az emberek vaj­mi keveset tudnak a nyelvről általában, s anyanyelvükről sem tudnak annyit, amennyi saját kommunikatív céljaik megvalósításához kelle­ne. Különösen szembeötlő ez a tudatlanság azok esetében, akiknek valamilyen szinten kenyerük a nyelv, például az újságírók, tanárok, jo­gászok, szociológusok és általában az empirikus társadalomtudomán­nyal foglalkozók esetében." (Kontra 1999c: 132--33) Hogyan lehetséges, hogy minimum 12 éven át hallgatott magyar nyelvvel foglalkozó órák után sem tudja egy újságíró, egy riporter, hogy egy adott nyelvi jelenség nyelvjárási jelenség, és nem rontott köznyelvi formáról van szó. Hogyan lehetséges, hogy tudatlanságtól sújtva még ahhoz is veszi a bátorságot, hogy élő adásban kijavítsa (vagy nonverbális vélemény-nyilvánítással megbélyegezze) anyanyelvi beszélőtársát. Gyakori jelenség a mindennapi kommunikációban is, hogy a javítók nincsenek tisztában azzal, hogy a javított nem rosszul tud magyarul, pusztán nyelvjárásban beszél, azért, mert az az anyanyelvváltozata. Hogyan lehetséges, hogy még azok sem ismerik fel a kódbeli és a regiszterbeli különbségeket, akik mindennapi munkájuk során a nyelvvel dolgoznak (és nem 12, hanem 16--17 évig hallgattak magyar nyelvi órákat)?

"Talán az újságírásnál is fontosabb az iskolai tanítók és tanárok ha­tása, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Tisztelet s megbecsülés a kivételnek, de a pedagógusok túlnyomó többsége nem tudja, hogy mi­lyen érzelmeket vált ki diákjaiban egy-egy -- akár jó szándékú -- nyel­vi megjegyzésével. Az a tanár, aki diákjára ráförmed, mert az adeve­rinca-t mond bizonyítvány helyett, vagy szekretár-t titkár helyett, valószí­nűleg nem tudja, hogy esetleg a kisdiák édesanyját szidja akaratlanul. A kétnyelvű gyermek ugyanis nem azért használ "tisztátalan" ma­gyart, mert "rossz magyar ember", sem nem azért, hogy bosszantsa ta­nítóját. Egyszerűen azon a nyelven beszél, amelyet szüleitől s a kör­nyezetében levőktől megtanult. A diákot letorkoló, kijavító tanár megszégyeníti növendékét; azt a nyelvet, esetleg egyetlen szót bélyeg­zi meg, amit a gyerek édesanyjától tanult. Ugyanezt teszi egyébként minden magyarországi tanító is, amikor a nyelvjárást beszélő diák mink-jét kijavítja mi-re.Az "üzenet" úgy szól, hogy "rendes, művelt, igazi stb. magyar ember" nem salapétá-t mond, hanem munkaruhá-t, nem halasszuk-ot, hanem halasztjuk-ot és így tovább. A tanár által meg­bélyegzett nyelvi alakot, szót a gyerek édesanyjától tanulta, tehát ne­ki a tanító üzenete úgy szól, hogy édesanyja "nem rendes, művelt, iga­zi stb. magyar ember". Az ilyen tanár -- akaratlanul is -- szidja diákja édesanyját." (Kontra 1999a: 18)

 

 

 

Irodalom

 

É. Kiss Katalin 2004. Anyanyelvünk állapotáról. Budapest: Osiris Kiadó.

Kálmán László 2004. A nyelvművelés mint áltudomány. In: Büky László (szerk.) A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei VI. Nyelvleírás és nyelvművelés, nyelvhasználat, stilisztika. Szeged: Szegedi Tudományegyetem. 63--82.

Kontra Miklós 1999a. Lehet-e tisztán beszélni magyarul? In: Kontra Miklós. Közérdekű nyelvészet. Budapest: Osiris Kiadó. 15--19.

Kontra Miklós 1999b. Tudnak-e a chicagoi magyarok magyarul? In: Kontra Miklós. Közérdekű nyelvészet. Budapest: Osiris Kiadó. 27--32.

Kontra Miklós 1999c. A terepmunkás dilemmái. In: Kontra Miklós. Közérdekű nyelvészet. Budapest: Osiris Kiadó. 132--42

Nádasdy Ádám 2004. A betegség-metafora. In: Büky László (szerk.) A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei VI. Nyelvleírás és nyelvművelés, nyelvhasználat, stilisztika. Szeged: Szegedi Tudományegyetem. 117--22.

Saussure, Ferdinand de 1916/1967. Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest: Gondolat Kiadó.

Sándor Klára 2001. "A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája": az emberek nyelvhasználata. Replika 2001. november. 45--46.

Simonyi Zsigmond 1903. Helyes magyarság. Budapest: Athenaeum.

Simonyi Zsigmond 1905. A magyar nyelv. Budapest: Athenaeum.

Szent Biblia. 1590/1991. Károlyi Gáspár (ford.) Bírák könyve. Budapest.

Szent Biblia. 1590/1991. Károlyi Gáspár (ford.) Máté evangéliuma. Budapest.

 


CC-GNU GPL
This software is licensed under the CC-GNU GPL.