CMS Demosite

Ferdinand de Saussure

Bevezetés az általános nyelvészetbe

1916

1967. Bp.,Gondolat

1997. Bp., Corvina

Ajánlott olvasási ütemezés (a 97-es kiadás oldalszámaival):

I. 11--29, 371--9, 33--59.
II. 91--119.
III. 123--56.

IV. 159--201.
-- főleg: "teljes mozdulatlanság nincs" 159, 186, 200--1, 213, 227.
V. 205--23, 227--45. -- az ajánlott tézisek.

 

Bevezetés

*          a nyelvtud. 3+1 szakasza;

            miért a 4. szakasz a nyelvtud. igazi megszületése?

**        a nyelvtud. anyaga; feladatai

*          "a nyelv lényegének semmi köze a nyelvi jel hangbeliségéhez" (24, 27; 37, 40--1)

*          a nyelvtud. tárgya

**        nyelv  :  beszéd  :  nyelvezet  (A Tárgymutatóban szereplő odalszámok is!)

*          a nyelvtud. kapcsolata a szemiológiával, a pszichológiával, a szociológiával (23--4, 33--5; 37--8; 45--7)

*          a nyelv és a beszéd nyelvészete

*          a belső és a külső nyelvészet

*          az írás, a beszéd és a nyelv viszonya

*          fonológia, fonetika, fonéma, hangfajta;

            a fonémák elemei és megkülönböztető elemei

*          a beszédhangok Saussure-i osztályozása

 

I. Általános alapelvek

***      nyelvi jel : jelölő : jelölt;

            hangkép : fogalom

***      a nyelvi jellel kapcsolatos két elv (linearitás, önkényesség)

**        a nyelvi jel változhatatlansága (változtathatatlansága) és változandósága

***      szinkronikus és diakronikus módszer;

            szinkronikus és diakronikus nyelvészet (az érték szerepe);

            szinkrónia és diakrónia;

            a 106./104. oldal ábrája

***      szinkronikus tények : diakronikus tények;

            szinkronikus és diakronikus törvény;

            pánkrónia

***      "a nyelv tiszta értékrendszer" (33, 41, 106, 113--4, 137--8, 147; 45, 51--2, 104, 109--10, 128, 135)

*          "a nyelv társadalmi intézmény" (27, 33, 37, 102--4; 40--1, 45, 48--9, 100--2)

 

II. Szinkronikus nyelvészet

*          a nyelv konkrét entitásai

***      azonosság, különbség, oppozíció és csoportok szerepe a nyelv mechanizmusában (139-55, 161--4; 129--41, 146--8)

***      nyelvi érték : jelentés

***      "a nyelv forma és nem szubsztancia" (145, 155; 134; 141)

***      szintagma;

            szintagmatikus és asszociatív viszonyok

**        abszolút és relatív önkényesség

*          grammatika


III. Diakronikus nyelvészet

***      "teljes mozdulatlanság nincs"

(26, 46, 50, 98, 132, 177, 212, 232, 246, 263, különösen: 105--27!; 39--40, 55, 58--9, 96--7, 123--4, 159, 186, 200--1, 213, 227, különösen: 103--19)

*          hangváltozások;

            spontán és kombinatorikus hangváltozások;

            a hangváltozások okai és hatása

*          a hangváltozások és a hangváltakozások összefüggése

*          analógia; agglutináció

**        etimológia

 

IV. Nyelvföldrajz

*          "a nyelvjárások és a nyelvek között mennyiségi, nem pedig lényegbeli különbség van" (239; 207)

*          "Mivel a nyelvezet esetében teljes mozdulatlanság nincs, bizonyos idő múlva a nyelv már nem lesz többé azonos önmagával." (246; 213)

*          hullámelmélet

 

V. Retrospektív nyelvészet

*          prospektív és retrospektív perspektívája a diakronikus nyelvészetnek

*          prototípus

*          "...az egyik nem nyelvi folytatása a másiknak" (269; 231)

*          rekonstrukció

*          a nyelv tanúsága az antropológiában és az őstörténetben

*          nyelvcsaládok és nyelvtípusok

 


***      Hasonlatok (Bevezetés--V. fejezet):

 
            sakk: 41, 114, 137, 142; 51--2, 110--1, 128, 131

            szimfónia: 36; 48

            szótár: 37; 49

            álöltözet: 49; 57

            nómenklatúra: 91; 91

            kacsatojás: 103; 100

            Nap: 111; 107

            test és vetülete, növény: 114; 109--10

            zongora: 121; 115

            víz: 133; 125

            expressz: 140; 129

            utca: 140; 130

            ruha: 140; 130

            papírlap: 145; 130

            pénz: 148, 151; 136, 138

            betű: 152; 139

            oszlop: 157; 143

            ruha: 212; 186

            fénykép: 263; 227

Borbás Gabriella Dóra





Ferdinand de Saussure (1857--1913)

A genfi Ferdiand de Saussure [szoszűr] a modern nyelvészet egyik európai atyjának mondható, a nyelvről vallott elképzelései ma is meghatározóak a modern nyelvelméleti kutatások módszertanában és megközelítéseiben.

Az újgrammatikusok követőjeként indult: még egyetemi hallgató korában megjelent az Értekezés a magánhangzók eredeti rendszeréről az indoeurópai nyelvekben című nagyobb lélegzetű munkája. Leghíresebb műve a Bevezetés az általános nyelvészetbe (franciául "Cours de linguistique générale"), amely 1907 és 1911 között tartott Bevezetés az indoeuropeisztikába c. előadásainak anyagát tartalmazza, és amelyet halála után kollégái szerkesztettek könyvformába, 1. megjelenés: 1916.

Saussure elsőként helyezkedett szembe a nyelvészet kizárólagosan történeti megközelítéséveI. Hermann Paul [paul] hangsúlyozta, hogy a nyelvet társadalmi közegében kell vizsgálni, vagyis az irodalmival szemben a beszélt nyelv elsődlegességét hirdette. Nevéhez fűződnek a következő fogalmak és megkülönböztetések, melyek a modern nyelvészet kiindulópontjait, alapelveit fémjelzik.

? Először mondta ki, hogy a nyelv egysége a jel, amelyet ő egy hangsor ?képzetének?/lenyomatának (a jelölő) és egy fogalom (a jelölt) kapcsolataként határozott meg.

? A jelölt és a jelölő kapcsolata asszociatív, önkényes (azaz motiválatlan ? a nyelvi jelek többsége azonban relatív/részben motivált) és konvencionális.

? Langage = langue + parole. A langage a nyelv egész jelenségköre. Ez természetesen nem teljes egészében szűk értelemben nyelvi természetű. A langue (nyelv) adott nyelvnek adott társadalom anyanyelvi beszélőiben mentálisan tárlt elvont jelérendszer, a nyelvi jelrendszer mint struktúra, mely realizációja a parole. A langue a parole rögzítése. A langue eszköze és terméke a parole-nak. A nyelvi változások természetesen először a parole-ban történnek, aztán rögzülnek a langue-ban. Parole-ozni csak a langue segítségével, birtoklásával tudunk. A parole (beszéd) ezzel szemben a nyelv egyéni alkalmazása. A beszédtevékenység nem szigorúan nyelvi természetű. Szubsztanciái, a hang és a gondolat kívül esnek a nyelv lényegén.

? A fenti felosztás alapján tehát külön tudományágnak tekinthető és tekintendő a nyelv nyelvészete (langue-lingvisztika), illetve a beszéd nyelvészete. Saussure szerint, ha a nyelv jelrendszer mivoltát akarjuk feltárni, akkor az csak langue-lingvisztikával lehetséges. A nyelvi jel realizációi közti különbségek lényegtelenek, csakúgy, mint bármelyik oldal (a jelölő vagy a jelölt) szubsztanciális tulajdonságai. ?A nyelv forma és nem szubsztancia.? Lényege a jelek közötti rendszer, azaz viszonyháló. Egy nyelvi jel csak az összes többi nyelvi jellel szembenálva jelent valamit, nem önjogon.

? Ilyen értelemben a jel testetlen, és az egyes jel sajátságai csupán negatív módon, a többitől való különbözőségében ragadhatók meg. Emiatt a jelek nem vizsgálhatók önmagukban, csakis mint a rendszer részei. Csak a jelek közötti viszonyok a lényegesek: "a nyelv forma, nem szubsztancia".

? A nyelv nyelvészetén belül fontos a diakrón, illetve szinkrón nyelvészet szétválasztása, amelyek korábban összemosódtak. A szinkrón/szinkronikus leírás egy időpillanatban (tehát nem változásában nézve) egy adott nyelvi közösség nyelvének (egy nyelvállapotnak) a leírása ? mesterségesen kizárva az időt, azaz a változást. Ez az apróbb változások elhanyagolásával lehetséges. Ha a nyelv rendszer mivolta, a nyelvi jelek viszonyháló mivolta érdekel minket, szinkronikus nyelvészetet kell űzzünk, hiszen a nyelvi jelek csak egy időpillanatban alkotnak egymással rendszert, viszonyhálót. A diakrón/diakronikus leírás a nyelv (az egyes nyelvi jelnségek) időbeli változásának tanulmányozása.

? Szintagmatikus és asszociatív viszonyokon Saussure a nyelvi jelek kétfajta egymáshoz kapcsolódását érti. Mivel minden jelnek csak oppozíciói által van saját értéke, egy jelnek különböznie kell az összes többi jeltől, ugyanakkor a nyelv rendszer voltából következően valamilyen viszonyban is kell állnia a többi jellel. A jelek kapcsolódnak időben lineárisan egymással a beszédaktus, a parole folyamán, vagyis adott jel az őt megelőző és az őt követő jelekkel is valamilyen oppozícióban áll. Ezt a viszonyt szintagmatikus viszonynak nevezte Saussure (1967: 149, 156?60). Másrészt a jelek a parole-on kívül az emlékezetben (vagyis az agyban) is összekapcsolódnak, csoportokat alkotnak hasonlósági alapon. Ide tartoznak a szemantikai csoportok (poliszémia/metaforizáció, szinonímia, antonímia, heteronímia), a ?jelölői? csoportok (homonímia, paronímia, homofónia), a grammatikai, a szófaji, az etimológiai csoportok. Ezek nem lineárisan helyezkednek el, ?székhelyük az agyban van, annak a belső készletnek a részei, mely a nyelvet minden egyén tudatában alkotja? ? vagyis ez langue-jelenség. Saussure ezeket a viszonyokat asszociatív viszonyoknak nevezte (i. m. 157). A szintagmatikus viszony azért in praesentia áll fenn, mert Saussure az in praesentia jelenlevő elemek közötti viszonyt szintagmatikus viszonynak nevezte el. De nem gondolta azt, hogy agyunkban nincsenek szintagmák, közmondások stb. tárolva. Ez számtalan máshol idézett példájából kiderül. Az asszociatív (memoriális) ? később Hjelmslev átnevezte paradigmatikussá, hogy formálisabb legyen a terminus, viszont ez kevésbé tükrözi a nyelvi valóságot: mint fentebb láttuk, az asszociatív viszonyok nem csak paradigmatikus viszonyokat takarnak ? viszony pedig azért in absentia áll fenn, mert az in absentia fennálló jelviszonyokat így nevezte el. Ahogy írja: ?az asszociatív viszony egy virtuális mnemonikus sorban egyesít elemeket? (i. h.). Az asszociatív viszonyok pszicholingvisztikai kutatások szerint ténylegesen szervezik a mentális lexikont.

Tudománytörténeti szempontból érdekesség, hogy mikor Saussure 1905-ben megkezdte azokat a Bevezetés az indoeurópai nyelvtudományba című előadásait a genfi egyetemen, melyekből a Bevezetés az általános nyelvészetbe című könyvet állították össze kollégái, Einstein éppen akkor fogalmazta meg speciális relativitáselméletét. Einstein berni íróasztala mögött nagyon hasonló dolgokról gondolkodott, mint Saussure genfi katedráján, és a maguk tudományágában zseniális eredményeket hoztak létre. Mindketten a viszonyszerűséggel foglalkoztak.

Saussure szerint a nyelv viszonyrendszer (értékrendszer). (i. m. 106) A nyelv jelekből áll. (i. m. 33) Minden jelnek csak azáltal van értéke, hogy a jelhálónak tagja, és valamilyen viszonyban, oppozícióban áll a többi jellel. (i. m. 137) Egy jel értéke relatív, a többi jeltől függ, vagyis egy jelnek azáltal van értéke, hogy különbözik a többi jeltől. (i. m. 151, 161)

A saussure-i nyelvi érték. A nyelvi érték tárgyalása teljességgel hiányzik az utóbbi évtizedek jelentéstani monográfiáiból, annak ellenére, hogy az érték fogalmának központi szerepe van Saussure nyelvelméletében, sőt egész nyelvelmélete ezen elfelejtett terminuson alapul ? véleményem szerint jól tükrözve a nyelvi valóságot.

Saussure nyelvi jelelméletének alapja: a nyelvi jel két részből tevődik össze: a jelölőből (azaz a hangsor pszichikai lenyomatából) és a jelöltből (azaz a fogalom képzetéből ? a fogalom fogalmából). (i. m. 92) Ez természetesen csak leegyszerűsített ábrázolása egy morfémának, tudniillik Saussure nem gondolta, hogy a morfémák monoszémek lennének. A lényeget akarta ábrázolni, vagyis azt, hogy a nyelvi jel két oldala közötti kapocs asszociatív, konvencionális és motiválatlan. Zsilka Szemantikájában megjegyzi: a saussure-i jelelmélet legfontosabb eredménye a fogalom és a jelentés egzakt elkülönítése. (Zsilka János, Szemantika. Budapest, 1990: 28) Melyet azonban sajnos többnyire elfelejtünk, s e két terminust szinonimaként kezeljük.

A nyelv asszociatív kötelékek sora, pontosabban hálója, mivel nemcsak egy jelen belül, hanem a jelek között is asszociatív kötelékek vannak. (i. m. 133) Jelölőknek más jelek jelölőivel, jelölteknek más jelöltekkel és jelölőknek más jelek jelöltjeivel. (i. m. 147) Egy nyelvi jel (pontosabban egy jelölő-jelölt asszociatív kötelék) rengeteg nyelvi jelhez kapcsolódik ? (végső soron) a jelek rendszerhálóján keresztül minden jel kapcsolatban áll minden jellel egy nyelvváltozaton belül. A jeleknek ez a tulajdonsága a saussure-i nyelvi érték. (i. m. 147)

Tehát Saussure nem csak, sőt elsősorban nem két nyelv összehasonlításakor használja az érték fogalmát. ?A nyelvi jelrendszerben kölcsönös függőség van a rendszer tagjai között.? (i. m. 162) ?A nyelv ugyanis tiszta értékrendszer...? (i. m. 106) ?A nyelv rendszer, amelynek minden tagja kölcsönösen függ a többitől, és amelyben az egyik tag értéke csak annak a következménye, hogy egyidejűleg a többi tag is jelen van.? (i. m. 147)

            A változandóság és a változtathatatlanság alapja a jelölő-jelölt kötelék önkényessége (azaz motiválatlansága) és konvencionalitása. Ahogy Pinker könyvében szellemesen megjegyzi: ?a kutya szó nem hasonlít a kutyára, nem jár, mint egy kutya, nem ugat, mint egy kutya; mégis azt jelenti, hogy 'kutya'.? (Steven Pinker, A nyelvi ösztön. Budapest, 1999: 81?2) A nyelv lényege, működésének, funkcionálásának alapja és oka az értékháló, a viszonyháló, melynek minden jel a tagja. Egy jel az összes többivel szembenállva lehet önmaga, és önmagával megegyezve állhat az összes többivel szemben. (i. m. 147) A körte szó a magyar nyelvben azért jelölheti meg a 'körte' fogalmat, mert más hangsor nem jelöli meg ezt a fogalmat, és ez a hangsor nem jelöl meg más fogalmat. A nyelv azért tud tisztán értékrendszer lenni, mert jelei önkényesek, csak oppozícióik által van saját értékük, nem önjogon. Hiszen: ?A nyelv forma és nem szubsztancia?. (i. m. 155)

Az emberi nyelv nem lenne működőképes, nem tudna funkcionálni, ha alapja nem a motiválatlanság, az önkényesség lenne.

Ahogy a boltban a pénzem kicserélem egy cipőre, úgy cserélek ki egy hangsort egy fogalomra a kódolás-dekódolás folyamatában. Ahogy a pénznek semmi köze nincs a cipőhöz, úgy nincs semmi köze a hangsornak a fogalomhoz: különböző minőségeket cserélek fel egymással. A világ milliárdnyi jelenségét egy nyelv 30-40 fonéma segítségével képes leképezni.

Ugyanakkor és csakhogy! Nem igaz, hogy a körte szó egyetlen fogalmat jelöl meg. És nem igaz, hogy milliónyi magyar szavunk többsége motiválatlan. Szavaink poliszémek, és csak igen kevés morfémánkról mondhatjuk el, hogy jelölő-jelölt kapcsolatuk abszolút önkényes. Többnyire ez az asszociatív kapocs relatív motivált, azaz csak részben önkényes.

Beszélünk fonetikai motivációról, mely alá a hangutánzó szavak, az interjekciók, a hívó- és terelőszavak tartoznak szűkebb értelemben. Amikor a jelölő-jelölt viszony annyiban motivált, hogy hangjelenséget próbálunk meg utánozni beszédhangokkal. És annyiban motiválatlan, hogy erre az utánzásra adott nyelvben meghatározott fonémák állnak rendelkezésre, meghatározott fonotaktikai szabályok, és a képzők is adottak (például a magyar nyelv esetében).

Beszélünk morfológiai motivációról, melybe elsősorban a szóképzések és a szóösszetételek sorolhatók, de a ritkább szóalkotási módok is ide tartoznak. A hal szó motiválatlan, az
-ász/ész képző motiválatlan. Kettejük összetétele az, ami motivált, mert mindkét morféma rendelkezik jelölő-jelölt kapcsolattal, és azokat felhasználva alkotunk belőlük új nyelvi egységet.

Beszélünk szemantikai motivációról, azaz magáról a poliszemizálódásról. Egy poliszém szó  alapjelentése (azaz első jelölő-jelölt viszonya) motiválatlan, az összes többi jelentése azonban (a ver ige esetében kb. 50) már motivált, hiszen az első jelölő-jelölt kapcsolathoz képest jöttek létre. Viszont csak relatív motiváltak ezek az új jelentések, hiszen nem szükségszerűen a meglévőknek kellett létrejönniük. A realizációk mögött nyelvi potencialitás áll, és nem szükségszerűség. A ver jelentéseit más hangsor is megjelölhetné. Ugyanez igaz a halász-os példára is.

Negyedik relatív motivációként a jövevényszavakat említhetjük, melyek átvételekor egy már meglevő jelölő-jelölt kapcsolatot veszünk át valamilyen formában.

Nyelvi jeleink többsége relatív motivált. Ugyanakkor igaz ez a saussure-i mondat is: a nyelvi jelek önkényesek (motiválatlanok). (i. m. 93) Hiszen a morfológiai, a szemantikai motiváció és az idegen szavak esetében már meglevő önkényes jelölő-jelölt kapcsolatra épül a motiváltság. A fonetikai motivációnál pedig nem nyelvi jelekről, csak jelelemekről (beszédhangokról) van szó. Másrészt: az is önkényes, ami relatív motivált. (Hiszen csak az motivált, ami teljesen motivált.)

            A nyelvi jelháló tagjainak kapcsolódásaival jönnek létre a poliszemikus, a szinonimikus, az antonimikus, a metaforikus csoportok.

Miért? Miért van nyelvi változatosság? Miért van szinonimitás? Miért van metaforizáció? És szükségszerű-e az emberi nyelvekben a szinonímia és a poliszémia? Az a két nyelvi jelenség, melyeken ? véleményem szerint ? a nyelvi rendszer nyugszik.

Igen, úgy tűnik, szükségszerű. És a választ a miértre a neurológusok adják meg: az agy, pontosabban idegrendszerünk működéséből fakad, hogy morfémáink poliszémek ? azaz, hogy a jelölő-jelölt kapcsolatok metaforizálódnak (szemantikai motiváció).

Nagyon jó igazoló példa erre a mesterséges eszperantó nyelv, mely használatában megelevenedett, kicsúszott létrehozója kezei közül, és metaforizálódni kezdett. Ezt a jelenséget Saussure 100 évvel ezelőtt, az eszperantó születésekor megjósolta: ?... valószínű, hogy e nyelv rövid idő múlva megkezdi majd saját szemiológiai (szemiotikai) életét; olyan törvények szerint terjed majd tovább, amelyeknek már semmi közük sincs a mesterséges alkotás törvényeihez.? (i. m. 103)

 

5zinkrónia és diakrónia

Saussure nyomán a nyelvészeti kutatásokat két részre kell osztanunk. A nyelvtan egy adott nyelvváltozatnak egy rögzített időpontban vizsgált struktúrája. A nyelvtan vizsgálata tehát a nyelv szinkrón vizsgálata, amely az időbeli változásokat teljesen figyelmen kívül hagyja. A 19. századi nyelvtudomány felfogása szerint lehetetlen a nyelvtant a nyelvtörténet ismerete nélkül megérteni. Azért állították ezt, mert megértésen történeti magyarázatot értettek (azt, hogy hogyan lett ilyen a nyelvtan?), és úgy gondolták, hogy ennek feltárása mindenképpen része a nyelvtan leírásának. Saussure vitába szállt ezzel a felfogással, szerinte (és követői, a nyelvészeti strukturalizmus művelői szerint) a nyelvtan szerkezetének feltárása a nyelvtörténettől függetlenül is elvégezhető.

A szinkrón leírás függetlenségének tétele azon a megfigyelésen alapul, hogy a beszélők nincsenek tudatában a nyelv történeti aspektusainak, mégis el tudták sajátítani az anyanyelvüket, tehát az általuk használt kód modellje is szükségszerűen mentes lesz a történeti vonatkozásoktól. Ha tehát azt akarjuk modellezni, hogy mit tud a beszélő, amikor (anyanyelveként) tud egy nyelvet, akkor a leírásokból és magyarázatokból szigorúan ki kell zárnunk a vizsgált nyelvállapotot megelőző nyelvállapotra való mindenfajta hivatkozást.

A nyelv történeti aspektusának, a nyelvállapotok közötti különbségeknek a vizsgálata a diakrón megközelítés célpontja. A grammatika jelenségeinek időbeli változásával, annak törvényszerűségeivel foglalkozik a diakrón megközelítést alkalmazó történeti nyelvészet.

Mindenekelőtt azt kell eldöntenünk, hogy a szinkronikus módszerrel vagy a diakronikus módszerrel vizsgálódunk, hiszen nem mindegy, hogy egyidőben jelen levő nyelvi elemekről és a köztük levő viszonyról beszélünk, vagy időben együtt jelen nem levő, egymást felváltó, kiszorító nyelvi tényekről, melyek között éppen ezért semmilyen kapcsolat nem áll fenn. (Ferdinand de Saussure, Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest, 1967: 109)

Hiszen: ?a nyelv tiszta értékrendszer, amelyet kizárólag elemeinek pillanatnyi állapota határoz meg.? (i. m. 106)

?A diakronikus tények semmiféle kapcsolatban nincsenek azzal a statikus ténnyel, amelyet létrehoztak.? (i. m. 109) ?Egy diakronikus tény tehát olyan jelenség, amelynek létoka önmagában van; a belőle eredő sajátos szinkronikus következmények teljesen idegenek tőle.? (i. m. 111) ?Egy állapot mindig véletlen. A nyelv nem fogalmak kifejezése céljából alkotott és elrendezett mechanizmus. Ellenkezőleg, azt látjuk, hogy a változásból eredő állapot nem a magába szívott jelentések jelölésére való. Adva van egy véletlen állapot: pl. fot : fet, és ez arra a célra foglalódik le, hogy az egyes és a többes szám közötti különbséget hordozza; a fot : fet ugyanolyan jó erre, mint a fot : *foti. Minden állapot esetében az értelem áramlik bele egy adott anyagba, és kelti azt életre.? (i. m. 111)

A változások tehát szándék és cél nélkül ? véletlenül jönnek létre. Ez jelenti Saussure-nél azt, hogy a diakronikus tények között semmilyen kapcsolat nem áll fenn. ?A diakronikus vizsgálatban olyan jelenségekkel van dolgunk, amelyek semmiféle viszonyban nincsenek a rendszerekkel, amelyeket pedig ők alkotnak.? (i. m. 112)

Tévesen úgy szokták értelmezni ezeket a saussure-i gondolatokat, hogy a diakróniának semmi köze a szinkróniához. Ami, lássuk be, abszurd, hiszen mindig egy nyelv korábbi állapotából lesz a későbbi ? különben nem ugyanarról a nyelvről lenne szó.

?A két szemléleti mód, tudniillik a szinkronikus és a diakronikus közötti ellentét teljes és megalkuvást nem tűrő.? (i. m. 109) Tehát nem a szinkróniát (nyelvállapot) és a diakróniát (nyelvváltozási szakasz) határolja el élesen egymástól, hanem az ezeket vizsgáló módszereket, tudományágakat! (A szinkrónia és a diakrónia közötti ?saussure-i szakadék?-ot tehát nem kell betömni, mert soha nem is létezett.)

            Szinkróniában nyelvi változatokra bukkanunk, diakróniában nyelvi változást tapasztalunk. A kérdésre, hogy miért változik a nyelv, Saussure ? véleményem szerint ? igen velős és igaz választ ad: két entitás köré csoportosítja megoldását, az idő és a társadalom köré. (i. m. 97?104)

1. tétel: A nyelv időben létezik ? mint minden ?, és az idő mindent megváltoztat, így a nyelvet is. Az idő maga a változás és a változtatás.

2. tétel: A nyelv társadalomban létezik. (A langue az adott nyelv anyanyelvi beszélőinek agyában; a parole pedig megsemmisül a levegőben, kivéve ha valamilyen módszerrel rögzítjük: betűk, magnó stb.) A társadalom sok-sok beszélőből áll, akik parolozásaik során megváltoztatják a nyelvet. Mert amit sokan használnak, az szintén megváltozik.

A nyelv szükségszerűen változik, mert időben és társadalomban létezik.

A nyelv változandósága és változhatatlansága (pontosabban változtathatatlansága) című fejezetében Saussure ugyanezt a két kulcsfogalmat használja annak magyarázatául, hogy miért nem változhat a nyelv hirtelen, és miért nem változhat néhány beszélő akarata által:

3. tétel: Mert a nyelv időben létezik, tehát kontinuus, átível nemzedékeket, és a dédszülőknek meg kell érteniük unokáikat.

4. tétel: Mert a nyelv társadalomban létezik. Rengetegen használják, és a kölcsönös megértés feltétele, hogy adott nyelv beszélőinek agyában nagyjából ugyanaz a langue foglaljon helyet.

A változás két fő indítóoka: az idő és a társadalom tényezők mögött alapként a nyelvi jelek önkényessége áll. ?Annak érzékeltetésére, hogy a nyelv csupán intézmény, Whitney joggal hangsúlyozta a jelek önkényes voltát; és ezzel helyezte a nyelvtudományt igazi pályájára. Gondolatát azonban nem vitte végig, és nem ismerte fel, hogy ez az önkényesség a nyelvet gyökeresen elkülöníti minden más intézménytől.? (i. m. 102)

A nyelvi jel önkényessége, azaz a jelölő és a jelölt közötti kapocs önkényessége (i. m. 93) miatt van lehetőség a nyelv változására, hiszen ami önkényes, annak nem kell állandónak maradnia, megváltozhat. Ugyanakkor éppen a jel önkényessége védi meg a nyelvet a megváltoztatására irányuló kísérletektől. (i. m. 99) ?Ahhoz ugyanis, hogy valami vita tárgya legyen, ésszerű normájának kell lennie. Azon például, hogy a házasság monogám formája ésszerűbb-e, mint a poligám forma, lehet vitatkozni, és mindkettő mellett lehet érveket felhozni. ...A nyelvnél, az önkényes jelek rendszerénél hiányzik ez az alap, s ezzel a vita teljesen elveszti szilárd talaját.? (i. m. 99)

 

Szemiotika

Az emberi nyelv általános jellegzetességei a szemiotika (általános jeleimélet) fogalomkészletének segítségével mutatható be. A nyelvnek a szemiotika (eredetileg 'tünettan') eszközeivel való vizsgálata azt a célt szolgálja, hogy el lehessen különíteni a tipikusan nyelvi jeleket más jelrendszerek jeleitől, valamint összevethetők legyenek a nyelvi jelrendszer sajátságai más rendszerekéivel.

A jelentés szó ? Saussure meghatározása nyomán ? egy viszonyt jelöl, nem más, mint jelölő (jeltest, általában érzékelhető dolog; a természetes nyelv esetében a nyelvi forma) és jelölt viszonya. Saussure fogalmat értett a jelöltszón, a jel szón pedig a jelölő és a jelölt együttesét.

Önkényesség és motiváltság

A jeleket néha a jelölő és jelölt között fennálló természetes, illetve önkényes (konvencionális) kapcsolat szerint is osztályozzák. A természetes kapcsolat voltaképpen oksági kapcsolat (mint például egy testi vagy lelki jelenség és annak szimptómája között), míg az önkényesség azt jelenti, hogy csak megegyezésen (konvención) alapul a viszony. Az önkényes kapcsolaton belül meg szoktak még különböztetni motivált kapcsolatot is, ami azt jelenti, hogy a jel "emlékeztet" a jelöltjére, de a kapcsolat pontos mibenléte mégis konvención alapul.

A nyelvi jel(rendszer) természete

A nyelvi jelek önkényessége igen szembetűnő. A jelölő és jelölt kapcsolata ? legalábbis a nem összetett jelek esetében ? önkényesnek mondható. Kivételesnek tűnhetnek a hangutánzó szavak és a hangszimbolizmus általában, de mivel nyelvről nyelvre ezek is radikálisan különböznek, legjobb esetben csak ,,rnotivált" jeleknek tekinthetők: a jel-jelölt kapcsolat ezeknél sem megjósolható. Az összetett jelek jelentése természetesen sokszor teljesen megjósolható a felépítésükből és az alkotórészek jelentéséből (például a kutya ugat), máskor teljesen megjósolhatatlan (például csütörtököt mond 'kudarcot vall'); mindkét végletnél (és a közbeeső esetekben is) önkényes jelekről van azonban szó, hiszen az is önkényes, hogy miért pont így kell mondani: a kutya ugat, nem pedig így: *ugat kutya a.

Minthogy maga az a mód, ahogyan a jeleket kombináljuk (például hogy milyen sorrendben mondjuk ki őket) hordozhat információt, azt mondhatjuk, hogya jelek kombinációs módjai szintén önkényesek. Ennek ellenére a természetes nyelvek kombinációs rendszere rengeteg hasonló vonást mutat, ezért sok nyelvész szerint nem lehet azt mondani, hogy az emberi nyelv csak az egyike a formát és jelentést összekapcsoló jelrendszereknek, hanem sokkal több annál. A tipikusan emberi nyelvre jellemző, de szemiotikailag nem szükségszerű tulajdonságok, azaz a nyelvi univerzálék felfedezése mindig is a nyelvészeti kutatás középpontjában állt, de érdekes módon abból a tényből, hogy léteznek, különböző nyelvészeti iskolák radikálisan különböző következtetésekre jutottak

Nyelv és beszéd

A természetes nyelvnek mint jelrendszernek két különböző jelzési szintje van. A jelkészlet szintjén jelölő és jelölt között áll fenn jelviszony, míg a jelhasználat szintjén a kibocsátott jel és a jelzési szándék között. Például a jelkészlet szintjéhez tartoznak a szavak, szócsoportok, mondatok (ebből is látszik, hogy az elnevezés ellenére a jelkészlet szintjén nemcsak "előregyártott" elemek vannak, hiszen a mondatok biztos nem mind ilyenek), míg a jelhasználat szintjéhez a megnyilatkozás. A jelkészlet szintjén megfigyelhető kapcsolat független attól, hogy milyen helyzetben, milyen szándékkal stb. használjuk a jelet; a jelhasználat szintjén éppen ez a kapcsolat számít.

A két jelzési szinthez tartozó egységeket és részrendszereket is érdemes megkülönböztetni. A jelkészlet szintjéhez tartozó egységek és részrendszerek összességét (szűkebb értelemben vett) nyelvnek nevezzük, míg a jelhasználathoz tartozókat beszédnek. Például a mondat nyelvi egység, a megnyilatkozás pedig beszédbeli. A jelek felépítésének és az összetett jelek alkotásának szabályrendszere a nyelvi rendszer, a jelekből a nyelvi szabályok segítségével felépített alkotások, szövegek a beszéd jelenségei, használatuk szabályai a beszéd szabályai. A két szintet külön lehet és kell választani a nyelvészeti vizsgálódás szempontjából is. Ez a dichotómia Saussure-től származik, őt követve használjuk megjelölésükre francia megfelelőiket, a langue (nyelv) és a parole (nyelvhasználat ? beszéd és a beszéd minden módon történő rögzítései is) szavakat is.

 




CC-GNU GPL
This software is licensed under the CC-GNU GPL.