CMS Demosite
 

Éjfél után...

 

S. László ("Amszterdami" Lacika) önvallomása

 

 

 

Az interjút készítette Varga Judit Budapesten 1990-ben.

 

Szerkesztette: Borbás Gabriella Dóra

 

 


A gyermekkoromról semmi nem jut eszembe. Olyan, mintha soha nem lett volna gyermekkorom...

Egy elég nagy lakásban laktunk. 4 szoba volt, mindenki elfért benne: apám, anyám, öcsém és én. Így négyesben, kulturált körülmények között laktunk. Ezt abban az időben úgy mondták: ideális. Most nem tudom, hogy ideális-e.

Szüleim részben politikával foglalkoztak. Hogy mi volt a foglalkozásuk, azt nem tudom. Ennyire nem figyeltem oda. Annyit tudok, hogy apám valahol vezető beosztásban, igazgató vagy igazgatóhelyettes, vagy főosztályvezető vagy főosztályvezető-helyettes volt. Az mindenesetre biztos, hogy nem adminisztrátor volt.

Anyám szintén hasonló beosztású volt, talán csoportvezető. Tehát az átlagnál jobban éltek. Hogy én hogyan éltem, azt nem tudom, ugyanis nem figyeltem rá. Nekem kb. 12-13 éves koromtól volt önálló véleményem, akaratom. Addig mindig más irányított.

A szüleim között nem tettem különbséget, vagyis nem emlékszem rá. Anyám a szeretetével zsarolt, apám meg a határozottságával. Legalábbis most úgy gondolom, hogy zsarolt. Úgy érzem, ez volt a forgatókönyv: megegyeztek, hogy kié legyen a hatalom, kié legyen a kellemetlen szerep. Apám volt a határozottabb, holott ő volt a gyengébb. Szerintem amikor egymás között voltak, akkor anyám volt a főnök, és apám volt az alárendelt. Velem szemben pedig apám volt a határozottabb, és anyám volt a kedves.

A nagyszülőkről sajnos csupa jót tudok elmondani. Azért sajnos, mert nem tudtam megbecsülni őket. Apai ágon elég hamar eltűntek az életemből. 8-10 éves lehettem, amikor elmentek. Az anyai nagyszülőkre igen jól emlékszem, sőt még ma is álmodom róluk. Olyan, mintha élnének. Váratlanul haltak meg, nem hosszú szenvedés után. Nem tudom miben, biztos valamilyen divatos betegségben: pl. infarktusban vagy rákban.

Én nem járok temetőbe. Egyszer vagy kétszer voltam, de mire odaértem a sírhoz, mert kicsit messze volt a bejárattól, addigra már nem éreztem igazán, már nem éreztem semmit. Csak olvasgattam a feliratokat.

Az anyai nagyszülőkre egyáltalán nem hasonlítok. Ők olyanok voltak, mintha gyenge emberek lennének. Úgy értem, hogy mindent odaadtak, mintha direkt akarták volna, hogy kihasználják őket. Valószínű, hogy ösztönösen visszaéltem a szeretetükkel, s mindig csak kértem, de soha nem adtam. Nem éreztettem velük, hogy szeretem őket, pedig nyilván szerettem őket. Tudom, hogy szerettem őket, de akkor nem éreztettem velük. Csakúgy, mint a szüleimmel, velük sem éreztettem soha, ők sem tudták, hogy szeretem őket. Nem mutattam ki. Nem szégyelltem, nem voltam gátlásos, csak úgy gondoltam, hogy ezt valahol érezni kell. Ők kimutatták. Gondolom nekem is ki kellett volna mutatnom. Én nem mutattam ki, ezért úgy gondolták, hogy én nem szeretem őket. A mai napig az a látszat maradt meg, hogy nem vagyok családcentrikus.

Minden szombaton vagy vasárnap kollektív étkezés volt. Olyan volt, mint egy kötelező olvasmány. Kötelező volt, viselkedni kellett, fel kellett öltözni, kezet kellett mosni.

Amilyen környezetben nevelkedik az ember, az később meghatározza az életét, meghatározza a jövőjét, mindenféle téren. Nekem mindig tisztának kellett lennem, tudtam, hogy mikor van szombat, mikor van ünnepnap, erre oda kellett figyelni, hogy mikor van hétvége. Tudtam, hogy reggel reggelizni kell, délben ebédelni, este vacsorázni. Van uzsonna, van tízórai, rend van, a telefonban be kell mutatkozni ? tehát hogy 24 órán keresztül viselkedni kell. Akkor ez tényleg ilyen ösztönösen bennem volt, és a mai napig is bennem van. Hiába próbálok lázadozni, bennem van. És úgy gondolom, azokat a tradíciókat meg kell tartani, amik szépek, amik jók. Ezek ellen nem kell tiltakozni.

Én mindig azt hittem, hogy mindenki jól él, vagy legalábbis hasonlóan, mint én. Anyagi problémát nem ismertem. Nem ismertem olyan gondokat, hogy mit fogok enni, hol fogok aludni. A csövezés nekem egy kaland volt, hogy egyszer nem otthon aludtam. Nem ismertem csöveseket. Nekem az egy nagy kaland volt, ha autóstoppal elmentem a Balatonra. Mindezt 15-16 éves koromig mondom, mert utána persze megváltozott.

Visszaemlékezve a gyermekkoromra, a kellemes emlékek természetesnek tűnnek. Minden jó volt. Nincsenek igazán kellemetlen élményeim, a kellemesekre nem emlékszem, mert valószínűleg folyamatosan kellemes volt. Nyáron nyaralni jártam: minden évben Balatonon. Télen üdülni: Dobogókő vagy Mátra. A szüleim, gondolom, mindent meg akartak adni a családnak. Ezért eladták magukat, megalkudtak, opportunisták lettek, mindegy hogyan nevezzük ezt. Szerintem jól csinálták, mert ezek szerint én jól éreztem magam. Ez volt a céljuk, és így is történt. Tehát kaptak érte valamit, a ?bevétel? és a ?kiadás? valahol fedték egymást. Eladták magukat, de ezért kaptak valamit. Mindegy, hogy ki hogyan prostituálja magát, valaki eladja magát az utcán, valaki eladja az elveit. Szerintem a szüleim eladták az elveiket, feladták azt, amire gyerekkorukban gondolhattak. Családcentrikusak voltak, és a családért csinálták. Nyilván örömüket lelték benne, mindenünk megvolt, amit abban az időben, az ?50-es években meg lehetett szerezni.

Én voltam az első gyerek, egyetlenegy öcsém van, ketten vagyunk testvérek. Mivel én voltam az első gyerek, úgy éreztem, hogy tőlem várták a legtöbbet. Nagyon bíztak bennem, sokat vártak tőlem. Igyekeztek igyekezni, talán el is kényeztettek. Ezért nem is vontak felelősségre, soha nem kaptam egyetlen pofont sem. Igazán még csak rám se szóltak. Volt úgy, hogy megzsaroltak lelkileg, ami végül is felér egy pofonnal. Valahol azért neveltek, nem hagytak rám mindent, de hogy megütöttek volna, olyan persze nem volt.

Abból a szempontból modernek voltak, hogy az volt a véleményük, hogy egy gyerek legyen az, ami ő szeretne lenni, de semmiképpen ne legyen középszerű. Nem azt várták, hogy zseni legyek, de azt elvárták, hogy kiemelkedjem, vagy valaki más legyek, mint a többi. Ők inkább a reáltárgyak felé próbáltak terelni. Engem viszont sokkal jobban érdekel a művészet, amibe olyan sok minden beletartozik. Én nem akartam mérnök lenni vagy technikus, nem akartam tudós lenni, sem feltaláló, nem akartam mozdonyvezető lenni, sem rendőr. Engem jobban vonzottak az érzelmek, a szépség, a szeretet, szóval ami a lélekkel függ össze.

A szüleimtől nyilván megkaptam a szeretetet, de nem akartam tudomást venni róla. Biztos kedves kisfiú voltam, és ezért mindenki szeretett. Szóval nekem nincsenek rossz emlékeim. Nem emlékszem vissza rosszra: valakire, aki durva lett volna velem, vagy valamire, ami kellemetlen lett volna. Ezt olyan 10-12 éves koromig mondom.

Nyilván voltak barátaim. Nincsenek olyan szélsőséges emlékeim, amikre vissza tudnék emlékezni. Közösségekben nőttem fel: bölcsődében, óvodában, iskolában, napköziben. Aztán jött a KISZ, a párt, a szakszervezet. Szóval mindig közösségben voltam. Mindig körülvettek. Hogy legjobb barátom volt-e, azt nem tudom. Nyilván volt, akivel jóban voltam, és volt, akivel nem voltam jóban, vagy semleges volt számomra. Nem emlékszem, hogy volt-e ellenségem, nem emlékszem semmi durva dologra. Az ember a rosszra jobban emlékszik, mint a jóra. A jót az ember természetesnek veszi, a rosszra inkább odafigyel. A legrosszabb az volt, amikor először nyitottam ki a szemem, amikor először volt véleményem, akaratom. Akkor lehettem olyan 14-15 éves.

Első szerelmem is biztosan volt. Bár az első az nem szerelem volt, azt hiszem, inkább vonzódás, viszony, kapcsolat, mindennek lehet nevezni, de szerelemnek nem. Én kerestem valamit a lányokban, és nem találtam meg mindazt, amit kerestem. Kb. 17 éves lehettem, amikor először érdekeltek úgy a lányok, hogy nőknek néztem őket, amikor már úgy figyeltem rájuk, hogy ők nők. Addig észre sem vettem, azt, hogy ők nők. Addig ez nem volt fontos dolog az életemben.

?48-ban születtem, abban az időben nem volt televízió, pop- vagy rockzene. Rengeteget sportoltam. Vívással kezdtem, párbajtőröztem az Újpesti Dózsa Egyesületben. A Ferencvárosban tanultam meg úszni, a Vasasban tornásztam, a Honvédban kajakoztam, az Építőknél pingpongoztam. Sorolhatnám tovább, de nem emlékszem. Addig csináltam, amíg nem éreztem, hogy kezdek érteni hozzá. Nem akartam kitűnni, kiemelkedni. Biztosan gátlásaim voltak, vagy lámpalázam, soha nem akartam első lenni, nem akartam a központban lenni, csak szűk körben, csak ismerősök között. Ezért nem lettem színész, ezért nem mondtam verset sem iskolai bulikon. Gátlásos voltam.

17-18 éves koromtól jártam bulikra. Ekkor volt a ?60-as évek közepe: a Scampolo, később a Metró, az Illés, na meg az Omega, a Syrius, az Atlantis. Ekkor kezdtem lázadni. Aki 20 éves koráig nem lázad, az hülye! Minden ellen lázadtam. Hogy hogyan? Elsősorban a külsőségekkel lázad az ember. Pl. nevetségessé teszi magát, tehát bohócot csinál magából. Most úgy látom, bohócot csináltam magamból, mert divatos akartam lenni. Utánoztam valakit, vagy kitaláltam valami újat. Más akartam lenni, mint a többi. Így akartam éreztetni, hogy nem tartozom közéjük. Az átlagpolgár szürkesége volt, ami először megdöbbentett. Én más akartam lenni. Ezt akkoriban úgy éreztette az ember, hogy hosszú haja volt, vagy mezítláb járt az utcán, vagy szokatlanokat mondott. Öten voltunk cimborák. Miután hozzájuk tartoztam, azt gondoltam, hogy ők is olyanok, mint én vagyok. Tehát ők megértettek engem, én megértettem őket. Nekem tetszett az, hogy tetszünk egymásnak, hogy elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Mindenki más nem tetszett nekünk. Szerettük volna megdöbbenteni a polgárokat.

Az első traumáim érzelmi jellegűek voltak. Amikor először megérintett a kétségbeesés szele, az akkor lehetett, amikor először visszautasítottak: szerettem valakit, aki nem engem szeretett, hanem másvalakit. Az első vizsga, amikor izgultam, hogy milyen jegyet kapok, vagy az első lebukás, amikor az ember hazudott, és rájöttek, hogy nem úgy van az igazság. Az első lopás, az első bűncselekmény, az első bűn.

Az első bűncselekmény egy hazugság volt. Becsaptam valakit. Olyasmi volt, mint egy szélhámosság. Barátról volt szó, akiről akkor úgy éreztem, hogy a barátom, ma nyilván nem az, régen történt. Hazudtam neki, olyat tettem, aminek, ha kiderül, nem örültem volna, szóval lelkiismeret-furdalásom volt, ami nem azt jelenti, hogy volt lelkiismeretem. Csak volt bennem valami feszültség, voltak álmatlan éjszakáim, gondokkal küszködtem, ez kihatott természetesen a tanulásra, a többi emberrel való viszonyra. Ez volt az első olyan dolog, ami így megérintett. Konkrétan kár erről beszélni, mert gyerekes dologról lehetett szó. Én tudom mi volt az, de nem fontos.

Az általános iskola és a gimnázium után fényképészeti szakiskolában tanultam. A Magyar Távirati Irodában volt a gyakorlati oktatás.

Valaki azt mondta, hogy legyek zsoké, mert kicsi vagyok, meg állatbarát is, de én féltem a lovaktól, nem éreztem erre hajlamot, inkább iszonyt, undort: hogy én egy lovat megüssek, vagy valamit kezdjek vele, vagy állatokkal foglalkozzak. Úgy emlékszem, a szüleim és a barátaim nem befolyásoltak abban, hogy a fényképészetet válasszam. Nyilván csak tanácsolta valaki. Úgy gondoltam, hogy ennek a pályának köze lehet a művészethez, ez esetleg nemcsak egy szakma, hanem több annál. Valaki biztos beszélt róla, én meg elég fogékony voltam minden iránt, jelentkeztem, fel is vettek, és ki is tanultam.

Ezt a szakmát öncélúan használtam fel, leginkább kapcsolatokat teremtettem vele, barátokat szereztem, ismerősöket. Nem éreztem úgy, hogy munka, szerettem. Igen, határozottan szerettem. Az MTI-nél kezdtem: a reklámfotónál indítottam, voltam a gazdasági rovatnál, a politikai rovatnál, mindennel foglalkoztam. Voltam retusőr, meg színes és fekete-fehér laboros ? ezekhez mind értek. Ezt határozottan mondom, és nem beképzeltségből, ezt mind megtanultam, és csináltam is ideig-óráig, kb. 5 évig. A Távirati Irodától elég korán eljöttem, mivel rájöttem, hogy csak egyféle folyamatot tudok csinálni, és az kevés volt nekem. Úgy képzeltem el, hogy a fotót rendezze meg az ember, mint egy filmet. Én akarom tudni, mi lesz azon a negatívon, hogy ne kelljen elvenni, hozzátenni, ne kelljen montázst csinálni, ne kelljen kinagyítani. Szóval megrendeztem a képet magamban. A negatívról néha álmodtam is.

Miközben megtanultam a szakmát, meg is szerettem. Elhelyezkedtem minden fotóvállalatnál, ami csak létezett az országban: Főfotó, Ofotért, Fényszöv, sőt egyéb vállalatoknál is, mint pl. a Geodéziánál, ahol légifelvételeket nagyítottam ki, a Lakó- és Épülettervező Vállalatnál, ahol a lebontott házakról készítettem felvételeket. Nem jut több eszembe. Nagyon sok vállalatnál dolgoztam mint fényképész. Szerettem csinálni, de egy idő után rájöttem, hogy nem tudok benne többet csinálni, mint bárki más, miután a technika sokkal jobban fejlődik, mint én, tehát nem tudom túlszárnyalni. Jobb szűrőkkel vagy drágább, jobb minőségű gépekkel sokkal jobb képeket lehet csinálni, mint fantáziával. Akkor azt mondtam, hogy ezt nem tudom követni, mert sokkal tehetségtelenebb vagy egyszerűbb emberek, ha több pénzük van, sokkal jobb képeket fognak csinálni, mint én, mert maga a technika megadja nekik ezt a lehetőséget.

Utána próbáltam szabadabb helyszínű munkahelyet keresni. Elhelyezkedtem mint kirakatrendező a Csemege Vállalatnál, hamisított papírokkal, egyébként soha nem lett szakmám a kirakatrendezés. Aztán divat lett jogosítványt szerezni. Ez is megtörtént, szóval lett jogosítványom, és elhelyezkedtem mint sofőr ? hogy utcán legyek, emberek között, ne legyen közvetlen főnököm. Hogy én legyek a kormánynál, én vezessek, tehát vezető beosztásban legyek, gyors- és gépkocsivezető lehessek. Elhelyezkedtem minden létező tervező vállalatnál, pl. Uvaterv, Lakóterv, és bejártam az országot az állam költségén. Mentem, vittem valakit, valakiket, jártam az országot, autót vezettem. Szerettem csinálni. Nem magát az autókat, hanem azt a dolgot, hogy erősebb vagyok valaminél, hogy a motor meg én egyek vagyunk, és ettől erőt éreztem magamban. Biztos volt valami komplexusom ? ezek szerint. A XIII. kerületben születtem, és ott is laktam 28 éven keresztül. A 15-ös busz vonalán minden létező tervező vállalatnál dolgoztam. A látszat az volt, hogy vándormadár vagyok. A lényeg az volt, hogy szeressem, amit csinálok. Nemcsak azt, amit csinálok, hanem azokat is, akikkel csinálom. Tehát abban a pillanatban, amikor éreztem, hogy nem szívesen vagyok valahol, vagy nem szeretek azokkal dolgozni akikkel dolgoznom kell ? kiléptem. Ezért nagyon sok munkahelyem volt. Amikor elhagytam az országot, a munkakönyvem éppen betelt. Engem úgy kezeltek, mint egy komolytalan embert, mint egy vándormadarat. Pedig nem az voltam, én csak élvezni, szeretni akartam azt, amit csinálok. Ilyen egyszerű volt. Dolgoztam például a Pénzjegynyomdában, mert érdekelt, hogy hogyan készül a pénz. Két óra elég volt ahhoz, hogy lássam, hogy ez nem egy nagy kaland, nem egy érdekes dolog, egy fizikai dolog. Két órát dolgoztam, és kiléptem.

A sport mellett a zene is érdekelt, csak akkor még nem tudtam, hogy én is érthetek valamelyik hangszerhez. 10 éves koromig azt hittem a zongoráról, hogy az egy bútordarab.16 éves koromban jegyeztem meg először a zenekarok, az énekesek nevét. Addig nem volt fontos, nem érdekelt. Később ezek a dolgok annál intenzívebben érdekeltek, és ezért történt az, hogy hirtelen megpróbáltam gyorsan bepótolni mindazt, ami addig távol állt t?lem. Mindent túl gyorsan akartam, és mindent egyszerre.

Első szexuális ?élményem? olyan 16-17 éves koromban lehetett. Nem volt nagy élmény. A lány hasonló korú volt, mint én, tehát gyerek. Ebben az időben későn értek a gyerekek, tehát egy 16-17 éves fiú még gyerek volt. Úgy kezeltek, mint egy gyereket, tehát nyilván az is voltam. Tudtam, hogy egyre idősebb leszek, és egyre inkább szóba kerül az, hogy: te melyik lánnyal jártál, milyen kapcsolatod volt vele, mit kezdhetsz vele, mit tudsz róla. Mindenki dicsekedett, én nem tudtam ilyenekről dicsekedni. Inkább a fantáziámra hagyatkoztam, és kitaláltam történeteket, de nem volt mögöttük semmi.

Úgy emlékszem, épp valamelyik fotóvállalatnál dolgoztam, amikor megismertem az első feleségemet. Ő is ott dolgozott. Én próbáltam neki udvarolni, mert tetszett nekem. Klárának hívták. Iszonyúan tetszett nekem ez a kislány, de ő csak annyiban viszonozta erőlködéseimet, hogy havonta egyszer, vagy három hetente egyszer hajlandó volt velem találkozni. Ellenben bemutatott egy másik kislánynak, aki szerette volna, ha lett volna neki egy bátyja vagy egy fiúbarátja, mert csak egy nővére volt. Ő lehetett olyan 13 éves, én meg 19. Általános iskolába járt, és nem voltak fiúkapcsolatai, meg barátai. Vonzódott a fiúkhoz, és akart egy fiútestvért. Így is alakult. Felkaroltam azt a kislányt ? mint egy kislányt, mint a húgomat. Én alkalmas voltam erre a szerepre, mert engem még nem érdekeltek különösebben a lányok. Kielégített az, hogy csupán mutatkoztam egy lánnyal, hogy velem volt. Gondoltam, így majd megtanulom, hogyan kell viselkedni velük, hogyan kell velük bánni. Mert bánni kell velük, meg viselkedni kell, ezt a mai napig így érzem.

Ezzel a kislánnyal később annyira erősen, annyira szorosan összebarátkoztam, hogy azt mondhatnám, hogy szerelmes is voltam belé. Volt olyan hónap vagy hónapok, amikor határozottan szerelmes voltam belé. Akkor azt hittem, hogy az a szerelem, amikor iszonyúan hiányzik valaki, akir?l tudod, hogy hozzád tartozik. Átkozottul kell, hogy veled legyen, és mindenki másnál fontosabb, fontosabb önmagadnál. Akinek mindent megtennél. Tehát egy olyan személy, akiben hiszel. Az emberek hisznek Istenben, önmagukban, egy vallásban, egy pártban, tökmindegy, hogy miben, én benne hittem. Azt hittem, hogy ő a legfontosabb számomra. Szóval ezt neveztem szerelemnek, így képzeltem el.

Ezzel a kislánnyal három évig voltam együtt, de a szerelem egy elenyésző dolog: hol van, hol nincsen, szóval nem egy tartós dolog, hanem alkalmi. Nem folyamatos dolog, vagy legalábbis nem tart sokáig. Ideig-óráig tart, és én közben természetesen találkoztam a másik kislánnyal, a Klárival, aki bemutatott neki.

A Klári 3 évvel volt fiatalabb nálam. Ezt a lányt úgy képzeltem el, mint egy ideált, nagyon tetszett nekem. Manökenek néznek ki úgy, mint akkor ez a Klári nevű hölgy. Nagyon szép lány volt. Néha eljött házibulikra, tánciskolába. Igen ritkán fordult elő, de amikor előfordult, és ezt nagyon vártam, előtte számoltam a napokat, hogy mikor találkozom vele, idézeteket kerestem könyvekből, plagizáltam, szóval készültem a találkozásokra. Fontos volt, nagyon meg akartam hódítani, az volt a tervem, hogy majd előbb-utóbb birtokos jelzőt használok: hogy az enyém lesz. Közben szerelmes voltam a másik lányba, de őt viszont meg akartam szerezni. Ez olyan dolog volt, mint egy feladat, mint egy kiképzés. Fontos volt, hogy megszerezzem. Klárika kedves állítólag vallásos nevelést kapott, de később rájöttem, hogy valójában se a nevelésnek, se a vallásnak nem volt hozzá köze. Mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy az a fiú, akivel először szexuálisan érintkezik, akivel hagyja magát, az a férje legyen. Mint tudjuk, a ?70-es évek elején könnyű volt összeházasodni, már aznap megtarthatta az ember az esküvőt, ha akarta. Én úgy gondoltam, hogy ha ez az akadály, akkor elveszem feleségül. És ha ilyen egyszerű a dolog, akkor ilyen egyszerű kell, hogy legyen a válasz is. Amit az ember egy nap alatt elintéz egy 20 Ft-os okmánybélyeggel, az már eleve nem lehet egy komoly dolog, még akkor sem, ha az anyakönyvvezető elmondja azt a klasszikus szöveget, hogy életre szóló döntésről van szó. Ez egy szabvány szöveg, amit el kell mondania, és bármennyire szuggessztívan és hatásosan is mondja el, az ember érzi, hogy nem igaz. És megtörtént a házasság.

Az esküvő nem okozott változást az életemben, utána nem éreztem úgy magam, mint aki megváltozott. Nem éreztem, hogy most már egy férj vagyok, hogy más lettem. Semmi nem változott meg az életemben. Nevetségesnek éreztem magam, hogy szerepet játszom. Kicsit hazugnak és becsapottnak is éreztem magam. Én is becsaptam másokat, de engem is becsaptak. Úgy éreztem, hogy alakoskodnom, hazudnom kell az embereknek ahhoz, hogy őszinte lehessek. Annyira paradox volt a helyzet, hogy szinte bosszantott a dolog.

Ekkor 22 éves voltam, nem voltam fiatal, öreg sem persze. Kortalan voltam, még nem nőtt be a fejem lágya, de szerettem volna, és azt hittem, hogy majd ettől fog. Az emberek belekezdenek dolgokba, és azt hiszik, hogy azoktól majd jobb lesz, más lesz, érdekes lesz, azt hiszik, hogy megkomolyodnak. Én is azt hittem, hogy lesz majd felelősségérzetem, hogy olyasmi játszódik le a szervezetemben, ami eddig nem történt meg. Az esküvő nem határozta meg az életemet, nem okozott változást, legalábbis eleinte nem.

1970. december 4-én történt maga a házassági aktus. Az esküvő után csak elbúcsúztam a feleségemtől a buszmegállóban. A családnak természetesen nem mondtuk meg. Karácsony napján találkoztunk utána legközelebb. Ő az édesanyjával élt együtt. Klárinak, azt hiszem, fontos volt az esküvő, de ugyanakkor nem tudta hova tenni ezt az egészet. Neki is az első esküvője volt, az első férje, az első ember, aki komolyan vette őt. Neki ez valóban fontos volt, de miután nem volt gyakorlata benne, azt is természetesnek vette, ami természetellenes volt: hogy nem voltak ott a szülők, hogy titokban kellett tartani, hogy az esküvő után hosszú ideig nem találkoztunk. Dolgoztunk, és nem tudtunk összefutni. Én az esküvőm éjszakáján a barátaimnál aludtam. El sem mondtam nekik, szóval nem éreztem a változást. Ő valószínűleg érezte a változást, erről nem beszéltem vele, nem tudom, hogy mit gondolhatott, csak sejtem, hogy neki ez fontosabb volt, mint nekem.

Szóval az anyukájával kettesben élt elég rossz körülmények között egy pincelakásban. Én december 24-én odamentem, és két napon keresztül ott voltam vele, nem mozdultam ki a lakásból, vele voltam, megtörtént az ún. nászéjszaka, ő megismerte a szeretkezés örömét, én megismertem őt. Kezdett érdekelni az a nő, akit elvettem feleségül, hogy milyen ember is lehet, nemcsak mint nő, hanem mint ember. Minél többet voltam vele, annál jobban megszerettem. Így aztán ellaposodott az a kapcsolat, ami a másik lánnyal volt. Eleinte hazudoztam, de előbb-utóbb úgyis megtudta volna, így hát bevallottam, hogy én közben megnősültem, és az egészet azzal próbáltam megmagyarázni, hogy ez a honvédség alól való kibúvás, hogy ha nős vagyok, talán nem visznek el, és hogy erre szükség volt. A kislány elhitte, de miután egyre ritkábban voltam vele, így lassan elhidegültünk egymástól, vagyis nem elhidegültünk, hanem ellaposodott az a viszony, és egyre többet voltam a feleségemmel.

Később össze is költöztünk. A szüleimnek karácsony után bemutattam, és hozzájuk mentünk lakni. Elég nagy lakás volt, tehát megvolt a lehetőség arra, hogy ott lakjunk, volt külön szobánk. Bemutattam ? mint a feleségemet: kedves szülők, apu, anyu, próbáljatok meg megkülönböztetett tisztelettel beszélni ezzel a kislánnyal, mert ő a feleségem. Nem így reagáltak rá. Azt kérdezték: ?Na, már megint valami kurvát hoztál fel?? Persze nem hitték el, hogy a feleségem, mire megmutattam a személyi igazolványom, ami, úgy láttam, hatással volt rájuk, és azt gondolták, hogy akkor most megkomolyodtam, és valami olyasmit fogok csinálni, amit eddig nem csináltam. És megpróbáltak valóban másként hozzáállni a dologhoz, megszerették őt. Sőt a mai napig jobban szeretik őt, mint engem.

Három vagy négy évet éltünk együtt. Közben persze voltak alkalmi viták, de minden házasságban vannak súrlódások, vannak kellemetlenségek. Nemcsak velem voltak gondok, hanem például azzal is, hogy együtt kellett élni a szülőkkel, az öcsémmel, a nagyszülőkkel. Generációs problémák minden családban vannak. Ki főzzön, ki mit szeret, vagy hogyan, ki takarítson? Ezen mindenki keresztülmegy valamikor. A lényeg az, hogy úgy látták aztán, hogy rajtam semmit sem fogott ez a házasság, nem változtam meg. Nem változott meg a természetem, nem változott meg a családcentrikusságom, nem tudom kimutatni a szeretetet.

Ritkán voltam otthon. Gépkocsivezető voltam, taxisofőr, anyagbeszerző. Mindenfélét csináltam. A lényeg az, hogy többször is megbuktam azzal, hogy mást találtak az ágyban, mint akit vártak. Idegen személyeket ? mind a feleségem, mind a szüleim. Egymás előtt próbálták titkolni, aztán már nem lehetett titkolni. Már azt sem lehetett titkolni, hogy titkolni kell valamit, szóval az egész olyan kellemetlenné vált. A feleségem önérzetesen elvonult, hazaköltözött, visszaköltözött, elköltözött, beköltözött, átköltözött. Állandóan gondban volt, hogy viszi a gyermeket, nem viszi, ki neveli. A szüleim ragaszkodtak az unokához.

1975. január 14-én született a gyermek. Közös akaratból történt, ez valamiféle fordulópont volt. Amikor megszületett, úgy éreztem, hogy végre én is csináltam valamit. Az emberek szereznek zenét, írnak könyvet, festenek képet, felfedeznek valamit. Valamit alkotnak. Úgy éreztem, hogy én is csináltam valamit, tettem valamit. Ez volt az első dolog az életemben, ami valahol az én művem volt. De nagyon büszke nem lehettem rá, végül is a nő biológiai tulajdonságánál fogva évente csak egyszer szülhet gyermeket, én viszont minden nap tudok csinálni egy gyereket. Mindig másnak, természetesen. Büszke persze nem lehetek, ha csinálok, de valahol mégis az voltam, mert az enyém volt. Ez volt az egyetlen dolog, amit én csináltam, amire azt mondhattam, hogy az enyém. Végre valamihez tudtam ragaszkodni. Soha nem becsültem meg sem a tárgyakat, sem a személyeket igazán, szeretni szerettem őket, de gyorsan lemondtam róluk. Igen gyorsan le tudtam mondani bármiről.

Amikor Dávid született, arra gondoltam, hogy most már komolyabb leszek. Most lesz egy gyermekem, most biztos lesznek kötelezettségeim. Hogy fiú vagy lány lesz, az nekem egészen mindegy volt, az volt a fontos, hogy egészséges gyermek legyen, hogy ember legyen belőle. Miután én is elég infantilis vagyok a mai napig, szeretem a gyerekeket, szeretek gyerekek között lenni, nem sokáig, de addig, amíg ott vagyok, nagyon szeretem őket. Akkor is szerettem a gyerekeket, és gondoltam, hogy egy saját még jobb, azt az ember még jobban szereti. Hát én szerettem, de tőlem mindig óvták, pl. nem engedték el velem egyedül sétálni, mindig ott kellett hogy legyen vagy a feleségem vagy a nagymama, vagyis az anyám, az apám. Ők többet voltak vele, mint én. Mindig óvták tőlem, hogy biztos valami olyasmit követek el vele, ami nem használ neki, vagy ami nem jó. Egyszerűen nem bíztak bennem, nyilván azért, mert nem is igen ismertek. De hát ez az egész dolog talán abból fakadhat, hogy soha nem adtam ki magamat, nem ismertek meg. Attól a pillanattól kezdve, hogy volt önálló véleményem, próbáltam titkolni az érzelmeimet, nem adtam ki magam sem a szüleimnek, sem a környezetemnek. Voltak barátaim, de végül is senki nem ismert: csak bohóckodtam, szerepeket játszottam.

Dolgoztam, pénzt kerestem, szóval látszott, hogy normálisan élek, de belül abszolút nem éreztem semmiféle változást attól, hogy apa lettem. Sőt, külsőre megpróbáltam megdöbbenteni az embereket. Meg mindig éreztettem velük, hogy én nem tartozom semmiféle közösséghez. Én más akarok lenni, mint bárki.

A hippizmus volt azt hiszem az évszázad legszimpatikusabb mozgalma. A hippizmus volt az egyetlen dolog a világtörténelem, ami nem akart rosszat. Ha az ember jól belegondol, ideologizálja, vagy a mélyére hatol, akkor tudja, hogy nem lehet sokáig csinálni, nincs jövője. De amíg tart, addig szép és jó. Ami szép és jó, az a szeretete, a kedvessége, a szabadsága, a demokráciája. A hippizmus számomra nagyon szimpatikus volt, és ha mást nem tehettem, a látszatot próbáltam mások előtt éreztetni, hogy én hozzájuk tartozom. Öltözködésben, hajban, talán még a szavakat is úgy tettem egymás mellé, hogy érezzék, hogy én oda tartozom.

Ez a mozgalom csak nyugatról jöhetett abban az időben. Ma már jöhetne keletről vagy északról vagy délről, akkor csak nyugatról jöhetett. Kelet volt az, ami ezt megakadályozta. Minden, ami nyugatról jött, az volt a rossz, ami keletről, az a jó. Holott nem így volt. Én soha nem szimpatizáltam se a kommunistákkal, se a fasisztákkal. Semmivel, ami fanatikus, ahová igazán tartozni kell. Az a furcsa, hogy a hippizmus is egy izmus, amihez tartozni kell. Igaz, hogy szimpatizáltam velük, de mellette dolgoztam, családot tartottam el. Nem csináltam fanatikusan. Én a mai napig két dolgot utálok az életben: a fanatizmust és a brutalitást. Ezeknek aztán van többféle árnyalatuk, ezekből származik a butaság, az erőszak, a kriminalitás, mindenféle dolog, ami nekem nem jön össze.

Olyan 3 éves lehetett a Dávid, amikor a feleségem azt mondta, hogy ő ezt nem csinálja tovább, mert úgy érzi, hogy én nem veszem őt komolyan, az egész családot nem veszem komolyan. Én valóban nem változtam semmit, ő viszont megváltozott. Ő úgy szeretett meg engem, ahogy vagyok. Ő változott meg, ő mondta ki, hogy nem szereti, ahogy én élek. Én meg ezt nem nagyon értettem. Hiszen két ember megszereti egymást úgy, ahogy meglátják egymást. Én nem változtam, ő megváltozott, és mégis ő mondta azt, hogy ezt nem csinálja tovább. Pedig elejétől fogva tudta, hogy én milyen ember vagyok. Ő az anyaságot sokkal komolyabban fogta fel, mint én az apaságot. Családcentrikusabb lett. Kicsit meghízott, kicsit megkomolyodott. Én fejlődőképes voltam mindenre, én naponta tudtam változtatni a véleményemen, az ízlésemen, a hangulatomon. Ugyanakkor az alaptermészetem megmaradt, ezen nem tudtam változtatni, és nem is akartam. Úgy gondoltam, ha engem így szeretnek, akkor miért változtassak rajta. Úgy gondoltam, hogy én megtehetem azt, hogy ne alkudjam meg, hiszen olyan családi háttérrel rendelkeztem, hogy bármi történik, majd a szüleim úgyis megveszik pl. a bútorokat. Nincsenek anyagi gondjaink. Aránylag mindig jól kerestem, szóval ilyen probléma nem volt. A gyereknek meg tudom adni akkor is azt, amit meg kell adni ? magán a szereteten, az érzelmeken kívül ?, azt az anyagi bázist, amit ha nem én teremtek elő, megteremti más. Tehát egy olyan környezetbe született bele a gyermek, ahol nekem nem kellett tennem semmit.

Én kerestem a fiam társaságát, de tőlem mindig tiltották, nem engedték, hogy eleget legyek vele. Éreztem, hogy ez nem megy, hogy én kiszolgáltatott helyzetben vagyok, mert a szüleim lakásában vagyok, és meg kell velük alkudnom, mert azt kell csinálnom, amit ők akarnak ? természetesen az én érdekemben. Ők jót akartak nekem, ami persze nekem nem volt jó, de ők úgy döntöttek valamiről, hogy az nekem jó, ami valójában nekem nem volt jó egy percig sem. Soha nem éreztem egy pillanatig sem kényelmesen magam, mindig úgy éreztem, hogy hazudnom kell, viselkednem kell, mást csinálok, mint amit szeretnék. Egy hazugságban éltem. Nemcsak a családom volt hazugság, hanem az egész társadalom, az egész közösség egy hazugság volt a ?60-as években. Félelemben, opportunizmusban éltek az emberek. Én is ebben éltem, és ez ellen tiltakoztam. Például azzal, hogy állandóan váltottam a munkahelyeimet. Az egész életemmel bizonyítottam, hogy én nem akarok ehhez tartozni, ez nekem nem tetszik. Ki is dobtak mindenhonnan, eltanácsoltak. Hiába szerettek, mindenütt vannak szabályok, törvények, én nem fogadtam el a szabályokat. Ezek az emberek viszont meg akarták tartani az állásukat, és bármennyire is kedveltek, mindenkinek volt főnöke, mindenkinek volt hatásköre, jogköre, és nem vállaltak, nagyon kilógtam ebből a sorból. Nem tudok igazán példákat mondani, hogy mivel. Nem tudok, mert nevetségesek a példák.

Amikor először kimentem Csehszlovákiába 16 éves lehettem, baráti körben, autóstoppal. 18 éves koromig elég gyakran jártam nyáron külföldre. Külföld az azt jelenti, hogy Lengyelország, Bulgária, Románia. Annyit jártam Lengyelországba, hogy szinte jól beszéltem lengyelül. 18 éves koromban volt egy alkalom, amikor kimentem Bulgáriába, és úgy gondoltam, hogy onnan talán tovább kellene mennem. Szóval kevés nekem ez a terület, szűk nekem ez a hely. Kevés, amit a tévében mutatnak, vagy az újságban olvasok. Kevés, amit látni hagynak nekem. Én látni akartam. Éreztem, hogy egyszer majd el fogok menni innen. Akartam, és el is indultam. Csak a bolgár-török határon megfogtak a határőrök, és kalandos úton visszahoztak Magyarországra. Egy hónapon keresztül kisebb falvakba szállítottak, majd két magyar rendőr kíséretében repülővel hazaszállítottak Magyarországra. Két hétig a Fő utcában voltam előzetes letartóztatásban mint tiltott határsértő, majd kiengedtek, és kb. nyolc hónap múlva egy bírósági tárgyaláson elítéltek kilenc hónapra, amit két évre felfüggesztettek. Azt éreztem, hogy ennek meg kellett történnie. Azt éreztem, hogy tehetetlen vagyok, hogy végül is meg kell alkudnom, amit addig is tudtam, csak nem volt fontos. Úgy kerültem ki a rendőrségről, hogy két hét múlva felhívtam apámat. Még aznap ki is engedtek. Apám akkor éppen rendőralezredes volt a BRFK-n, úgyhogy nem volt nehéz dolog. Nem vagyok erre büszke, de nem szégyellem, mert az életvédelmi csoportnál volt, nem egyenruhás rendőr volt, valószínű, hogy valami jót akart.

Nem mondtam le a próbálkozásról, vagyis a próbálkozásról magáról lemondtam, csak úgy gondoltam, hogy most már megszervezem, komolyabban csinálom. Tudtam, hogy elkapkodtam, nem vettem komolyan, azt hittem, hogy disszidálni egyszerű dolog, hát nem volt az. Elhatároztam, hogy máskor majd jobban csinálom, ha lesz rá alkalmam. 10 évig nem volt rá alkalmam, 10 évig nem kaptam útlevelet. Megpróbáltam beilleszkedni, és ekkor történt a házasságom, a gyermek, maga az, hogy dolgoztam, eltartottam a családot. Közben tudtam, hogy ez kevés. Úgy gondoltam, inkább fejbe lövöm magam, ha fegyver kerül a kezembe, mint hogy azt az életet éljem, hogy mi lesz holnap. Úgy képzeltem el már akkor, 18 éves koromban az életemet, hogy én addig fogok élni, amíg tudom, hogy valami mást várhatok a holnaptól, hogy olyasmi történhet velem, ami még nem történt meg. Nincsenek nagy igényeim: egy emberi kapcsolat, egy olyan mondat, amit még nem hallottam, egy olyan könyv, amit még nem olvastam, már az megéri, hogy tovább éljek. Ilyen egyszerűen gondoltam, hogy az élteti az embert, hogy valami új, valami más lesz. Ha ki tudom számolni, hogy két év múlva milyen pozícióba kerülök, öt év múlva mennyit keresek, tíz év múlva milyen lakásban lakom, akkor annak semmi értelme nincs. Ugyanígy voltam a nemi élettel. Ha én el tudom képzelni egy lányról, hogy mi történik, akkor már nem is érdekes az egész. Addig érdekesek a különböző személyek is, amíg meg nem ismerem őket. Ha már megismertem valakit, akkor már kevésbé érdekes. Én soha nem tudtam, hogy kit miért szeretek. Ahogy megtudtam, már nem volt fontos. Addig volt fontos a személy, amíg nem ismertem. Ez kísérte végig az egész életemet, a kíváncsiság hajtott. Azért nem érdekel Amszterdam sem, Hollandia sem, mert már tudom, hogy ott mi van, már nem érdekel, már olyan mindegy, hogy hol élek. Tudom, hogy ott már új nem történik. Szóval azért járok Magyarországra, mert olyan mindegy, hova járok.

Végül tíz év múlva véletlenül kaptam útlevelet. A véletlen annyit jelent, hogy kiszámíthatatlan dolog, de szükségszerű. Szóval az történt, hogy én éppen taxisofőr voltam itt a fővárosban, Budapesten, és általában éjszaka dolgoztam. Nem általában, mindig éjszaka dolgoztam. Viszont a váltótársam egy napon megkért, hogy ő szeretne éjszakás lenni, én meg legyek délelőttös. Ez 1976-ban történt, egy októberi napon. Egy hölgy utas beült a kocsiba, és az Országház térre a Cooptouristhoz vitette magát, és mondta, hogy mindjárt jön. Éjszaka ezt nem tehette volna meg, mert akkor megkértem volna, hogy rakja le azt az összeget, amit az óra mutat, de nappal úgy gondoltam, hogy természetes, hogy várom. Nem nagy összegről volt szó, megbíztam benne, hogy hátha visszajön. A hölgy nem jött vissza. Vártam húsz percig, még mindig nem jött vissza, és akkor fogtam magam, utánamentem az utazási irodába, és megnéztem, hogy mit csinál ott, egyáltalán ott van-e még. Igen, ott volt, éppen várt a sorra. Mondta, hogy ez még hosszabb folyamat lesz, várni kell. Unalmamban vagy tehetetlenségemben elkezdtem nézelődni. Tele volt az iroda látványos dolgokkal: képekkel, plakátokkal, poszterekkel, feliratokkal, újságokkal, emberekkel. Úgyhogy leragadtam ott és nézelődtem. Megakadt a szemem egy hirdetésen, hogy utolsó befizetési nap van egy osztrák-magyar mérkőzésre, ami 3-4 nap múlva lesz Bécsben. Úgy képzeltem, hogy több vesztenivalóm nincs, befizetem ezt az összeget. Méltányos összegről volt szó, ami nálam volt a zsebemben, kb. 500 Ft lehetett a három nap, hotellel, ellátással ? nyugati út, ami akkor vonzó dolog volt. Befizettem, és utána el is felejtettem. Ez az összeg nem volt sok, nem hiányzott. Befizettem, másnap bevittem két fényképet, az adatokat pedig nem a valóságnak megfelelően töltöttem ki, hanem úgy, ahogy elképzeltem. Például már akkor kihirdették a válást, de én még mindig azt hittem, hogy nős vagyok. Büntetlen előéletet írtam, pedig egyszer büntetve voltam tiltott határátlépési kísérletért, tehát pont útlevelet nem kérhettem volna. Gondolom, az adminisztráció nem tudta ezt a gyorsaságot követni, nem volt az idővel arányban, hogy átnézzék az adataimat.

Pár nap múlva ki is értesítettek, hogy a Keleti pályaudvarnál, a Park Szálló előtt találkozunk reggel hétkor a csoporttal. Én akkor már ismét éjszakás voltam. Leadtam a kocsit reggel 6-kor, és onnan elmentem a Park Szállóhoz, gondolván arra, hogy úgysem kapok útlevelet, de hát mindegy, mi történik. Még haza sem mentem átöltözni, vagy szólni valakinek. Odamentem, ott felolvasták mindenkinek a nevét, és én beszálltam a buszba. Az útlevet nem osztották ki. Beszálltam a buszba, és Hegyeshalomnál, amikor átléptük a határt, és már Ausztriában voltunk, akkor osztották ki az útleveleket.

Nem igazán köszöntem el senkitől, voltak barátaim, barátnőim, néhánynak megemlítettem, hogy beadtam ezt a kérelmet, és másnap valószínű, hogy elindulok Nyugat-Európába, de ez egy bizonytalan dolog. Előtte való nap is összefutottunk, beszéltem velük, de senki nem vette igazán komolyan ezt a dolgot, mert bizonytalan volt. Nem köszöntem el a szüleimtől, a gyerekemtől sem. Én sem vettem komolyam, nem hittem el, hogy ez megtörténhet. 2-3 óra múlva megérkeztünk Bécsbe. És akkor tudtam, hogy most Nyugat-Európában vagyok, ami iszonyúan visszataszító volt, undorító volt az árakkal, a kirakatokkal, a pénzzel, az üzletekkel. Nem értettem semmit, senkit, idegennek éreztem magam egyedül. Semmilyen nyelven nem beszéltem. A buszban mindenki arról beszélt, hogy mit vásárol, mit fog becsempészni, mindenkinek volt valami titkolt, eldugott valutája, az egész undorító volt és a végtelenségig destruktív.

Egyszer még Pesten bécsi lányok szálltak be a taximba. Csináltam róluk fényképeket, mert a taxiban is mindig hordtam a fényképezőgépet, szerettem a szakmám. Ők felelőtlenül meghívtak engem, mivel tudták, hogy úgysem tudok kimenni soha az életben, így meg tudtak hívni. Hát én természetesen felkerestem őket a harmadik napon, mielőtt visszautaztunk volna. Szóltam az idegenvezető kislánynak, hogy én még maradnék, ne várjon rám a busz, ne legyen neki kellemetlensége, mondtam neki, hogy maradok. Nem tudtam, hogy meddig, csak azt, hogy megpróbálok még tovább itt lenni. Hajtott a kíváncsiság. Valóban így is történt, felkerestem azokat a kislányokat. Beszélgetni ugyan nem tudtam velük, bár volt egy szótár nálam, azt hiszem, ott vettem az állomáson. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy én maradnék egy darabig. Elmagyarázták, hogy nem maradnak Bécsben, mert mennek el a szüleikhez. Hétvégére elmennek el, és nem örülnek nekem. De gondolom, ez a kiszolgáltatottságom valahogy kicsit szánalmas is volt, és engem is elvittek a szüleikhez. A szüleik valahol az osztrák-német határon laktak, amit én nem tudtam persze, elvittek oda egy hétvégére. És én megkértem a szüleiket a szótár segítségével, hogy én továbbmennék mondjuk Németországba.

Bécsről negatív benyomásaim voltak. De nem hittem el, hogy ez Nyugat-Európa. Ez kevés volt, nem hittem el, hogy valóban ilyen. Ausztriáról tudtunk valamit. 1976-ot írtunk akkor, én elég sok országot ismertem. Tudtam, hogy mi történik Svédországban, Franciaországban, Svájcban, Olaszországban, Skandináviában vagy délen. Hollandiáról nem sokat tudtam, annyit tudtam, hogy ott van a hippizmus központja Amszterdamban. Ez valahol vonzó volt egy kicsit, de semmit nem tudtam róla, abszolút semmit, a kíváncsiság viszont megmaradt bennem. Mint egy tetoválás, ami mindig ott van ?  mindig érdekelt Amszterdam. Mint tudjuk, a csalódásnak és a meglepetésnek nincs szaga. Ezért az ember úgy indul el, hogy keres valamit, keresi önmagát, keresi a helyét valahol, de talán nincs is helye, vagy soha nem találja meg. Tehát ha itt nincs helyem, akkor miért lenne helyem máshol? De hát ebbe úgysem egyezik bele az ember, ezért elkezdi keresgélni. Akkor azt hiszi, hogy majd megtalálja. Képzelj el egy olyan személyt, mint pl. én, aki 28 éves korában elindul valahova. 28 éven keresztül él valakikkel, tehát anyuval, apuval, az öccsével, az öccse feleségével, a gyerekével, a feleségével, a saját gyerekével, nagymamával, nagypapával, zöldségessel, ápiszossal, a barátaival, a barátnőivel, a munkatársaival, a munkatársnőivel, a levelező tagozattal, az iskolatársakkal, a tanáraival, mindennel? És mindent otthagy. Azt mondja, hogy minden megszűnt, kész, ezt mind kiiktatom az életemből. Na, ez az ember mire lehet még képes? Szerintem mindenre. Aki így fel tud adni mindent, az mindent meg mer tenni.

Azt láttam magam körül, hogy az újságok általában a bűnözésről írnak. Az érdekli az embereket, hogy hány bankot rabolnak ki, hány autót lopnak el, mennyi betörés van. A terrorizmus, meg ami szokatlan. Ami szokatlan, az általában bűncselekménnyel van kapcsolatban. Háromféle dolog van most itt Európában, amiből pénzt lehet csinálni, a legelső a kábítószer, a második a prostitúció, a harmadik pedig az olaj. És megkérdezi magától az ember, hogy azok az emberek, akik ezt megcsinálják, mennyiben lehetnek különbek azoknál, akik ezeket olvassák. Én elolvasok valakiről egy hírt, és akkor megkérdezem, hogy ez mitől több nálam? Okosabb, ügyesebb, vagy miért merte megcsinálni? Én buta vagyok, hogy semmit nem merek, vagy nem tudok? Olyan ostoba lennék? Az ember megpróbálja nemcsak elérni azt, amit olvas, hanem túllicitálni. Én így voltam ezzel, és úgy képzeltem, hogy a híreket én nem olvasni fogom, hanem csinálni. Olvassanak majd rólam. És akkor megpróbáltam én is belefolyni ebbe a dologba. Ez már Amszterdamban volt, mert ott már ezt megengedhettem magamnak. Itt nem engedhettem meg, mert itt következményei voltak: itt volt a család, a szülők, a gyerek. Itt az emberek mindig kontroll alatt voltak. Ha beléptél egy vállalathoz, akkor önéletrajz kellett. A vállalatnál is mindenki tudott a másikról mindent, a szomszédok is tudtak mindenről. Kint nem kellett tudni senkiről semmit. Ugyanakkor ez hiányzott is az embernek. Hiányzott, hogy itt törődnek velünk. Ott el lehet pusztulni anélkül, hogy észrevennék, hogy ki volt az. Ja, hát az egy magyar volt ? ennyi marad a hírből. De hát nem mindegy, hogy milyen magyar, hogy ki volt.

Úgy gondoltam, hogy figyeljenek oda ránk az emberek. Többünket érdekelt, hogy mit csinálnak a gengszterek. Mi magyarok, mi nem vagyunk képesek erre? Mi ennyire buták lennénk? Nahát akkor mi megcsinálunk valamit sokkal jobban. Így kerültem bele. A kinti magyarok már egyébként is benne voltak, ők már csinálták, csak sokkal ostobább módon, sokkal primitívebb módon, nem csináltak forgatókönyvet, nem rendezték meg. Én már nagyon sokszor szerepeltem az újságokban, a tévében. Nem sikerélményt akartam, hanem azt szerettem volna, ha észrevesznek. Hogy vegyék észre, hogy ott vagyok.

Ez az egész nagyon furcsán kezdődött. A közmondás azt mondja, hogy minden kezdet nehéz. Ez jól hangzik, csak éppen nem igaz. Minden kezdet nagyon könnyű volt. Jelentkeztem mint politikai menekült. Azért voltam politikai és menekült, mert egyedül így fogadtak be. Ha azt mondtam volna, hogy gazdasági menekült, akkor nem fogadnak be. Csak azért, mert nem kapok elég fizetést, azért nem fogadtak volna be, akkor nem maradhattam volna ott. Azt kellett hazudnom, hogy engem itt üldöznek, ez persze nem volt igaz, de ezt mondtam. Így el is fogadtak, örültek, mert valahol nagy profitot csinálnak ezek a hollandok, gondolom, az ENSZ-nél, a NATO-nál, nem tudom, hol. Engem elfogadtak, örültek, adtak menekültútlevelet, meg pénzt, meg hotelben laktam. Befizettek engem egy szállodába, és mondták, hogy majd ha szerzek magamnak lakást, akkor megkapom a teljes szociált, addig ők fizetik a szállodát, és kapok zsebpénzt. Na, így kezdődött a dolog. Szociálpolitikai segélynek hívták a munkanélküli segélyt. Ezt abban az időben hetente adták. Az utóbbi 4-5 évben havonta. Ha összehasonlítjuk, akkor ma Magyarországon az alapfizetés kb. 10.000 Ft, ha átszámolom, én 45.000-t kapok. Ennyi a munkanélküli segélyem. Ha dolgoznék, nem lenne sokkal több. Pontosabban attól függ, hogy mit dolgoznék. Ha valami olyan munkát vállalnák el, mint egy török, arab vagy indiai vendégmunkás, akkor hasonló lenne a fizetésem is, mint a segélyem, nem kapnék többet. Én nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, mert nem tehetek róla, hogy itt születtem. De nem szégyellem. Én nem azért mentem ki, hogy dolgozzak, hanem hogy éljek. Tehát én nem fogok mást csinálni, mint amiért elmentem. Azért mentem ki, mert kíváncsi voltam, hogy hogyan élnek. Én nem tudtam, hogy meg lehet élni munka nélkül is. Úgy mentem ki, hogy majd dolgozom, majd fényképezek. Lehet, hogy a szakmámban nem kaptam volna munkát, tehát mosogatnom vagy takarítanom kellett volna. Ezt itt is megtehetem, ezért nyilván nem megyek el. Akkor inkább nem dolgozom.

Tetszett Amszterdam atmoszférája, tetszett az emberek mentalitása, a morálja. Ehhez azért tudni kell azt, hogy a város a II. világháborúban szinte alig kapott bombát. Tehát a XVIII. és a XIX. századi építészet megmaradt. Megvannak az akkori épületek, és 900 híd is van a városban. Nagyon hangulatos. Maga a város olyan, hogy kilépsz éhesen és szomjasan, és tetszik, jó a szemnek. Magyarán örültem annak, hogy ott vagyok. Persze ez nyilván nagyon kevés. De ugyanakkor még el is fogadtak, hogy én vagyok a menekült, aki segítségre szorul, akin segíteni kell, és segítenek is, tehát kapok pénzt azért, hogy ott vagyok, és ez egy szokatlan dolog, amit az ember meg kell, hogy becsüljön. Nem volt hova mennem onnan, nincs hova menni. Ennél csak rosszabb helyre tudok menni. 7-8 hónapot laktam a szállodában, és ott megismerkedtem az emberekkel: fiatalokkal, idősebbekkel, férfiakkal, nőkkel. Nagyon jóban voltam egy lengyel fiúval, aki szerzett magának egy lakást. Ez a városon kicsit kívül van, külvárosi részen, olyan, mint Kispest. Nincs olyan nagyon messze, de nem belváros. Ott szerzett magának egy szobát egy családnál, és visszajárt a hotelbe. Gondolom, talán megszokásból, mert előtte egy évig ott lakott. Én miután beszéltem lengyelül, jóban voltam vele. Mondta, hogy ahol lakik, ott a családfő magyar, aki 1956-ban, a forradalom ? akkor ellenforradalomnak hívták ? alatt disszidált. Gondoltam, hogy nem egy harcos fazonról lehet szó, hanem csak egy alkalmi menekültről. Felhívtam, hogy én is magyar vagyok, itt vagyok, nem tudok magammal mit kezdeni, ellenben örülnék, ha valaki tanácsokat adna, vagy foglalkozna velem, vagy odafigyelne rám. Valaki olyan, aki már régebben itt van, aki tudja, hogy milyen lépéseket kell tenni. Mondta, hogy menjek ki hozzájuk a következő hétvégén. Ez meg is történt.

A lengyel srác fiatalabb volt, mint én. Én 28 voltam, ő lehetett 25 vagy 23. Ebben a korban sokat számít ez a különbség. Ő akkoriban alkoholban nyomult. Örült annak, hogy ihat, meg a szabadságnak. Neki annyit jelentett a szabadság, hogy ivott. Mindenkinek mást jelent. Nos megbeszéltük, hogy ha a lengyel srácnak nincs evvel gondja, akkor egy szobában lakunk. Ott fogok lakni náluk, és én kapom a szociált. Egy teljesen méltányos összeget számoltak fel nekem. Kaptam akkor 860 guldent, abból 200-at kellett adnom az ellátásért és a lakásért. Ehhez tudni kell, hogy az ellátás jóval többe került, mint 200 gulden. Még a kocsijukat is használhattam. Étkezéskor a családdal ettem. Holland felesége volt a fazonnak, meg három gyermeke. Ott laktam náluk mint családtag, szinte mint családtag. A gyerekeik tanítottak meg hollandul számolni. A lengyel gyerekkel egyre kevesebbet beszéltem, és egyre kevesebbet találkoztam, viszont a családdal egyre többet voltam együtt. Nahát így kezdődött a beilleszkedés ? vagyis nagyon könnyen.

A városban persze láttam narkósokat. Rendkívül visszataszító dolog volt. Én olyan narkósokat láttam, akik nagyon le voltak pusztulva. Tudni kell, hogy nincs minden narkós lepusztulva. Én csak olyanokkal találkoztam, akik le voltak pusztulva. Nagyon jól tudtam, hogy ez egy borzalmas dolog, és hogy ezek az emberek függők, és én megmondtam, hogy ilyenné én soha nem leszek. Engem ezek az emberek visszariasztottak attól, hogy én ilyesmit egyáltalán meg is kóstoljak. Hajtott a kíváncsiság, kínáltak, de én nem mentem bele, nem is használtam. Közben valami fiatal gyerek megérkezett Svájcból. Volt nála olyan 200.000 gulden körüli összeg, ezt svájci frankban kell érteni, és nem tudta berakni bankba, mert a bank valami igazolást akart, hogy honnan van a pénz, és ezért vigyáznia kellett arra, hogy ne tudjon róla senki. Otthon, a lakásán tárolta. Szüksége volt egy olyan személyre, aki vigyáz a pénzre, hogy amikor elmegy otthonról, ne törjenek be, legyen ott valaki, és akkor nem lesz gondja a pénzre. És engem beajánlottak, mint aki nemrég jött Hollandiába, és én lettem az a szerencsés vagy szerencsétlen ember, aki ügyelt erre a pénzre. Ezért 100 guldent kaptam tőle. Ez a ?70-es években 4000 Ft-nak felelt meg. És mellette kaptam a szociálomat, ami szintén egy nagyobb összeg volt. Szóval az utca emberéhez képest gazdagnak kellett hogy érezzem magam. Egy hónapi ottlétemből vettem magamnak autót, meg küldtem haza csomagot.

Írtam levelet a családomnak, meg beszéltem is velük telefonon. Nem éreztem a távolságot. Maga a helyszín, az ország nem hiányzott. Az hiányzott, hogy továbbmenjek, Az hiányzott, hogy nem értem el semmit, hogy még mindig nem vagyok sehol, hogy tényleg valóban nagyon nagy lehetőségeim vannak, és én nem használom ki, nem csinálok semmit. Hiszen az nem egy tartalmas dolog, hogy egész nap egy lakásban ülök, és várom, hogy hazajöjjenek, és akkor adnak 100 guldent, amit berakhatok a bankba vagy a zsebembe, és akkor van. Ez nem öröm, akkor lett volna öröm, ha ezt elköltöm. Ha történik valami a pénzzel. Tehát nem örültem neki igazán, pedig valahol egy kielégülés volt, hogy jobban keresek, mint anyám vagy apám, akik már 40 éve dolgoznak. Valahol ez egy jó visszavágás volt. Nem mondtam nekik, mert nem akartam megbántani őket, de valahol nekem ez sikerélmény volt.

Sikerült ezt a pénzt olyan fél év alatt elköltenem. Ebből a pénzből eljutottam Monacoba, Korzikára, Cannes-ba, Nizzába, St. Tropes-ba, eljutottam Barcelonába, Ibizára, Alicantéra, Mallorcára, sok helyre. Főleg délre utaztam. Napoztam, kipróbáltam mindenféle éttermet. Benyomásaim azok nem voltak. Az volt a benyomásom, hogy pénzen mindent megveszek. Mindennek értéke van, mindennek ára van, minden törékeny, és én is az vagyok. Pénz nélkül senki vagyok, pénzzel lehetek valaki. Ha nem lenne, akkor én is olyan törékeny lennék, mint bárki más. Ez bosszantó gondolat volt, és kezdtem ragaszkodni magához a tudathoz, hogy a pénz milyen fontos dolog az ember életében. Kényelmes dolog volt, és átkozottul unalmas. 24 órán keresztül azon kellett törnöm a fejemet, hogy mit csináljak, hogyan költsem el a pénzt, hogy egyáltalán mivel menjen el az idő. Ez nagyon nehéz, rosszabb, mint dolgozni. Inkább 8 órát elmentem volna valahova vasalni vagy takarítani, és akkor élveztem volna a szabadidőt, de így nem tudtam élvezni, nem örültem neki igazán.

A pénzt  végül elköltöttük. Havonta cseréltük a kocsikat, meg jól éltünk belőle. Néha voltak alkalmi barátaim, akik egyértelműen csak azért barátkoztak velem, mert nagy autóink voltak, meg szép ruháim, meg drága éttermekbe vittük őket. Én nem ismertem a nyelvet, így nem beszéltem velük. Magáért a látványért nem szerettek. Ez kb. 7-8 hónapig tartott, nem sokáig. Akkor hosszú időnek tűnt, most már tudom, hogy nagyon rövid idő volt. Aztán a svájci fiú látta, hogy fogytán a pénz, meg kellene duplázni. Megszoktunk egy szintet, amit tartani akartunk. Megpróbáltunk valakitől leszedni fegyverrel egy kiló heroint, na egy kiló nem sikerült, de egy felest megszerzett. A svájci valószínű használta is a heroint. Nem figyeltem, nem volt fontos. Néha cigarettában szívta, nem szúrta, nem volt feltűnő, nem is érdekelt. Azt tudtam, hogy én nem akarok drogos lenni, mert láttam, hogy hogyan élnek, ami nekem nem volt szimpatikus. Én mindenesetre nem használtam. Megtörtént ez az akció, történt egyébként több is, nekem mindig csak egy szerepem volt: autót kellett vezetnem. Oda kellett vinnem a srácot, és elhoznom. Mindig gyorsabban és ügyesebben. Miután én taxisofőr voltam, nagyon jól tudok vezetni, legalábbis úgy érzem. Félelem soha nem volt bennem. Utólag inkább volt: hogy mi történhetett volna. Mindet utólag emésztettem meg. Akkor, amikor zajlott az akció, akkor nem gondolkodtam rajta. Én nem éreztem úgy, hogy bűnös vagyok, mert minden nap hallottam, minden nap láttam ezeket a dolgokat, és ezáltal a napoknak a természetévé váltak. Nem éreztem úgy, hogy én valami olyat csinálnék, amit nem szabadna. Ezt abszolút nem éreztem. Én inkább csak hagytam magam sodorni az árral. Innen tudom, hogy nekem nincsen semmiféle tendenciám a bűnözésre. Pontosabban: most már nem tudom, mi az a bűn. Tehát nem tudom, mi az a rossz, és mi a jó. Már nem tudom megítélni igazán. Vannak persze ilyen alapdolgok, hogy szeresd szüleidet, vagy ne lopj, ne hazudj, meg ilyesmi. Amíg az ember olyan mesefilmeken, történeteken nő fel, mint pl. a Robin Hood, hogy a gazdagoktól vedd el, és oszd ki a szegények között, akkor természetes, hogy az ember, amikor megkárosítja az államot, akinek van, és szétosztja mások között, nem érez lelkiismeret-furdalást. Miért érezné ezt egyáltalán bűnnek, hogyha mi úgy tanultuk, úgy nőttünk fel, hogy ez egy pozitív dolog. Ha belépek a városba, azt hallom, hogy egy együttes a kokainról énekel, az ékszerboltokban ezüstkanalakat árulnak, hogy szippants velük, és trikókat, amikre szintén ez van ráírva. Amikor ezt látod, ezt hallod egész nap a rádióban, a tévében, erről szól a nóta, nem tudhatod, hogy a kábítószer egy rossz dolog. Olyan reklámot csinálnak neki, mint a Heinekennek. Akkor nem érzed, hogy te valami rosszat csinálsz. Ha mindenki használja, akkor ez biztos egy normális, egy jó dolog. Nem biztos, hogy jó, de egy normális dolognak tartod egy idő után. Szóval nem tűnik fel, hogy ezzel te elkövetsz valamit. Különösen amikor már benne vagy, akkor már végképp nem érzed így.

Tény az, hogy az anyag: a heroin, a kokain, a hasis, a marihuána, az LSD ? nagyon drága, és a büntetéssel arányban emelkednek az árak. Országonként máshogy büntetik, ha nagyobb a kockázat, emelkedik az ár. Rengetegen élnek abból, hogy eladják a turistáknak az anyagot, ami végül is nem is anyag. Téglaport vagy bármi mást, szóval becsapják a turistákat. Én úgy képzeltem el, hogy ha eladok egy jó anyagot méltányosan olcsón, tehát feleannyiért, amennyiért otthon tudják eladni vagy megvenni, én is keresek rajta, ők is. Jó anyag, ha felszívják, nem lesznek betegek, nem történik semmi, akkor végül is én valami jót csinálok. Úgy gondoltam, hogy ilyenkor segítek valakin. Ebből tartottam fenn magam. Közben én is megkóstoltam, de nem használtam, nem ízlett.

Ellenben fogytán volt a pénz. A fiatalember, egy magyar fiú, akivel épp együtt voltam, megpróbált egy nagyobb összeghez jutni, fegyverrel természetesen, ez sikerült is valamennyire, de követték, így megtudták a címet. Egyszer csak jöttek, ő épp nem volt otthon. A lakásban ki más tartózkodott volna, mint én, miután én is ott laktam. Tehát a fegyvert kinek a fejéhez tartják ? az enyémhez. Eleinte szokatlan volt, mert amíg az embernek nem tartanak fegyvert a fejéhez, addig csak újságból, tévéből vagy mozikból tudja ezt. A gyakorlatban egész más a helyzet. Én pl. megijedtem, valaki halálra röhögte volna magát, vagy eltréfálkozott volna, vagy könyörgésre fogta volna a dolgot. Én egyiket sem csináltam, csak megijedtem, és úgy gondoltam, hogy nem várom meg a további fejleményeket. Hát összeszedtem minden értéket, eladtam, felvettem a bankból az összes pénzt. Kerestem egy turistairodát, és vettem egy repülőjegyet jó messzire, Újdelhibe. Oda-vissza vettem egy jegyet. Arra gondoltam, hogy eltűnök a városból, és nem várom meg, amíg valaki lelő engem azért, amit el sem követtem. Én nem mehettem a rendőrségre, nem tudtam, kihez forduljak, abszolút nem tudtam, hogy mit tegyek, csak azt tudtam, hogy innen el kell mennem.

Tehát vettem egy repülőjegyet, a legolcsóbb jegy az iraki légitársaság gépére szólt, összesen nyolcan voltunk a repülőgépen, amikor elindultunk Amszterdamból. Az első állomás Belgrád lett volna. Jugoszláviában kellett volna felvenni utasokat, akik Bagdadba mentek volna vendégmunkásként. Ez egy január eleji időszakban volt. A belgrádi reptér nem fogadott az időjárás miatt, ezért a zágrábi reptéren szálltunk le. Ott álltam egy rövidnadrágban. Azt hittem, valami meleg helyre utazunk, nem vittem magammal ruhákat, semmit, csak útlevelet és pénzt. Gondoltam majd ott megveszem a strandpapucsot, meg a fürdőruhát. Egy rövidnadrágban, meg egy aránylag kulturált szandálban léptem be a reptérre. Mínusz 30 fokban szálltunk ki Zágrábban, a légitársaság dolgozói nagyon kedvesek voltak, és elvittek a központba, egy nagy hotelba. Az Intercontinental a világ minden táján épít szállodákat. Ez a légitársaság fizette az utamat, amíg el nem jutottam Indiába. Indiába kb. egy hónap múlva jutottam el, közben a jegyemet becserélték a Kuwait Airways-hez, addig megjártam Bagdadot, ott voltam két hetet, Kuwaitban voltam kb. 10 napot. Voltam Omanban, az Arab Emirátusokban, Dubaiban és nem is tudom, hol még. Végre eljutottam Újdelhibe.

Leszálltam a gépről, és megmutattam a papírjaimat. Kértek igazolást, hogy van-e oltásom valamilyen titkos betegség ellen. Én akkor nem nagyon törődtem a dolgokkal, csak csináltam, amit ilyenkor kell. Hogy mi a fenét csináltam Indiában? Amikor odamentem, akkor nem volt semmiféle tervem, hogy mit csinálok majd ott. Csak messzire akartam menni. Indiáról annyi mindent hall az ember, én is sok mindent hallottam: jót, rosszat, érdekeset, de inkább misztikust. Én is kerestem a misztikumot, az érdekeset. Elég nehéz volt odaérni, mert hát egy hónapig tartott az út. Ez részben jó volt, részben rossz. Annyi volt belőle jó, hogy közben megismertem olyan városokat, amikről nem is gondoltam, hogy valaha meglátom őket. A rossz az volt benne, hogy ha az ember vesz valahova egy jegyet, akkor szeretne odaérni, és már kezdtem nem bízni abban, hogy odaérek. Tehát nem az történt, amit én akartam, hanem mások intézték az ügyeimet, elég nagy bizonytalanság volt, az ember ilyenkor olyan tehetetlen.

Lényeg az, hogy odaértünk Delhibe. Egy-két hetet tölthettem ott. Soha nem voltam egyedül, mindig voltak mellettem európaiak, turisták. Ott többnyire érzi az ember azt, hogy törődnek egymással a turisták, mert vigyáztak egymásra, együtt vesznek ki szobákat, egy helyre mennek, együtt intézik az ügyeiket. Megnéztem, amit meg kellett nézni. Minden városnak vannak ilyen fontosabb érdekességei, helyei: várak, képtárak, nevezetességek. Ezt mind megnéztem, és amikor láttam, hogy már nincs mit megnézni, akkor inkább továbbmentem. Mert egy várost igazán megismerni csak úgy lehet, ha ott él az ember, erre pedig tudtam, hogy nem lesz időm.

Először délre, Bombayba indultam, pontosabban Goára. Egy olasz fiúval mentem és két nem tudom milyen nemzetiségű lánnyal. Én akkor még nem nagyon beszéltem az angol nyelvet, így sok beszélgetés nem volt. Inkább csak éreztettem mindig valakivel, hogy szeretem. Szóval nem mondhatom, hogy nem voltak kapcsolataim vagy barátaim. Lényeg az, hogy semmi nem történt ezen az úton azon kívül, hogy utaztunk. A vonat lassan ment, kétoldalt le volt húzva az ablak. Olyan priccsek voltak, mint egy börtönben. Lehajtották az üléseket, ez jelentette a hálókocsit. A gyerekek sírtak, mindenki kiabált. A vonat tetején utaztak, valami borzalmas volt, ez volt az első osztály. Ez tartott két napon keresztül. Ezt másképp nem lehetett kibírni, kellett egy kis hasist szívni rá, mert az mindig volt, azt mindenki használja. A hasis elég hallucinogén hatású, ha nem keverünk bele dohányt. Beletettem pipába, kettőt szívtam belőle, és tudtam, hogy utána nem tudok felállni, és mint valami filmet, láttam olyasmit, ami nem létezik. Olyan volt, mintha LSD lett volna benne. Egy az egyben olyan volt, mintha utaznék valahova, látomásaim voltak. Ezt nem tudtam. Gondoltam, mindenki használja, én miért ne használnám, miért vagyok különb náluk, vagy miért vagyok más. Nem lehetett azt mondani, hogy nem, meg amúgy is bosszantott, hogy olyan nagy zaj volt, meg meleg, meg egy picit az is zavart, hogy nem tartottam érdekesnek a látványt.

Elmesélek valamit, olyan volt, mint egy látomás. Elmentünk egy falu mellett, ez a hajnali órákban lehetett, és láttam 10.000 feneket. Ott adott időpontokban mennek az emberek vécére, mondjuk reggel, meg este. Ez éppen reggel volt, a mezőn, mindenki a lehúzott nadrágján ült. Kinéztem az ablakon, és semmi mást nem láttam, mint lehúzott nadrágot meg feneket, meg üveget, amiben víz lehetett, gondolom. Ez igazi volt. Ezek után kellett használni valamit. Azt hittem, hogy hülye vagyok, vagy olyat látok, amit mások nem látnak, vagy nekik ez természetes. Vagy én vagyok a hülye, vagy azok, akik ezt csinálják. Nem tudtam eldönteni, és gondoltam, mégiscsak használom ezt a hasist, és akkor nem zavarnak ezek a dolgok. És szívogattam, és így nem kellett észrevennem, hogy mi történik körülöttem. Szóval ilyen álomban történt az egész utazás.

Szívtam, és emlékszem az első látványra: akartam mondani egy szót, és a szót láttam magam előtt nagy betűkkel. A betűk olyanok voltak, hogy meg lehetett őket fogni. Pl. az E betű szögleteit, meg lehetett kapaszkodni benne, fel lehetett mászni az E betűre. Mikor az ember megkapaszkodik, akkor az besüllyed, behorpad, és elfolyik, és cseppek lesznek belőle, a cseppek elhullanak, és mindez a világűrben történik, és minden hullik, megy szét, és az emberbe olyan jó érzés kerül, hogy ő egy csepp ott az egészben, és ezek a cseppek valahol majd úgyis leérkeznek, puhán, és a napsütött fényben egy csepp a földre kerül, és szétbomlik még több cseppre, és mindez én vagyok, és én egy része lehetek ennek. Na, ilyeneket láttam, és közben hallottam zenét. Zenét, ami nem is volt, tehát a kerekek csattogásából hallottam valami zenét, Bob Dylan nótákat éreztem. Hallottam, és jól éreztem magam. Felébredtem arra, hogy meleg van, folyik rólam a víz, és kellemetlen, hogy belecseppen a szemembe, hogy sós, és csípi a szememet, és tehetetlen vagyok.

Megérkeztünk, és ki akartunk menni a hajóállomásra, mert onnan mentünk Goára. Négyen voltunk, a két kislányt szerettem volna otthagyni, hogy ne kelljen viselkednem, nem tudtam kedves lenni, meg beszélni sem tudtam velük, és mondtam az olasz fiúnak, hogy mi menjünk egy másik riksával. Ez volt a neve annak a tolókocsinak, ahol a figura bringázik, mi meg hátul ülünk. De nem tudtunk eljutni, mert éppen sztrájk volt aznap. Nem tudom, miért van nekem pechem ilyen utazási dolgokban. Át kellett gyalogolni a városon. Így lehet megismerni egy várost, ha az ember nem használja a járműveket, nem villamossal, busszal meg taxival közlekedik, hanem gyalog. Messze volt, nagyon messze volt az a kikötő. Közel van egy Taj Mahal nevű hotelhoz. Nem a szállodáról nevezték el az építményt, hanem az építményről nevezték el a szállodát, hiszen a Taj Mahal nem Bombayban van, hanem Agrában, a régi királyi fővárosban. Ez az épület, ez a hotel úgy megmaradt bennem. Ahol szinte mezítláb voltam egy strandpapucsban meg valami glottnadrágban és valami rettentő koszos trikóban, és a portán pl. kitisztították a strandpapucsomat. Mindenki nagyon kedves volt velem, azt mondták, hogy ?sire?, és végre úgy érezhettem magam, hogy úr vagyok. Ez egy olyan mókás dolog. Nem tudtam, hogy örüljek ennek vagy se. Nem örültem neki, én úgy gondoltam, hogy ezeknél az embereknél úgy kell érezzem, hogy én valaki vagyok, ők meg senkik. Ott voltunk pár napig, utána elmentünk Goára. Az ott a legnépszerűbb hely turistaszempontból.

A fiatalok nem a látványosságért mentek Indiába, hanem mert ott sokkal olcsóbb a morfium, a heroin, a hasis, a fű? Nyilván azért, mert ott közelebb van, kevésbé büntetik, korruptabbak az emberek, a vámőrök vagy akik erre felügyelnek. És nem büntetik annyira, ami mindig arányban van az árakkal. Ha könnyű behozni az országba, könnyű szállítani, mindig meg lehet fizetni valakit, és akkor engedik. Egy fazon ki akart vinni öt kiló hasist, és lefizette a vámőröket, akik megtalálták nála. Azt hiszem, kértek tőle 100 dollárt, plusz el akarták kobozni a hasist. Csak 100 dollárra akarták megbüntetni. A fazon megegyezett 50-ben, és abban, hogy megtartja az anyagot. Fél órát ezért állt a vonat. A fazon megdumálta őket, hogy ő nem fizet többet, 50-et ad, és megmarad neki a hasis is.

Ez Indiára igazán jellemző, hogy nem mondják meg az igazi árat. Bármit veszel, veszel mondjuk egy narancsot vagy 1 kg krumplit? (Én mondjuk nem veszek krumplit, mi a fenének vennék egy kiló krumplit, ezt csak példának mondom.) Bármit veszel, mondanak valami lehetetlen összeget. Te akkor már tudod, hogy ez egy játék, ők szeretnek alkudozni, ezt le kell velük játszani. Nem lehet azt mondani, hogy tessék mondani az utolsó árat, én éhes vagyok, nem akarok játszani, ezt valóban végig kell csinálni. Tehát mondjuk azt mondja, 87 rúpia, akkor te azt mondod, hogy 3-at adok érte, és végül megegyeztek 20-ban. Szóval kb. ilyen arányok vannak. Tehát nem megy a vásárlás olyan gyorsan.

Goán kibéreltem egy embert. Rögtön leszólítanak, mikor látják, hogy nem vagy odavalósi, nem ott születtél, nem vagy helybéli. Segített keresni nekem egy lakást, ami egy szobából állt, nem nagy szoba, méltányos, elég egy személynek. Ez egy öbölben volt, a tengertől jó 20 méterre lehetett. Kiadták nekem a szobát, de a szobában laktak előtte. Nyolcan laktak abban a szobában, és mind a 8 ember kiköltözött a konyhába, azért, hogy nekem odaadhassák. Én mondtam, hogy nekem nem kell, akkor inkább keresek másikat, ahol több hely van, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy inkább odaadják, mert nekik ez fontos. Én meg mondtam, hogy akkor máshogy is ellehetünk, engem nem zavar, ha más is alszik ott. A végén tényleg kiköltöztek a konyhába. Egy hónapra vettem ki a szobát, úgy gondoltam, hogy egy hónapot maradok ott, de nagyon zavart éjszaka a tenger. Van egy zaja a tengernek, amikor a hullám odacsapódik, és nem lehet kikapcsolni, mint a rádiót. Idegesített. Nem volt áram, sokszor megszűnt az áramszolgáltatás, és általában este szűnik meg, amikor a legnagyobb szükség van rá. Nekem szükséges volt, hogy állandóan égjen a fény éjjel, mert teli volt rovarokkal a helyszín. Volt ott szalamandra, egy gyíkszerű dolog, állandóan a falon rohangáltak, átkozottul féltem, és gondoltam, hogy ha fény van, akkor megállnak. És akkor kértem, hogy hozzanak gyertyákat, és azok égjenek, mert ha fény van, akkor állítólag nem jönnek le az ágyra. Nem mertem aludni. Éjszaka meg csönd van, miután nem szól semmi, és kellett használni emiatt is valamit. Na, akkor elkezdtem egy kis morfint szippantani, mert nem tudtam, hogyan kell szúrni a karomat, meg nem is mertem. Azért nem mertem, mert féltem, hogy nem kapok tűt, és mindig használtat kell használnom, és akkor kapok valami fertőzést. Ezért gondoltam, hogy nem szúrok, inkább majd szippantok. Szép lassan bele is jöttem ebbe a dologba, tudtam mi az ára a morfinnak, tudtam, hogyan kell használni, tudtam mennyi hasis kell.

A morfint először egy francia fiúval próbáltam ki. Nagyon fiatal gyerek lehetett, nálam kb. 10 évvel volt fiatalabb. Én lehettem olyan 30 éves ? nekem akkor az fiatalnak tűnt, hogy 30 éves vagyok. Úgy éreztem, hogy annyi idős vagyok, mint amikor új élet kezdődik. Szóval nagyon fiatalnak éreztem magam. Na ez a srác meg még fiatalabb volt. Úgy éreztem, hogy ő is olyan naiv, először van Indiában, egyedül van, és hajtja a kíváncsiság, és érdeklik a dolgok, minden, ami misztikus, érdekes. Szerettem vele lenni, a közelében. Ez kölcsönös volt, ő is szeretett velem lenni. Vele próbáltam először a morfint. Megvettünk 5 gramm morfint, ami elég olcsó volt, és nem tudtuk, hogy mennyit kell használni. Ajánlották, hogy ez is egy kábítószer, egy érdekes dolog. Annyit hall róla az ember, hát ha lehet, akkor kipróbálja. Kezdjük morfinnal! Fehér színű por volt, olyan, mint a kréta. Most már tudom, hogy olyan, mint a kokain, de akkor krétának tűnt. Felszippantottam, és az égvilágon semmit nem éreztem. Ezek szerint kicsivel többet kell. Tehát felszippantottam még egy kicsit. Még mindig semmit, az égvilágon semmit nem éreztem. A harmadik vagy negyedik ilyen szippantás után kezdtem érezni, hogy bepárásodik a szemüvegem, pedig tudtam, hogy nincs is rajtam szemüveg, de nem láttam jól. Megfogtam a srác kezét, és mondtam, hogy menjünk el innen, mert látni kellene egy kicsit, haladni kellene egy kicsit, hátha akkor jobban látok. Minden homályos volt, mentünk az utcán, és fogtam a kezét a fazonnak.

Nem szégyelltem, hogy én egy fiúnak fogom a kezét, és nem is volt feltűnő, mert ott ez a szokás. Az indiaiak egymás kezét fogják, kéz a kézben járkálnak. Én azt hittem, hogy buzik. De nem, ott az a szokás, hogy fogják a férfiak egymás kezét. Gondoltam, ez nem kellemetlen, legalább nem tévedek el, ne kerüljük el egymást. Kurva sokan vannak az utcán. Lusta emberek, azért nem viszik semmire. Mindenki az utcán van, és nem csinál semmit, csak nézelődik és elvan. Olyan, mint egy vasárnap délután a Margitszigeten, vagy a Váci utcában egy hétköznap, amikor beindul a turizmus. Ott minden nap ez van.

Nagyon szapora nép ez az indiai, nagyon sokan vannak, és mindenütt ott vannak. A férfiak, a nők nincsenek az utcán, nőket nem lehet látni. Egy ideig hiányzik, aztán megszokja az ember, hogy nincsenek. Indiai nőt nem is nagyon láttam. Pedig megnéztem volna egyet-kettőt, és beszélgettem volna velük. Vagy hozzájuk értem volna, megkérdeztem volna, hogy minek örülnek. De nem lehetett közel kerülni hozzájuk, pedig biztosan vannak olyanok, akik nincsenek leakadva valamilyen szervezetnél, pártnál, vallásnál, hanem önállóak, és nem függnek valamitől. Van olyan negyed, ahol prostituáltak vannak, ahol közel kerülhetnél hozzájuk, de az még veszélyesebb dolog, mert durvák. Ha lefekszel valakivel, megerőszakol téged egy nő, neked az kötelező, hogy csináld, nem is tudsz válogatni. Elkérik a pénzedet, meg amid van, és te megfizeted az örömöt, ami nem okoz örömöt végül is. Oda nem szabad bekerülni, engem időben figyelmeztettek, úgyhogy nem került rá sor. Ezért inkább sétáltam vagy nézelődtem.

Goáról még annyit, hogy ott használtam először heroint, ott szúrtam először heroint. A morfium nem adott nekem semmit, azt adta, hogy nem kellett figyelnem. Homályosság volt az egész, de nem tudtam, hogy mi történik. Minden lelassult kicsit, olyan érdektelenné vált. A hasis pl. már adott érzelmet, örömöt, adott szépeket, jobbnak, szebbnek láttam a dolgokat, mint ami a valóság. Mindenkir?l azt hittem, hogy mosolyog rám, azt hittem, mindenki kedvel. A heroin végre megadta azt, amit én szeretek, amit én akartam, amit én kerestem. Azt, hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen odafigyelni semmire. Az egyetlen hátránya, hogy nem is örülsz igazán semminek. Azt csinálta, hogy minden teljesen semlegessé vált, nem volt közérzetem, nem fájt semmi, nem bántott semmi, nem is örültél persze, nem voltál boldog, de nem voltál boldogtalan. Például nyugodtan be mersz törni egy kirakatot, és kiveszel valamit, mert tudod, hogy nem lesz semmi bajod utána, nincs felelősségérzeted. Nem történik veled később semmi. Nem volt ilyen tervem soha, csak példaként mondom. Szóval nagyon tetszett nekem a heroin.

Tetszett egyrészt az, hogy van, lehet csinálni, senki nem szól rám, és hogy megszűnik az idő. Tehát mindegy, hogy hány óra van, milyen nap van. Ez 2-3 héten keresztül történt folyamatosan. Nem lehet erre olyan gyorsan rászokni. Ez a környezettől függ. Tehát ha van, minden nap szeretnél vizet inni, mert meleg van. Ez még nem jelenti azt, hogy rászoktál a vízre. Ha elmész egy strandra, és minden nap úszol, az nem jelenti, hogy te most rajta vagy az úszáson: van strand, napfény, meleg van, úszol egyet. Ilyen dolog a heroinozás is. Nem volt benne több. Ha máshol lettem volna, nem hiányzott volna. Ezt onnan tudom, hogy elmentem. Befizettem egy kirándulásra. Ez nem hivatalosan megy, úgy történik, hogy kiragasztanak hirdetéseket a fákra, hogy pl. most indulnak Nepálba, jövő héten, van négy ember számára hely a buszban, és 100 márka a helypénz. Én is befizettem egy ilyenre, mert úgy gondoltam, hogy itt kurva unalmas a helyszín. Reggel felkeltem, és egész nap csak voltam.

Nappal meleg volt, éjszaka meg csönd volt, vagy zaj volt, szóval nem éreztem jól magam. Unalmas, tartalmatlan, semmilyen volt. Egy idő után teljesen semmilyen volt a helyzet, és nem tudtam eldönteni, mit keresek én itt, amikor itt semmi új nem történik, semmi változás. Esténként, amikor még nem sötétedett be teljesen, akkor összegyűltek a tengerparton a turisták, gitároztak, énekeltek, olyanok voltak, mint én. Rám hasonlítottak, én meg rájuk, és elvoltunk egy darabig ott, mindenki énekelt, meg fogta egymás kezét, jól éreztem magam. Ettől éreztem jól magam, ilyen egyszerűen, nem kellett hozzá semmi más, hasist szívtunk közben persze, de semmilyen komolyabb dolog nem történt. Így elvoltunk, de sötétedés után nem lehetett ott lenni, mert akkor már vannak ezek a hüllők, kígyók, meg minden a tengerparton. Én se nagyon rajongok értük, nem szeretem a látványukat sem, úgyhogy mikor sötétedett, elmenekültem a partról, bementem a házba, oda már nem mennek be. A tengerre sem szabad kiúszni messzire, mert azon a környéken vannak cápák, meg mindenféle halak, annyi rosszat hall róluk az ember, hogy nyilván nem kíváncsi rájuk. A tenger is nagyon meleg, az sem hűtött például. Ha nem volt rajtad strandpapucs vagy cipő, nem lehetett kimenni a homokba, mert olyan forró volt, hogy nem tudtál leülni. Nem volt jó, és el akartam menni. Az ember mindig a kontrasztot keresi, tehát ha nagyon meleg van, akkor el szeretne menni hidegebb helyre. Ezért akartam elmenni Nepálba. Ott hó van, nincs teljesen hideg, de mégis hűvösebb van.

Nahát találtam egy ilyen járatot, összesen négyen voltak, németek voltak, két német fiú és két német lány, és mondták, hogy van még két hely a mikrobuszban, azzal mennek Nepálba. Mentem én is velük. 100 márka volt az ára ennek az útnak. Méltányosnak találtam ezt az összeget, sőt inkább olcsónak. Nem tudtam, hogy mennyi idő alatt fogunk eljutni oda. Gondoltam, hogy olyan 3 napos út lehet: 2000 km ? 800 naponta. De nem, eltartott majdnem egy hónapig. Egy hónapon keresztül utaztunk, velük aludtam, velük ettem ? 100 márkáért. Nem vagyok anyagias természetű, de ha átszámítom az összeget, akkor nagyon olcsó volt. Ez a hónap úgy telt, hogy állandóan szívtam. Mindenki szívott állandóan, és nyilván nem akartam kilógni a sorból, már csak azért is használtam, hogy lássák, hogy ez nekem is jó. Udvariasság volt: ha megkínálnak cigarettával, az ember nem mondja mindig azt, hogy nem, inkább ő is használja.

Nem volt semmi olyan dolog, ami megfogott volna az úton, két vagy három nagyon érdekes helyszín volt összesen. Az első egy hegy volt, amit kifaragtak. Szerintem szobáknak faragták ki. Ezekben a kifaragott barlangokban laktak is. Hegyek kézzel kifaragva ? olyan, mint a szobrászat. Hogy hogyan csinálhatták, azt elképzelni sem tudom. Gondolom, nagyon hosszú idő alatt, évtizedek vagy évszázadok alatt alkothatták. Ez volt az első komolyabb élményem azon a vidéken. A másik, ami megfogott, egy vallási csoport volt a Puna nevű városban. Ez Bombaytól 200 vagy 300 km-re lehetett. Rengetegen voltak. A gyülekezetnek vagy szektának az a célja, hogy a szeretetet hirdessék, de mindenképpen úgy, hogy ezt éreztessék a másikkal. Tehát nem arról van szó, hogy behunyod a szemed, és akkor jól érzed magad, hanem meg kell fogni valakit. Én ezt egy kicsit pornográfnak találtam. Minek csúfolják ezt szeretetnek? Ne kelljen szeretkezni valakivel, és ráadásul még fizetni is kell érte. Szóval befizetsz mondjuk 50 márkát, és akkor tagja vagy ennek a társaságnak, és akkor mindenki szereti a másikat, szeretetet kell hirdetni. Ne kelljen nekem szeretnem valakit, ha nem szimpatikus. Itt mindenki kedves volt, mindenki szimpatikus kellett, hogy legyen, és én is az voltam másoknak, de ezzel nem nagyon értek egyet. Magával az elvvel egyetértek, hogy az emberek szeressék egymást, de szerintem azért szelektálják egymást. Nem mindegy, hogy kit szeretnek. Engem valaki ne szeressen azért, mert befestem a hajam, vagy mert jobban fésült vagyok, vagy mert befújom magam egy spray-vel, vagy azért, mert választékosan beszélek. Legyen valami, amiért szeret. Én tehát szeretném megkérdezni attól, akivel vagyok, hogy miért szeret, hogy milyen az ízlése, milyen a szemlélete, a morálja, tudjak róla valamit. Nem a neve fontos, hanem valami legyen benne, ami másban nincsen. Nos, ezt abban a szektában nem találtam meg, ezért igen gyorsan el is jöttem onnan, két napot lehettünk ott. A németeknek nagyon tetszett, nekik általában minden tetszik, ami külföldön van, ami érdekes, ami szokatlan. Én már az első 5 percben eljöttem volna. A mókás az volt, hogy nem tudtunk visszaindulni, mert ez egy kis eldugott falu volt, és valószínű még nem jártak ott külföldiek. Nem tudtuk kinyitni az ajtót, mert ötezren tapadtak rá az ablaküvegre meg az ajtóra, és mindegyik nézett, és meg akart fogni minket. De aztán végül sikerült elindítanunk a kocsit, de nagyon nehéz volt, mert attól féltünk, hogy elütünk valakit, annyira körbeálltak minket.

Azon a környéken mindig kérnek tőled pénzt, baksist kérnek: hogy adj egy rúpiát, egy centet, és mindig adni kell nekik. Eleinte persze mindig ad is az ember, mert nagyon sajnálja azokat, akik ott laknak. Az ember kezdetben nem tudja, hogy ez olyan, mint egy munkahely: az ember bemegy reggel nyolckor, és kérni kell este 5-ig. Azért csinálják, mert szükségük van rá. De az ember 800 millió emberen nem tud segíteni, tehát hiába adsz egynek, mindig maradnak, akiknek nem adtál. És hiába adsz, mert akkor megszokják, és így nem lehet élni. Meg aztán nincs is annyi pénzed, hogy elosztogasd. Volt, hogy felváltottam 10 rúpiát, és akkor egész nap azzal szórakoztam, hogy mindig adtam valakinek. Vagy például Benáreszben, ahol a Gangesz van ? ami szent hely ?, én is leültem a koldusok közé, és nekem jobban adtak, mert én egy érdekesebb fazon vagyok, hosszú hajam volt, meg színes is volt már akkor. Aki lemegy a lépcsőn a Gangeszba, adott pénzt a koldusoknak. Én kaptam a legtöbbet, egy óra alatt összeszedtem annyit, hogy mindenkinek szétosztottam azon a lépcsőn, ahol én ültem. Na ez van az egész országban ? tele van koldusokkal. Pontosan ezért nem annyira szimpatikus nekem a vallás, mert megakadályozza őket abban, hogy valamit csináljanak. Szerintük ez az élet nem fontos, ez nem érdekes, majd a következő, arra gyűjtenek, arra próbálják magukat koncentrálni. És ezért nem csinálnak semmit. Nem akarnak dolgozni, nem akarnak gondolkodni. Ott mászkálnak a tehenek, de nem eszik a húsukat. És semmit nem tesznek azért, hogy jobb legyen nekik. Holott tehetnének. Eszükbe sem jutott, hogy dolgozzanak. Akiket dolgozni láttam, azok nők voltak. A férfiak nem dolgoztak, a nőket viszont teljesen kihasználták, úgy használták őket, mint az állatokat. A nők a fejükön hordták a köveket, amit az útépítésnél használtak. Az útépítésnél is csak nőket láttam dolgozni, férfiakat soha. A férfi szó alatt ott azt kell érteni, hogy egy kiváltság az, hogy ő dolgoztat valakit, tehát kihasznál valakit. A férfit ki kell szolgálni. A férfi és a nő kapcsolata olyan, hogy a nő a kiszolgáltatott, és a férfi a valaki. Az nekem nem tetszik, ha egy nőt abszolút nem vesznek emberszámba. Ez a dolog engem annyira felbosszantott, hogy nem is akartam szóba állni ezekkel az emberekkel.

Na, szóval haladtunk tovább az országúton, ami csak úgy szimbolikusan országút. Egyetlen teherautót nem láttam, amelynek mind a két lámpája égett volna. Éjszaka jön szembe veled valami, és egyetlen lámpája működik, vagy egy sem, de kettő sosem. Viszont a belső rész, az ki van világítva, mindig pirossal, kékkel vagy zölddel, mindig színessel, és teli vannak aggatva képekkel belülr?l a járm?vek, és nem lehet kilátni. Ha kint sötét van, és belül ki van világítva a kocsi, akkor sokkal nehezebb kilátni. Igaz, ott közelebb van a hold, mint itt Európában, és aránylag világos van éjszaka, tehát nincs teljesen sötét, lehet látni éjszaka akkor is, ha nincsenek lámpák. Lehet, hogy emiatt nem törődnek a kivilágítással, de hogy ennyire elhanyagolják, azt tényleg nem értettem. Azt meg különösen nem, hogy olyan szűkek az utak, hogy ha szembetalálkozik két kocsi, az egyiknek le kell húzódnia, különben nem férnek el egymás mellett. Ez akkor kellemetlen, amikor lenézel:  nem látsz le alulra, olyan magasan vagy, és nincs korlát, semmi sincsen. Csak lehúzódsz az út szélére, és ha kicsit arrébb mész, akkor lezuhansz. Rengetegen elpusztultak így, akikről nem is tudnak. Mész két napig, és nem találkozol senkivel. Egyetlen autóval, egyetlen emberrel, senkivel sem, és ha valaki lezuhan, akkor puff, lezuhant, és kész, eltűnt, elenyészett a semmiben. Ennyi ott az emberi élet.

Végül feljutottunk Nepálba. Először egy Pokaren nevű városban voltunk. Van ott egy nagyon szép tó. Éjszaka hideg van, nappal meg meleg van. A legfeltűnőbb ezen a kontraszt: az, hogy éjszaka mínusz fokig lemegy a hőmérséklet, olyan hideg van, hogy esetleg be is fagyhat valami. És nem tudod elképzelni, hogy nappal meg 30 fok lesz. És nappal nem tudod elképzelni, hogy éjszaka mínusz fok lesz ? annyira hihetetlen ez a hőmérsékletkülönbség. Sokat kell öltözni, de sokat kell vetkőzni is. Én meg lányokkal voltam, hát én nem tudok úgy elmenni valaki mellett, hogy ne figyeljek oda, hogy öltözik, hogy vetkőzik. És számomra fontos volt, hogy akihez hozzáérek, azzal beszéljek is. Tudjam például a nevét. Én akkor intenzíven próbáltam tanulni a nyelvet. Egész nap kérdezgettem, hogy ez mit jelent, hogy kell kimondani, jól mondtam-e. Autodidakta módon, magamtól próbáltam tanulni, nem volt iskola, nem voltak könyveim vagy füzeteim, nem írtam, hanem meg kellett jegyeznem.

Egy kis faluba értünk, ahol valamiféle fesztivál vagy ünnepély volt. Az emberek felaggatták magukat kampókkal, kampókat aggattak a testükbe. És adhattál nekik pénzt, hogy ezt meg merik tenni. Volt egy idősebb nő, nem volt se keze, se lába, a szájában tartott egy edényt. Egy alumíniumedény volt, és abba pénzt kellett bedobni. Volt egy férfi, ő volt az első ember, aki igazán megdöbbentett engem. Fényképeket is csináltam róla. Egy idősebb férfi volt hosszú hajjal. Nagyon hosszú haja volt, szakálla is, alacsony volt, a gyerekével lehetett. Gondolom, hogy a fia lehetett, a korukból ítélve. A fazon lehetett olyan 30 és 50 közötti, nem lehetett pontosan megállapítani, a kisfiú lehetett 10 éves. A kisfiú egy kígyóval játszott meg egy majommal. A férfi meg megivott egy dézsa vizet. Azt nem tudom, hogy hogyan lehet egy dézsa vizet meginni. De ő megivott egy dézsányit, és nem látszott rajta, hogy megitta. A dézsa olyan 30 literes lehetett, tehát olyan sok, hogy nem lehet egyszerre meginni. Ő megitta, és elkezdett beszélni az emberekhez. Körbeállták és figyelték, hogy mit mond. Gondolom érdekeseket mondhatott, én nem értettem. A gyerek közben a kígyóval foglalkozott, a majom mindig a vállán volt, avval játszott. Eltelt egy fél óra, és a férfi a vizet kiadta a szájából, a dézsát újra megtöltötte vízzel, visszaadta azt a vizet, amit megivott. Ez annyira furcsa volt, hogy azt hittem, álmodom, de nem használtam semmit akkor éppen. Mindennap használtam, de aznap éppen nem használtam, mert tudtam, hogy egy olyan helyre megyek, ahol érdekes dolgok történnek.

Le kellett fizetnem őket, hogy bevigyenek engem a halottaik közé. Láttam, ahogy a halottaikat égetik. Ott esznek mellettük, mert fontos a halál, az a lényeg, hogy később jobb lesz. Ott égetik a halottaikat a tűzön. Olyan, mint amikor az ember szalonnát csinál magának, odaraknak fahasábokat, leveleket, és arra rárakják, aki már nem él, és meggyújtják. Alágyújtanak, és akkor az ott ég, és mellette jópofáskodnak, és megy az idő, és minél több pénzük van, annál tovább ég a tűz. Tehát lassan megy a dolog. Ha jobban meg tudják fizetni, akkor lassabban. Ezt úgy hívják ott, hogy vallás. Vannak olyanok is, akiket beraknak a vízbe, a lábukra vagy a nyakukra kötnek egy kis kövecskét, hogy ne jöjjön fel a víz színére, becsomagolják és beejtik őket a vízbe. Vannak olyanok, akiket felraknak egy teraszra, ami olyan, mint egy vár, van egy bástyaszerű építmény, és arra rakják azt, aki meghalt, és akkor a keselyűk pusztítják el. De a legnépszerűbb dolog az égetés. Az a lényeg, hogy nem úgy csinálják, mint Európában, hogy a földbe temetnek, egy sírba. Ilyen ott nincsen. Megdöbbentő dolog az illat, ami megcsap téged, az az émelygős, édes illat, amit nem vársz. Az ember nem azt várja, hogy egy embernek édes illata legyen. Meg képtelen az ember nézni az égetést. Nem szívesen néztem oda, ahogy pusztul az a személy, aki valamikor személy volt. A fahasábok, az ágak elégnek, és megmozdul a csont, a lába egy kicsit lejjebb esik, vagy megmozdul a keze. Ilyen pillanatképek maradtak meg bennem, néha még ma is emlékszem rájuk. Ez egyébként számukra egy normális dolog, de nekem nem az.

Indiában a legborzasztóbb az volt, amikor rosszul voltam az anyagtól. Azt hiszem, akkor kicsit több heroint használtam. Azt hittem, hogy elpusztulok. Ez egy Patna nevű városban volt. Épp visszarepültem Katmanduból, mentem Patnába. Benáreszbe indultam, a Gangesz folyóhoz, de a repülő csak Patnáig ment, és onnan vonattal kellett volna továbbmenni. Ott voltunk a városban, és nem indult vonat vagy repülő, nem tudom, milyen járművel kellett volna továbbmenni. Nem egyedül voltam, soha nem voltam egyedül, mindig valaki volt mellettem, vagy egy fiú, vagy egy lány, nem tartoztak hozzám, csak velem voltak, együtt voltunk. Annak csupán gazdasági oldala van, hogy az emberek ott jobban összetartanak, hogy odafigyelnek egymásra.

Szóval vettünk anyagot. Akkor nem is vettem sokat, egy fél gramm heroint vettem csak. Azt hittem, hogy az méltányos, az elég lesz éjszakára, másnapig ? hogy ne kelljen odafigyelni, hogy melyik hotelba megyünk. A hotel nem olyan, mint az itteni szállodák. Van egy szobád vasággyal, matraccal és egy zuhany is benne, tehát ugyanott, ahol alszol. És hatalmas svábbogarak mászkálnak körülötted. Ez a hotel. Néha ég a villany, néha az sem ég. Néha át lehet látni a másik szobába is. Egy kicsit ki van verve a fal, és átnézel, hogy ki lakik a másikban, ha zajokat, hangokat hallasz. Ezzel arányban van az ára is: 7-10 rúpia, ami egy gulden értéknek sem felel meg. Szinte ingyen van, tehát nem is lehet érte sokat várni. Az ember megszokja. Ha mások is tudnak így élni, akkor ő is megpróbálja. Én megpróbáltam, és láttam, hogy megy ez nekem: hogy nincs komfort, nincs telefon, nincs tévé, nincs villany. Ami nagyon szép, nagyon elegáns szálloda, ahol odafigyelnek rád, az meg nincs arányban a pénz értékével, hanem jóval drágább. Jóval drágább, mint Európában. 100 dollár egy éjszakára pl. egy szoba. Nem tudom, mit kapok érte, mert amíg alszom, addig semmit. Nyilván az álmaim ugyanolyanok lehetnek, mint egy másik szobában vagy az utcán. Az álmot azt úgysem tudjuk megfizetni. Amíg ott vagyok, addig nyilván persze kedvesek hozzám, meg figyelnek rám, tisztogatják a körmömet, a cipőmet. Amit lehet tisztítani, arra nyilván odafigyelnek, úrnak szólítanak, de ez nincs arányban az árával. Hogy megtalálj egy középszintet, hogy ez se legyen, meg az se, az persze nehéz, mert be kell menni 30 vagy 40 helyre, amíg megtalálod azt a helyet, ami tényleg neked felel meg. Én nem nagyon kerestem. Oda mentem, ahova éppen vittek.

Szóval ott kaptam először over dózist. Ez nem volt egy annyira megdöbbentő dolog. Természetesnek vettem, hogy ilyen velem is elő kell hogy forduljon. Előtte nem láttam még ilyet. Nem is tudtam róla, hogy ilyen van. Gondolhattam volna rá, mert logikus dolog, hogy nem lehet ezt akárhogyan, mert vannak arányok, van egy mérték, amire oda kell figyelni. Túl sokat raktam fel. Nem volt rossz meghalni végül is. Nem volt rossz. Szerintem már nem éltem. Felszúrtam, és átkozott sötét lett. Fehér karikákat láttam, és egy alagútban beindultam. Ezt láttam. Aztán merültem lefelé. Elég puhán, nem keményen, nem zavart semmi. Ennyi volt. Utána nem is emlékszem semmire az égvilágon. Arra emlékszem, hogy úgy ébredtem fel, hogy valaki áll ott, leheli belém a levegőt, mozgatja a karomat, a lábamat, cipel tovább, felállít, locsolnak vízzel, foglalkoznak velem. Erre ébredtem fel. Állítólag közben eltelt 5 vagy 6 óra. Így tudtam meg, hogy over dózist kaptam, hogy túlszúrtam magam. Nem volt olyan rossz dolog, kellemes volt. Azt is mondhatnám, hogy jó volt. Persze az rossz lett volna, ha nem ébredtem volna fel, de mivel felébredtem, így nem volt rossz. Nem kellemetlen, ezért nem is érdekes dolog számomra. Ezért nem is félek a haláltól, vagy attól, hogy over dózist kapok, mert jó volt. Nem járt fájdalommal, nem járt semmivel, szép volt, a színektől eltekintve.

A szerrel kapcsolatban az volt a rettenetes, hogy minden nap úgy kellett felkelni, hogy valamit megint be kell szerezni. Mi van akkor, ha nincs pénzem. Mi lesz akkor, ha nem tudok hazamenni Európába, vagy el kell adnom az útlevelemet, el kell adnom a repülőjegyemet, hogy másnap is megkapjam az anyagot. És már amikor megvettem az anyagot, már akkor arra gondoltam, hogy mi lesz holnap. Tehát még nem is volt holnap, de már az a nap járt az eszemben. Állandó feszültségben, állandó nyugtalanságban voltam, hogy mi van, ha vége van a pénzemnek, vagy ha nem kapok segítséget. Mi lesz akkor? Be kell mennem a követségre, és hátha nem is fognak foglalkozni velem, mert miért foglalkoznának pont velem. Lehet, hogy nem hiszik el a történetet, hogy elvesztettem a pénzemet, vagy ellopták, vagy elhasználtam, és nem kapok újat helyette. Ennek az anyagnak az az átka, hogy nagyon sokba kerül, és bizonyos helyeken, vagyis általában majdnem mindenhol a világon büntetik. Magát a használatot nem mindenhol, hanem az eladást, az üzletet, azt hogy meg kell venni, eladni, átcserélni, foglalkozni vele. Szóval büntetik, és már az is gond, hogy be kell szerezni, tudni kell, hogy mennyi kell, milyen minőségű, meg kell legyen rá a pénz, és ha nincsen: akkor mi lesz? Főleg az a legrosszabb, hogy akkor mi lesz, ha nincsen?

Úgy felébredni, hogy nincsen, és akkor az ember már annyira beteg, hogy kell az anyag. Ha vannak körülötte emberek, akkor is egyedül érzi magát, mert nem értheti meg őt más, csak ő magát, vagy aki benne van ebben. Tehát aki nem használt soha, vagy keveset, az nem értheti meg, hogy mit jelent az, hogy betegnek lenni. A fizikai szakasz az még nem is olyan fontos, nem is olyan lényeges, mert az ember elviseli a fájdalmakat, tud tűrni, a pszichikai része viszont nagyon kemény. Azért, mert bele lehet őrülni. Ha visszagondolok Amszterdamra, hogy ott mennyi hülye ember, mennyi bolond, mennyi őrült van, tudom, hogy ezért van ? az anyagtól van. Megőrültek az emberek. Gondolom pár napig betegek voltak, nem kapták meg az anyagot, és ebbe bele lehet őrülni. Nem halnak meg, de jobb lett volna, ha inkább elpusztulnak, mint így élni, hogy nincs kontroll felettük, nem tudják, hogy mi történik körülöttük. Az emberek ezzel nem törődnek, a rendőr nem viszi be őket, mert csak gond lehet velük. Nem tudom, gondolom találnak ételt, valaki csak ad nekik kosztot, és elvannak. Mint ahogy itt is alszanak a padokon emberek, vagy a kukákból kiszednek kaját, valahogy eltartják magukat. Nem éreznek fájdalmat, nem érzik azt, hogy hideg van, vagy meleg van, teljesen mindegy nekik, elvesztették az érzékeiket. Már nincsenek érzékeik. Elvannak a hidegben, a melegben, az éhséggel, a szomjúsággal. Hogy hogy csinálják, nem tudom. Engem például átkozottul bosszant, ha meleg van, vagy ha fázom. Bennem még minden érzet működik. Tudom, mikor vagyok szomjas, mikor éhes, mikor mit szeretnék. Tudom, mit akarok. Vagyis hogy mit akarok, azt nem tudom, azt tudom, hogy mit nem akarok. Tudom, mikor szeretek, mikor örülök, mikor vagyok szomorú, szóval még minden emberi érzékem megvan. Láttam ezeket a negatív példákat, de az ember magáról mindig elhiszi, hogy ő különb a másiknál. Ez egy egészséges álláspont. Az ember magáról mindig azt hiszi, hogy okosabb, hogy jobb, de nem több, mint más. Ez egy jó dolog, ami csak önbizalmat ad, ez egy egészséges érzés. Hogy én ügyesebb lehetek, jobban meg tudom csinálni, mint mások.

Szóval ez az indiai szakasz egy évig történt ? egy évig kéne róla beszélnem, végül is minden nap történt valami, minden nap más. A lényeg az, hogy visszakerültem Amszterdamba. Elfelejtődött, ellaposodott az a dolog, ami miatt el kellett mennem. Nem lőttek le, nem lett semmi bajom, megint beilleszkedtem a közösségbe. Megint ott voltam, ment tovább a munkanélküli segély. Ellenben megváltozott a helyzet annyiban, hogy már sehova nem kívántam menni. Rájöttem, hogy már nincs hova menni, mindenütt ugyanaz van. Mindenhol a pénz van, mindenhol meg kell vásárolni az örömöket, a bánatokat, az érzelmeket. Mindenütt vannak jelzőlámpák, mindenütt van ?Tilos a dohányzás? tábla. Szóval olyan mindegy, hol van az ember. Az a legfontosabb, hogy milyen közösségben, kik veszik körül. És elkezdtem ügyelni arra, hogy milyen emberek között vagyok, hogy biztosan jól érezzem magam.

Mi a fenének menjek el Amszterdamból, mikor mindenki oda akar jutni! Mindenki szeretné, ha eljutna oda, én meg ott vagyok, és elmegyek onnan? Hát akkor nem megyek sehova, maradok. Megpróbáltam jól érezni magam, persze nem éreztem jól magam, mert közben kiderült, hogy függök olyasmitől, amitől nem szeretnék. Na ezt úgy hívták, hogy heroin. Amire minden nap elő kellett teremteni a pénzt. Igen sokba került. Sokba került, mert abban az időben ? ez 10 éve volt ? azzal volt arányban az anyag ára, hogy mennyit nem kaptak el a repülőtéren. Pénz és anyag, erről van szó. El kellett menni lopni, kölcsönkérni, és le kellett mondani dolgokról azért, hogy beszerezze magának az ember a napi szükségletet, ami nemcsak szükséges, hanem olyan, mint egy elsősegély. Szükséged van rá, addig fel nem kelsz, míg nincsen meg. Általában 100-150 gulden volt egy gramm. Ha elkapták a fazonokat, akik becsempészték az országba, és ha nagy mennyiséget kaptak el, akkor kevesebb volt forgalomban. Tehát ezzel arányban jóval drágább volt az anyag. Lehetett 800-900 gulden is egy gramm. Ezt az összeget nem lehet megfizetni. Ez hihetetlenül nagy összeg, aminek naponta meg kell lennie. Viszont neked szükséged van rá, tehát elő fogod teremteni. Amellett, hogy használsz anyagot, csinálsz mást is otthon. Tehát olvasol újságot, nézel tévét, beszélgetsz emberekkel, és mindent látsz, az újságban is megnézed, hogy kit raboltak ki, vagy melyik bankot törték fel. Állandóan bűnözéssel vagy kapcsolatban, és ha a közelében élsz a bűnnek, akkor megszokod. Felháborodsz, nem értesz vele egyet, de megkérdezed magadtól, hogy ezek az emberek mennyivel különbek nálad, miért tudják ők megtenni, és miért te olvasol róluk, miért nem rólad olvasnak? És így te is belekerülsz a lapokba. Három különböző újságban egy napon szerepelt a nevem, de nem voltam büszke rá, csak úgy gondoltam, hogy már én is sorra kerültem egy idő után. Én is megtettem mindent azért, hogy ne legyenek ilyen gondjaim. 10 évig nem voltak anyagi gondjaim. Nem is volt fontos, hogy mi mennyibe kerül, nem érdekelt a pénz. Mindent megtehettem, mindent meg tudtam venni, ezért nem is volt fontos, ezért nem is figyeltem rá. Tehát nem tudtam, mi az, hogy nélkülözni. Nem nélkülöztem semmit. Legalábbis azt hiszem, hogy semmit.

Most már tudom, hogy hiányzott nekem valami. Így utólag tudom, akkor nem vettem észre. Az emberi kapcsolatok hiányoztak. Olyan emberek, akik hasonlóan gondolkodnak vagy hasonlóan élnek, mint én. Én mindig olyan emberekkel voltam körülvéve, akik nem gondolkodtak hasonlóan. Hasonlóan éltek, de nem gondolkodtak hasonlóan. Ezt tudtam is, és ezért gyorsan váltottam az embereket magam körül. Helyesebben nem váltottam, csak lecseréltem őket, mint bármi mást. Nem ragaszkodtam semmihez, a mai napig nincsenek tárgyak, amikhez ragaszkodnék. El tudok veszteni bármit és bárkit könnyedén. Például a feleségeket is, azokat is elvesztettem. Nem tartozom senkihez és semmihez. Nem vagyok tagja semminek. Így történtek a házasságaim is. Gyakorlatilag megnősültem, aztán el is felejtettem. 1980-ig csak két feleségem volt, vagy három. Legyen három. Klári után volt a Bernadette.

Őróla azért nem beszélek, mert nem szívesen beszélek róla. Egy holland gyarmaton született. A mai napig is, azt hiszem, holland gyarmat. Színes bőrűek, keverékek lakják, laknak ott mindenfélék, nincs szinte normális nyelvük sem. A lány mindig szégyellte, hogy honnan jött. Nem volt rá büszke, sőt titkolta. Ha valaki megkérdezte, hogy honnan való, azt mondta, hogy spanyol. Benne volt valami. Szerettem az őszinteségét, a nyíltságát. Azon kívül, hogy szép volt, kedves volt, azon kívül még jó ember is volt. Nem is tudom, hogy hogy talált rám! Épp ő is anyagot ment venni valakihez, aki nekem a haverom, a barátom volt. Azt mondta magáról, hogy berber. Azt hiszem, az valami vallási csoport lehet Algériában. Nekem mindegy volt, nagyon kedvelt engem. Azt mondta, hogy neki lehetnek barátnői, mert sok pénze van. És hogy neki a barátság mindennél fontosabb, és azt gondolja, hogy ez a legnagyobb érték. És azt mondta, hogy én a barátja vagyok. Engem annyira meghatott ez a dolog, hogy szerettem őt, megkedveltem. Ő heroint árult, én meg kokaint ebben az időben. Egy hotelnek volt a menedzsere, egy szállodának. Nagy építmény volt, bent a kurvanegyedben, és én mindennap bejártam hozzá. Én mindig adtam neki egy kis kokát, tőle meg kaptam egy kis szívnivalót. Jól elvoltunk. Ez a kislány meg odajárt hozzá anyagot venni. Táncolt valami bárban. Így ismertem meg. Én soha nem is beszéltem vele, túl szép volt, jó nő volt, azt hittem, hogy nem is állna velem szóba. Nem is vettem a bátorságot, hogy megszólítsam. Na, egy esős éjszakán taxit hívott, de nem vették fel a telefont, és nem kapott, és akkor megkért engem a barátom, hogy vigyem haza. Én mondtam, hogy hazaviszem, még örülök is neki, ha mellettem ül ? még annak is örültem. Hazaszállítottam, és ez megismétlődött vagy 10-15 alkalommal. Utána soha többet nem hívott taxit, mindennap én vittem haza. De nem szólalt meg egész úton, én meg nem kérdeztem. Nem beszéltünk, nem erőltettem a dolgot. Nemcsak vele, én egyébként sem erőltetek soha semmit. Itt is ez történt, én nem szólaltam meg addig, amíg ő nem. Én mindenre válaszolok, de ha nem kérdeznek, ha nem provokálják, akkor nem történik semmi. Először akkor kerültem közel hozzá, amikor megkérdezte tőlem, hogy felmegyek-e inni egy kávét. Soha nem látott engem kávézni, nem tudom, miért gondolta, hogy kávézom. De akkor már legalább tizenötször hazavittem. Mondtam, persze hogy felmegyek, hogyne mennék fel, megőrülök a kávéért, megyek, rohanok, szaladok, és mentem, jó pofát vágtam a dologhoz. Kávé persze nem volt otthon, volt helyette más, együtt felraktunk, együtt használtunk anyagot. Én is felszúrtam egy kis anyagot, ő is. Ő közben átöltözött. Vagy négyszer, ötször öltözött át. Mindig megkérdezte, hogy melyik áll neki jobban, melyik tetszene nekem a legjobban. Nekem mindegyik tetszett, láttam hogy szeret öltözni meg vetkőzni, és én mindig mondtam valami kifogást, hogy húzzam az időt. Elég sokáig elhúzódott a dolog, és már hajnal lett lassan, annyit öltözködött, meg szépítkezett. Addig legalább tudtam vele beszélgetni. Másnap átjött hozzám, és már nem is ment haza. Másnap ottmaradt velem, és soha többet nem ment vissza a lakásába. Otthagyta a ruháit, mindent otthagyott.

Elkezdtünk együtt élni. Egyetlen hibája volt ? ha ezt hibának lehet nevezni ?, hogy elégedetlen volt a cipőkkel. Minden nap másik cipőt vett fel, minden nap vett egy új cipőt, és egész nap ez volt a gondja. Eleinte tetszett nekem a dolog, mint egy érdekesség, hogy minden nap cipőt vesz. Vasárnap nem lehet venni, szombaton tehát kettőt kell venni. Kicsit idegesített a dolog, dehát, gondoltam, neki ez a gyengéje, nekem is vannak gyengéim. Később aztán nem zavart, megszoktam ezt a dolgot, és nagyon jól elvoltunk. Ő táncolt egy bárban, de aztán elment máshova. Ott már színvonalasabb programok voltak, tulajdonképpen olyan volt, mint egy színház. Nemcsak mozogni, nemcsak vetkőzni kellett, hanem beszélni is. Pantomimezni is kellett, valamit előadni mozdulatokkal, a többieknek pedig meg kellett értenie. Volt olyan is, hogy egy másik lánnyal kellett szeretkeznie. Én nem hittem el róla, hogy ezt meg meri tenni. Meg merte, és ez nekem nagyon tetszett. Egyszer néztem csak meg, többet nem mertem megnézni, mert féltem, hogy így marad, vagy hogy komolyan csinálja. Féltem, hogy kiábrándulok belőle. Nagyon szerettem őt, és ő is kedvelt engem, szóval nagyon jó volt.

Napi 800-900 guldent költöttünk anyagra. Amennyit keresett, annyit költöttünk. Én csináltam napi 1000-1500-at előtte, ennyit kerestem naponta a kokával. Kéthavonta váltottam a kocsikat, ami unalmas volt, azt lecseréltem, volt elég pénzem. Az ember vesz egy autót, egy hónap múlva eladja, akkor még nem ment tönkre. Tehát átcseréled egy másikra. Ráfizetsz 100-200 guldent, az nem egy összeg. Először vettem egy Mercedest. Gondoltam, az biztos egy nagy dolog. Az eladó azt mondta, ezzel a kocsival úgy kell bánni, mint az emberrel, hogy kedvesnek, figyelmesnek kell lenni hozzá, ápolni kell, törődni kell vele. Úgy beszélt a kocsikról, mint valami személyről. S engem valahogy megkapott az, hogy valaki így gondolkodik egy autóról, egy tárgyról. Gondoltam, jól van, akkor odafigyelek. Az első nap nekirohantam vele valami korlátnak. De nem lett különösen nagy kár a kocsin. Akkor már tudtam, hogy nem tudom úgy kezelni, mint az embereket, vagyis az embereket is ugyanúgy széttöröm, mint ezt az autót. Ki akartam próbálni, hogy mire képes, mitől Mercedes a Mercedes. Mindenki úgy odavolt érte, gondoltam, ez egy komoly dolog lehet. Nekem nem volt az.

Én mindenképpen egy távolabbi útra akartam menni, és volt egy srác, aki megkért, hogy vigyem el őt Luxemburgba. Ott akart anyagot cserélni vagy eladni. Vagy négy évet ült Svájcban szintén heroinüzlet miatt. Volt nála 8 zsák anyag (egy zsák 28 gramm), és azt akarta becserélni pénzre. Én meg levittem. Mondtam neki, hogy én napi 1000-1500-at keresek, ha azt kifizeti nekem, akkor szívesen leviszem. Nem akarok többet kapni, mint amit egy nap csinálok. Keresett aznap éjjel kb. 15.000 guldent, én kaptam érte 1000-et. Később ez a kapcsolat megbukott. A svájciakat elkapták rá egy-két évre, és a rendőrségen szerepelt a nevem, hogy egy hotelban voltam velük, amikor az üzlet megtörtént, tehát nekem tudnom kell, hogy mi történt. Az ügyész ezzel próbálta rám nyomni a dolgot, hogy nekem tudnom kellett, hogy mit csinálok, amikor abban a hotelben voltam, ahol mintegy 30.000 gulden értékű anyag cserélt gazdát. Egyébként 15.000-ért adták el, de a következő eladásnál már jóval drágább lesz. Más 100 grammot eladni, és más 1 grammot vagy felet, tehát progresszíven emelkedik az értéke a dolgoknak. Én azt mondtam, hogy nem tudok semmiről. Én soha nem tudok semmiről ? mindig ezt kell mondani.

A lényeg az, hogy megtörtént ez az üzlet. Én visszamentem Amszterdamba, és tovább folytattam a dolgaimat. Utána lementem a feleségemmel ? a színes bőrű lánnyal ? Spanyolországba, üdülőhelyekre. Valaki le akarta nyúlni ott az autómból a tévét, és biztos nem tudta kiszedni, és ezért eladta az útlevelemet meg a kocsi papírjait. Nekem ez kurva kellemetlen volt, mert akkor még a határokon mindig megállítottak. Gondoltam, hogy ebből probléma lesz, magyarázkodnom kell, kocsival vagyok, és se útlevelem, se autópapírom. Hát átmentem Barcelonába a holland követségre, hogy kérjek egy új útlevelet. Azt mondták, hogy kb. két hetet kell várni. Közben azonban anyagot kellett volna vennünk. Kezdett fogyni a pénzünk, és nem tudtam kivárni azt a két hetet. Így visszaindultunk Amszterdamba. A határon szerencsére nem volt leengedve a sorompó, én meg mehettem olyan 180-nal, nehogy megállítsanak, ne is lássanak. Leoltottam a villanyt és átrobogtam, szerintem nem is vettek észre, igen gyorsan mentem. Akkor megint beindult az anyaghasználat, de akkor nagyon durván. Úgy éreztem, hogy valami hiányzik, vagy összejött, vagy valahogy másképp kéne folytatnom az életemet. Nem tudtam más megoldást, minthogy az anyagot használtam és árultam. Végül is nem használtam ki senkit ? én jó anyagot adtam el, méltányosan olcsón, nem csaptam be az embereket, valahol jól járt mindenki. Én kerestem rajtuk, ők kerestek rajtam. De mégis, ha valaki heroint vagy kokaint ad el, az olyan, mint valakinek odaadni egy fegyvert a kezébe, hogy lője fejbe magát. Szóval valahol ez gyilkolás. Szóval nem egy egészséges dolog. Gondoltam, hogy abbahagyom én ezt az egész anyagüzletelést, és másba kezdek.

Megpróbáltuk lenyúlni az államot, mert általában az állam a leggazdagabb minden országban. A gazdagoktól meg ugye el kell venni, és szét kell osztani a szegények között. Kulcsokat csináltattunk a parkolóórákhoz. Megdolgoztunk érte. Azt pedig, akinek ezt a pénzt össze kellett volna gyűjtenie, azt megkíméltük ettől a munkától. Megcsináltuk minden városrészhez, városhoz a kulcsokat, és én minden éjjel körbejártam az országot, és valamelyik városban leszedtem a bevételt. Olyan 3-4000 guldent kellett reggel beváltani a postán, mert mind aprópénz volt, olyan 40 kg pénz. Nagyon strapás volt. A postán beöntik a pénzt egy gépbe, és az megszámolja. Nem kérdezték, hogy honnan van, gondolom, akiknek cigarettaautómatáik vagy játékgépeik vannak, azok is a postán váltják be az aprópénzt. De nem mindig ugyanazon a postán váltottam be. Amikor ugyanazon, akkor mindig adtam pénzt a postásoknak. Mondjuk 3270 guldent váltottam be, és én adtam nekik 70 guldent. Nem volt furcsa pénzt adni nekik. Ők meg nem kérdeztek soha semmit.

Aztán volt egy nyár, amikor szintén kemény anyagbeindulás volt, amikor nem tudtam megszerezni rá a pénzt. Olvastam az újságokban, hogy kifosztanak ékszerboltokat fegyverrel. Nagyon nem tetszett nekem, hogy hogyan lehet valakire fegyvert fogni. Buta dolognak tartom, akár sokkot is okozhat valakinek, ha odatartják a fejéhez a fegyvert. Úgy megsajnáltam ezeket az embereket, hogy azt mondtam, csináljuk meg, mi magyarok, fegyver nélkül. Csináljunk meg egy ékszerboltot úgy, hogy nincs velünk fegyver, és lehetőleg nappal, a legforgalmasabb időben. Na ezt ki is dolgoztuk, megcsináltuk a sétálóutcában ? ami olyan, mint itt a Váci utca. Egy hétig gyakoroltuk a műveletet. Minden nap le kellett nyúlni két buszt, mert minden nap megtalálta a rendőrség, és akkor újakat kellett lopni. Na, lényeg az, hogy megcsináltuk egy hétfői napon. Hétfőn délben nyitnak az üzletek. Mi olyan egy órakor csináltuk meg. Az a srác, akinek az lett volna a feladata, hogy kinézze, hogy mennyi van már kint a kirakatban, elnézte, mert olyan táblák voltak kirakva, amin az összeg szerepelt arany betűkkel, és ő nem látta, hogy még nincsenek kirakva az ékszerek, csak a táblák. Így nem volt a kirakatban csak olyan 2-300.000 gulden értékű dolog. Mi kb. másfél millióra számítottunk, mert annyi volt kint általában napközben. A gyerek elkapkodta, de megcsináltuk. Az egyik busszal lezártuk az utcát, a másik busszal a kirakat elé mentünk. Az egyik fiú a kirakatot törte be egy hatalmas kalapáccsal, a másik egy vasrúddal kiszedte az üveget. Egy másik felszedte a kirakatban lév? cuccot. Berakta egy táskába. A kisbusszal kimentek a főútvonalig. Én egy autóban ültem. Én vezettem azt az autót, ami felszedte őket. Teljesen jól volt megszervezve, nem is tudtak csinálni semmit. A lezárt utcán nem tudtak utánunk jönni. Én azt mondtam a bíróságon, hogy nem tudtam semmiről. Három álarcos gyerek beszállt a kocsimba, és azt mondták, hogy induljak el. Én elindultam, és amikor megkérdeztem, hogy miért vannak álarcban, akkor azt mondták, hogy álljak meg, mert ők kiszállnak. Ezt a vallomást tartottam és kész. Két hónap után kiengedtek. Nem tudtak megbüntetni, mert nem találtak semmit. A börtönben kaptam metadont, kaptam gyógyszert. Nem volt ezzel semmi gond. Ha nem adnának, akkor tényleg gond lenne, nem is vállalnék ilyesmit.

Úgy gondoltam, hogy ez nem volt bűncselekmény. Úgy gondoltam, hogy Hollandiában a legnagyobb gondja az országnak a munkanélküliség volt. Akkoriban 700.000 ember volt munka nélkül, akik szerettek volna dolgozni, és nem tudtak. Nahát mi rengeteg embernek adtunk munkát: a biztosítótársaságnak, a rendőrségnek, a bíróságnak, mindenkinek, szóval rengeteg ember dolgozott nekünk. Valahogy jót csináltunk. Az ékszerboltból kihoztunk dolgokat, 150-200.000 gulden értékben. Én nem sokat kaptam, ez nem is érdekelt, csak azért csináltam, mert jó vicc volt. Olyan, mint amikor betöröd a pékség kirakatát, és kiveszel két kiflit. Ha van 30 millió gulden értékük, és kihozol 20.000-et vagy 200.000-et, mit számít nekik! Gondolom, bediktálják a biztosítótársaságnak, hogy eltűnt 400.000 gulden érték, holott csak a fele tűnt el. Tehát ezzel mindenki jól járt, mindenki keresett vele. Akik megvették tőlünk az árut, azok is kerestek rajta, mert mi eladtuk az eredeti érték 20%-áért. Nem éreztem, hogy olyasmit csináltam volna, amit nem lett volna szabad. Ez azért történt meg, mert az ember kíváncsi, hogy meg meri-e tenni. Van-e bátorsága átmenni a piroson? Én nem merek pl. egy csokoládét ellopni a közértből. Nem teszem, mert nincs arányban a tett azzal a megaláztatással, ami akkor ér, hogyha elkapnak. Az ékszerboltos akcióról azt gondoltam, hogy ezt meg kell tenni, mert ez arányban lesz, mert bármi történik, még mindig jó.

Kezdett elegem lenni ebből az életformából. Azt mondtam, hogy le kéne állni, abba kéne hagyni, mert ez nem jó. Nem jó, mert ismerjük a történelemkönyvekből, hogy hány hős halt meg a szabadságért, mi meg függünk egy egyszerű dologtól, az anyagtól. Ez egy borzalmas dolog. És már nem is azért használtam, hogy jól érezzem magam, hanem hogy ne legyek beteg. Hát ez azért már egy kicsit túlzás, gondoltam. Borzalmas dolog, nagyon elegem lett belőle. S beszélgettem erről a feleségemmel, Bernadette-tel. Többször is megemlítettem ezt a dolgot, hogy vegyük komolyan, próbáljunk meg másként élni, próbáljuk meg az anyag nélkül. Persze nem lehet ? de megpróbáltuk. Ne folytassuk ezt így, mert elveszítjük azt a kevés dolgot is, ami még megmaradt nekünk, amink van! Nem tárgyakra gondolok, hanem emberi értékekre: az érzelmekre, az érdeklődésre, a kíváncsiságra. Mondtam, hogy megteszem én az első lépést, és bemegyek egy klinikára. Kíváncsi voltam: ha ő is megteszi, akkor megteszi, ha nem, akkor nem. Vagy mindketten leállunk, vagy csak én állok le, vagy csak ő. Bementem egy klinikára, de a harmadik nap után éreztem, hogy nekem ez nem megy. Nem megy, a klinika nem segít rajtam. Nincs szükségem a klinikára ahhoz, hogy ezt megcsináljam. Nem adtak többet nekem, mint amit én magamtól is tudok. Nem adtak semmi olyat, ami új lett volna nekem. Nem kötött le a dolog. A Bernadette-et viszont ? nem mondom azt, hogy én eszesebb, okosabb, intelligensebb voltam nála ? jobban megfogta ez a dolog, és bennmaradt a klinikán, mégpedig Rotterdamban, nem Amszterdamban. Olyan 3-4 hónapig volt benn. Én addig megszakítottam vele minden kapcsolatot. Megpróbáltam másképp élni. Persze nem hagytam abba az anyagozást. Nem tudtam abbahagyni, ellenben elkezdtem dolgozni.

Először egy bárban dolgoztam, hasist árultam. Semmi mást nem lehetett ott kapni. Nem bár volt, a kurvanegyedben volt. Egy francia házaspár volt a tulajdonos, akik egyébként Kanadában éltek. A hölgy magyar volt, a fiú szülei is magyarok voltak, és engem azért vettek fel, mert én is magyar vagyok. Mindketten beszéltek magyarul, s engem nagyon megkedveltek. Nem tudták, hogy használok anyagot. Ők azt hitték, hogy a hasis az nem anyag. Azt hitték, hogy az egy jópofa dolog, és nem számít annak, úgyhogy egész nap szívtak keményen. Volt két gyerekük. Na mindegy, ők ezt árulták. Ha valaki bejött, volt kávéfőzőgép, zene, meg lehetett nyilván mást is kapni, de az volt a cél, hogy hasist vegyenek. Volt ott egy fényképalbumszerű dolog, volt benne 30 különböző fajta hasis, és lehetett választani. Mindenki megnézte, hogy milyen kell neki, és megvette. Az egyik gyereket kidobták, mert fegyver volt nála. Nem értettem, hogy miért kellett pisztolyt hordania a zsebében. Már lassan 6 éve nem dolgoztam, és tetszett, hogy milyen jó dolog dolgozni ? hogy lefoglalom magam. Az volt a feladatom, hogy ha valaki bejött és kért kávét meg mondjuk egy csomag libanonit vagy marokkóit vagy nepálit, szóval kért valamilyen hasist, és szívta, és jól érezte magát ? olyan zenét kellett felraknom, ami tetszett neki. Jól mentek a dolgok, elég sok pénzt csináltam. Anyagilag is jó volt, meg nekem is jó volt. Jól éreztem magam, zenét hallgattam, beszélgettem emberekkel. Az mindig fontos volt számomra, hogy emberek közelében legyek, hogy ne legyek egyedül.

Kb. egy hónapja dolgoztam ott, amikor valaki mondta, hogy a Bernadette jön fel Amszterdamba, kijön a klinikáról a hétvégére. Akkor engedték ki először hétvégére, mert van egy időszak, amíg nem lehet elhagyni a klinikát, aztán hétvégeken egyre többször ki lehet jönni. Találkoztam vele, és örültünk egymásnak. Az első kérdése az volt, hogy nincs-e anyagom. Persze hogy tudtam anyagot adni, hogyne tudnék anyagot adni, mikor tele van a város anyaggal. Vettünk is, fel is rakta, és akkor mindjárt rendben volt. Még aznap éjjel visszament Rotterdamba. Rá két hétre kaptam egy táviratot, hogy Bernadette over dózist kapott, és nem él, nincs többet, vége. Nem tudtam, hogy ilyenkor mi van, mit kell magammal tennem, vagy egyáltalán mi történik velem. Először olyan volt, mintha sokkot kaptam volna. A fene vigye el: hát így elpusztulni, ilyen fiatalon, semmiért. Azt mondtam magamnak, hogy abbahagyom, ezt nem szabad csinálni.

És abbahagytam. Talán egy évig nem használtam. Az első három hónap a legkeményebb. Arra alig emlékszem. Nem emlékszem, hogy mi történt velem, nem is voltam én. Nem klinikán voltam, egy lakáson voltam, ahol körülöttem használtak. Nem tudtam, hogy mi történik velem. Mintha valami rossz álomban lettem volna. Három hónap telt el így, amikor először tértem valahogy magamhoz. Ez márciusban történt, egy márciusi napon. Úgy tértem magamhoz, hogy láttam, hogy nyár van, hogy meleg van, és hogy ki kéne menni az utcára, beszélgetni kéne az emberekkel. Így lementem a térre. Dzseki volt rajtam, nagyon izzadtam, melegem volt, levettem, felvettem, nem tudtam, hogy mi történik bennem, a szervezetemben. Úgy éreztem, hogy még beteg vagyok, de úgy, mint aki kezd felépülni: tehát valamihez kedvem lesz. Tudtam, hogy valami megint elkezdődik velem. És így szép folyamatosan el is kezdődött.

Erre mit csináltam? Elkezdtem iszogatni. Gondoltam, kell valami dopping, hogy feldobjam magam. Nem nyúltam az anyaghoz, hanem máshoz. Az anyag helyett valami mást kellett csinálnom, és akkor elkezdtem iszogatni. Az a nyár el is ment a részegséggel. Egész nyáron nem voltam józan. Elkezdtem lányokkal foglalkozni, hogy elfelejtsem a történteket, elfelejtsem a múltat, a közelmúltat, elfelejtsem azt, ami történt velem, és valami új dologhoz kezdjek hozzá. Nem voltak hosszú kapcsolataim, mindegyik két-három napig tartott. Mindig újat akartam, mindig mást, minden gyorsan és azonnal kellett. Szóval nem tudtam úgy lefeküdni, hogy ne valaki mellett ébredjek fel. Fontos volt, hogy szeressenek, hogy megérintsenek, hogy kapjak valamit, és én is adjak valamit magamból. Nem kaptam többet, mint amennyit adtam. Én magamat adtam, ők meg önmagukat adták. Nem érdekelt, hogy ki az, hogy néz ki. Helyesebben az érdekelt, hogy szép legyen, az nagyon fontos volt, hogy szép legyen, hogy jól nézzen ki. De hogy tud-e beszélni, vagy milyen nyelven, hogy hogyan hívják ? ezek nem érdekeltek, nem is voltak fontosak. Egyetlen kitétel volt, hogy esztétikus legyen, tiszta legyen, szép, hogy tetsszen nekem. És hát Európában több milliárd szép ember van. Nagyon sok szép nő van. Én meg mindig kiválasztottam valamelyiket, amelyik tetszett nekem. De miután magammal nem tudtam beszélgetni, hogy tudtam volna másokkal! Szóval gondolom nekik sem volt nagy kaland. Nekik érdekes volt, hogy velem lehettek, én meg valahogy lekötöttem magam. Így ment el a nyár.

És ahogy vége lett a nyárnak, úgy vége lett ennek az egész hangulatnak is, és akkor azt mondtam, hogy erről is leállok, abbahagyom az ivászatot is, a lányokat is. Próbáljak kicsit otthon lenni, tévét nézni, olvasgatni, lenyugodni, megismerni magam megint, megtudni, ki vagyok, mit akarok, honnan indulok, hová megyek. Egy csomó kérdésre választ kéne találjak. Odaköltöztem egy fiúhoz, aki szintén leállóban volt, és már ő sem használt anyagot. Hétvégeken eljártunk szórakozni, mint valami munkások, akik egész nap dolgoznak, hétvégén meg elmennek szórakozni. Persze mi egész nap nem csináltunk semmit, otthon voltunk, tévéztünk, olvastunk, elvoltunk. Nem voltak barátaim, barátnőim, nem is akartam senkihez se közel kerülni. Vele se kellett beszélnem, ő is elvolt magával, mindketten egyedül voltunk, magányosak voltunk.

Tél volt már, amikor egy hétvégén bementünk egy diszkóba. Minden hétvégén diszkóba mentünk, abban a diszkóban akkor lehettem ötödször vagy tizedszer. Ő éppen táncolt valami lánnyal, és én is szerettem volna, de aztán meggondoltam magam, és ücsörögtem egy boxban. Egyedül voltam és iszogattam, sört ittam, de teljesen józan voltam. Elmélkedtem, tűnődtem, bambultam. Hallgattam a zenét, és kicsit elégedett is voltam. Nem voltam boldog, csak úgy elvoltam. És akkor odajött hozzám egy kislány, nagyon helyes kislány volt, és kérdezett valamit. Nem hallottam a zenétől, olyan hangos volt. Valószínű, hogy tüzet kért. Mondtam neki, hogy üljön oda mellém, mert nem hallom, hogy mit beszél. Odaült és beszélt arról, hogy ő miért jár ide, meg honnan jött, meg hogy hívják, beszélgetett. És akkor elkezdtem többet inni, hogy feloldódjak, vagy én is tudjak kérdezgetni. Mondtam, hogy én még megyek innen egy másik helyre, és utána megyek haza. Megbeszéltem vele egy időpontot, hogy mikor találkozunk, mert szívesen látnám őt máskor is, mert milyen helyes, meg kedves ? vagyis udvaroltam. Szóval megbeszéltem vele egy randevút másnapra. De nem így történt, mert még aznap éjjel találkoztam vele azon a helyen, ahova később elmentem. Vagyis nem találkoztunk, csak láttam őt. Olyan sokan voltak, hogy nem éreztem jól magam, és haza akartam menni. Szóltam a haveromnak, hogy ha látja a kislányt, figyelmeztesse arra, hogy ne felejtse el a randevút, amit megbeszélt velem. Már lefeküdtem, amikor csöngettek. Nagyon mérges voltam, hogy miért csönget a haverom, talán elvesztette a kulcsát? Kinézek, hát az a kislány volt.

Ledobtam az ablakon a kulcsot, feljött, fél év múlva elvettem feleségül. Ő sem ment soha többet haza, ott maradt velem. Vagyis nem ott, mert ott csak egy hónapig laktunk, utána feltörtünk egy lakást, hogy legyen külön lakásunk. Egy olyan lakást, ahol nem laktak. Felnyomtuk és ott laktunk egy olyan fél évet. Eleinte átkozottul unatkoztunk, ketten laktunk egy nagy lakásban, volt 7 vagy 8 szoba. Ez olyan félelmetes dolog, sok szobában csak ketten lenni. És akkor odaengedtünk másokat, akiknek szintén nem volt lakásuk. A végén már olyan volt, mint egy kommuna. Nagyon sokan laktak ott, úgyhogy mindig vigyáznunk kellett, hogy a saját kajánk meglegyen, mert mindig megette valaki. A kislányt Martinának hívták. Tehát ő volt a harmadik feleségem.

Német volt, Düsseldorf mellett egy városban született, ennyit tudok róla, sokkal többet nem. Meg azt, hogy akkoriban ő sem használt anyagot. Korábban használt. Németországban kereste a rendőrség heroinárulás miatt. 14 éves korában már a pályaudvaron árulta magát. Alkohollal kezdte, 13-14 évesen már szúrt, 14 évesen már árulta az anyagot, meg magát. Szóval minden megtörtént vele, de én ezt csak később tudtam meg, miután már megismertem. Nekem nagyon tetszett, nagyon szép volt, érdekes. Nem úgy nézett ki, mint aki használt, mint egy használt tárgy. Én nem éreztem úgy, hogy ezt a lányt már sokan használták. Nem látszott rajta. Nem féltem attól, hogy elkapok tőle valamit. Olyan tisztának nézett ki. Sőt, olyan naivnak, olyan kedvesnek, fiatalosnak, pubertásnak, szóval olyan volt, mint egy gyerek. Hát ennek is vége lett előbb-utóbb. Az történt, hogy ?82-ben a követségen kaptam vízumot Magyarországra, hogy visszajöhetek ? 6 év után először. Neki nem volt semmilyen papírja. A Martina maradt, én meg jöttem.

Nagyon sokat vártam attól, hogy 6 év után először visszajövök Magyarországra, hogy mit, azt pontosan nem tudom. Hogy megint felfedezem a sarki zöldségest, a gyerekkoromat, a házat, a lépcsőházat. Ez egy romantikus, szentimentális érzés volt. Nem így történt. Két nap múlva már úgy éreztem, mintha mindig itt éltem volna. Talán csak annyi változott, hogy megpróbáltak kihasználni. Ha te nyugatról jöttél, akkor neked pénzed van, neked fizetned kell. Egy nagy autóval jöttem, meg pénzem volt, fényképezőgépek voltak a kocsiban, meg úgy látták rajtam, hogy én biztos jól élek. Nem éltem persze jól, de hát ezt nem hitték el. Akkor jól kerestem, jól mentek a dolgaim. Ez egy alkalmi állapot volt. Hiába mondtam, hogy: gyerekek, nekem most jól megy, de lehet, hogy visszamegyek és nincs semmim. Én egy olyan lakásban laktam, amit feltörtem, nem fizettem lakbért se, semmit. A kocsim lopott volt, tehát olcsón vettem, hiába néz ki drága autónak, nekem nem került sokba, úgy vettem meg, hogy minden papírja hamis volt, végül is nem lehettem büszke rá. De hát ezeket nem hitte el nekem senki. Azt hitték, hogy csak viccelek vagy blöffölök. A lényeg az, hogy itt töltöttem egy hónapot.

6 év után újra láttam a fiamat. Szép kisfiú volt előtte is, meg az is maradt. Nem szép, inkább olyan jellegzetes, kedves fiú, és én örültem, hogy látom, de nem vonzott annyira, mint amennyire az ember 6 év távlatából keresi valakinek a társaságát. Azért nem, mert minden héten írtam levelet, beszéltem vele telefonon, tehát olyan volt, mintha csak egy hete mentem volna el. Tehát igazán nem volt nagy a távolság. Nincsenek távolságok, amikor lehet levelezni, lehet telefonálni. Szóval olyan volt, mintha a múlt héten hagytam volna itt. Mindent tudtam róla, ő is tudott rólam mindent. Persze örültem neki, mert szerettem, ma is szeretem. De nem hiányzott, mert nem volt velem előtte sem. Csak az hiányzik, amit elvesztesz, ami a tied volt. Amikor itt éltem, akkor is tiltottak a fiamtól, akkor se engedték, hogy kettesben legyünk. Többnyire mindig volt ott valaki: az anyám vagy a feleségem vagy valaki, nehogy baj legyen, ha velem van. Féltették tőlem. Nem érzem különösebben, hogy apa lennék. Van egy gyermekem, de hogy mit csinál, mivel foglalkozik, az nem érint engem. Nem kérdezem ki tőle a házi feladatát. Nem tartozom senkihez, és ők sem tartoznak hozzám. Ezért nem beszélek róluk. Ezért csak a Dávid nevű fiamról beszélek, mert rajta kívül nekem nincs senkim. Egyedül őhozzá tartozom, ha tartozom valakihez.

Eleinte úgy gondoltam, hogy majd megvásárolom a szeretetét, küldök neki autót, ruhákat, pénzt, hogy szeressen engem. Aztán rájöttem, hogy ezt bárki megteheti, ez nem egy komoly dolog, meg lehet, hogy később majd nem is tudom megtenni, mert nincs pénzem, vagyonom, nem vagyok üzletember, nem vagyok sikeres, nem mennek a dolgaim. Akkor arra gondoltam, hogy valami olyasmit adok neki, ami tulajdonképpen egy nagy dolog, valami kurva jópofa dolog, és kitaláltam, hogy megnősülök sokszor, és mindig olyanokat veszek el, akik nagyon messze élnek, pl. Japánban, Dél-Amerikában, Kínában, tehát mindenütt lesz családja, egy mostohaanyja, egy nevelőanyja. Lesz mit tudom én tíz feleségem tíz országban, és majd különböző helyekre el tud menni a világban, mert mindenhol lesz családja, mindenhol lesznek rokonai. És ő be fog állítani, hogy ő a gyermek. Ez sem jött össze igazán, csak részben. Tud menni néhány helyre, vannak volt feleségeim, meg rokonok, de sajnos az emberi kapcsolatoknál pontosan az a baj, hogy ha valami megszűnik, akkor úgy gondolják, hogy tényleg megszűnik. Én úgy gondolom, hogy megmarad, csak átalakul mássá. Én úgy gondolom, hogy egy házasság, amikor abbamarad, akkor alakuljon át barátsággá, de semmi esetre se szűnjön meg a kapcsolat. Nem kell egymásra haragudni. Én nem vesztem össze a feleségeimmel. Csak azt mondtam, hogy elég volt, hogy nem tudom fokozni, tehát csak rosszabb lesz, és ezért most kellene abbahagyni, ne várjuk meg, míg elromlik. Nem vesztem össze velük, a mai napig is szeretem a volt feleségeimet úgy, mint a barátaimat. Nem mint nőket, hanem mint embereket, akik hozzám tartoznak, mert ismernek, mert együtt voltunk intim körülmények között, tehát ismerem őket.

Egy hónapig voltam Magyarországon. Akkor már egy éve tiszta voltam. Vagyis soha nem voltam igazán tiszta. Sokszor álmodtam az anyagról ? szinte mindennap. Álmaimban mindig az történt, hogy megkaptam az anyagot, de nem tudtam használni. Mindig felébredtem, mielőtt használhattam volna. Amíg itt voltam, volt egy furcsa álmom. Azt álmodtam, hogy nem tudok kimenni, hogy itt kell maradnom. Az volt még egy borzalmas álom.

Amikor visszamentem Amszterdamba, egy olyan szituációba mentem vissza, hogy a Martina bosszúból vagy unalomból, de megint ráállt az anyagra. Megint használt anyagot. Nekem abszolút semmi szükségem nem volt rá. És miután teljesen józan voltam, láttam előre a problémát. Mondtam neki, hogy három lehetőség van: vagy leáll, abbahagyja az anyagot, vagy én is rászokom az anyagra, ami az ő hibája lesz, vagy pedig különmegyünk, nem maradunk együtt. Válasszon egyet a három megoldás közül! De egyiket sem választotta. A kompromisszum abból állt, hogy azt mondta, a hét végéig még használja az anyagot folyamatosan, de egyre kevesebbet, és akkor majd abbahagyja. Én azt mondtam: jól van, addig amíg használsz, addig a felét mindig átveszem, és én is használom, és aztán majd meglátod, hogy hogyan fog történni. Te engem rászoktatsz közben, és le is szoktatsz róla. Nem tudtam mit kitalálni, hogy mit csináljak. Én akivel együtt vagyok, attól elvárom, hogy ugyanazt érezze, ugyanabban az atmoszférában legyünk, megértsük egymást. Nem kellenek hozzá szavak, mozdulatok, hanem értsük egymást. Ezért gondoltam, hogy én is használni fogom. Én nem tudok megérteni egy olyan lányt, aki be van kapva, vagy én vagyok részeg, ő meg józan. Hogy lehet így megérteni valakit? Egy hullámhosszon kell lenni. Persze a klasszikus eset történt.

Nem az, hogy egyre kevesebb lett az anyag, hanem egyre több, és egyre drágább volt, egyre nehezebb volt megszerezni. Eleinte csak egy topless bárban szolgált ki, ahol nem lehet hozzányúlni, mutogatta magát, szép lány volt, nem volt semmi testi fogyatékossága, jól nézett ki, miért is ne csinálta volna, nekem semmi kifogásom nem volt ellene. Később eldurvult a dolog, és már önmagát árulta, már nem csak az utcán, már mindenütt, azért, hogy meglegyen a pénz az anyagra. Akkor már annyira kellett az anyag, hogy semmit nem voltam képes csinálni. Eleinte még taxiztam feketén, csináltam két fuvart, és akkor vettem egy 25-ösért egy adag nyalcsit. Ha több pénzem van, akkor kettőt veszek, ha 1000 guldent keresek, akkor 1000 guldent költök anyagra. Annyi pénzem sose volt, hogy enni is tudtam volna. Minden pénz elment az anyagra. Ez valami borzalmas dolog volt. Egyre jobban belemerültünk, ahelyett, hogy kijöttünk volna belőle, csak mélyebbre és mélyebbre, mint egy mocsár, olyan volt. Mint valami rossz film.

Aztán új lakást kaptunk a tanácstól, és arra gondoltam, hogy most újra tudjuk kezdeni, le tudunk állni az anyagról. Új lakás, új bútorok, új lakók ? semmi sem emlékeztet a tegnapra, az elmúltra. Ez ment is, de csak két napig tartott. Két nap után vettük meg az első tűt, az első adagot, és kezdődött újra. Annyira kiszolgáltatott voltam, annyira tehetetlen. 1400 guldent kaptunk, mert házasok voltunk. 1400 guldent kaptunk egy napra. Délelőtt felvettem, este 8-kor pedig már kölcsön kellett kérni, annyi ideig tartott. Tehát amennyi pénzünk volt, annyi ment el anyagra. Ő keresett naponta 800 guldent. Lakbért egyszer sem tudtunk fizetni. Az ételt pedig lopni kellett.

Egyszer csak azt mondtam, hogy ebből elegem van, ez nem megy tovább. Megkértem, hogy ha tud magának lakást, akkor menjen el, ha nem tud, akkor én megyek el. Ő tudott, ő ment el, én meg ottmaradtam. Ottmaradtam egyedül egy három és fél szobás lakásban és unatkoztam. Valami nagyon hiányzott, nem az anyag, mert azt nem hagytam abba, mert valami kellett. Kevesebbet használtam, de használtam. Unatkoztam, nem tudtam kitölteni a napokat, az órákat, nem találtam a helyemet, és úgy éreztem, hogy nincs helyem. Szinte soha nem voltam elégedett. Nagyon rossz volt a közérzetem, ezért odavettem magam köré embereket, lakókat. Nem kellett fizetniük, csak legyenek ott. A végén annyian laktak, hogy nekem már nem volt helyem.

Egyszer egy születésnapi rendezvényen megismertem egy lányt, jól összejöttem vele. Engem nagyon megszeretett, nekem meg tetszett. Lehet, hogy nem szerettem, de tetszett nekem. Az volt a tervem, hogy megszerzem, hogy azt mondhassam, hogy az enyém. Nem ment könnyen, két napig tartott, amíg rászánta magát, ugyanis azt mondta, hogy van egy barátja, nem független teljesen. Azt is mondta, hogy lakásgondjai vannak. Én rögtön mondtam neki, hogy ez megszűnik attól kezdve, ha odaköltözik hozzám. Mondtam neki, hogy a barátját is hozhatja. Oda is költöztek. Ebben a lakásban én valahogy nem éreztem otthon magam. Sokszor nem is mentem haza, inkább másoknál laktam. Később, mikor már többször jártam Magyarországra, egy alkalommal összefutottam ezzel a lánnyal, és akkor közvetlenebb lett, diszkrétebb, bizalmasabb, romantikusabb, és nem értettem, hogy miért. Kiderült, hogy a barátja, aki olyan 20 éves lehetett akkor ? ő sem volt több ? meghalt over dózisban, és ezért átkozottul szüksége volt valakire. Engem szemelt ki erre a feladatra, hogy én leszek a barátja.

Akkoriban túl sokan haltak meg körülöttem. Akik szépek és jók, azok miért kell, hogy meghaljanak, és akik rossz emberek, meg durvák, azok miért élnek? Ez átkozottul idegesített, és féltem, hogy vagy én hozok ilyen dolgokat az emberekre, vagy ők hoznak rám. Valami közöm lehet ehhez, gondoltam, úgyhogy nem erőltettem a lánnyal való találkozást. Mondtam neki, hogy két nap múlva megyek Magyarországra, addig lehetünk együtt. Nem addig voltunk együtt, eljött velem Magyarországra is. Ez ?84-ben vagy ?85-ben volt. Szokatlan dolog, de még él. Most Nepálban van, onnan kaptam tőle levelet. Mikor Amszterdamban van, akkor gyakran találkozunk. Azért ment Nepálba, hogy leszokjon. Nem tudom miért pont oda ment, amikor ott könnyebben, meg olcsóbban jut hozzá az anyaghoz. Állítólag nem is használ heroint. Csak ezt az új szert, ami szexuális izgalmakat vált ki. Nem tudom, hogy hívják. 35 gulden egy darab. Nagyon durva dolog, egy naiv és szűz lánynak teljesen nimfomániás érzelmeket csinál, férfiaknál meg különösen kemény. Én nem is merem használni, kipróbálni se. Nekem nincs szükségem erre, én e nélkül is gerjedek a lányokra, nem akarom még ezt fokozni.

Amikor a harmadik feleségem elment, úgy gondoltam, hogy megváltozik az életem. Nem az anyag, fogja kitölteni az egész napomat. Nem anyagra fog elmenni az összes pénzem, és lesz mit enni. De nem ment. Eleinte megsajnáltak, és adtak nekem anyagot. Az ember a szervezetét nem tudja becsapni. Az anyag jobban hiányzott, mint a feleségem. Aztán rájöttem, hogy ezt nem tudom így folytatni, hogy nekem mindig mások adjanak. Nekem kell megszereznem. Hiába akarok leállni, semmit sem tudok csinálni addig, amíg nem vagyok normális. Attól vagyok normális, ha használok valamit, ha nem használok, akkor nem vagyok az. Tehát be kellett szereznem az anyagot ahhoz, hogy el tudjam határozni, hogy anyag nélkül akarok élni.

Ezért azt csináltam, hogy minden nap elmentem áruházakba, mintha valami munka lenne. Felkeltem tízkor, és amikor nyitnak az üzletek, beindultam az üzletsorokon, és amit tudtam, azt elloptam. El is adtam rögtön, és becseréltem anyagra, amit persze fel is használtam, akkor még szúrtam. Kamikáze módszerrel loptam. Vagy elkapnak, vagy nem. Inkább szaladni fogok, de ennek meg kell lennie. Olyan helyekről loptam, ahonnan volt mit. Tehát ha egy áruházból elviszek 30 napszemüveget, annak az áruháznak van naponta 5 millió gulden bevétele, nem hiányzik nekik 400 gulden. Nekem viszont fontos volt, hogy meglegyen, tehát nem valami rosszat csináltam, hanem egyszerűen meg kellett tennem. Évente egyszer-egyszer persze megbuktam, pl. egy közértben, mikor 70 gulden értékben kaját loptam, ami egy hétre elegendő. De ezt is inkább lustaságból csináltam, hogy ne kelljen minden nap odamennem. Bepakoltam olyan dolgokat is ? dinnyétől kezdve mindenfélét ?, amik feleslegesek voltak, és nyilván ez feltűnt a pénztárnál, amikor én csak intettem, hogy majd ott hátul valaki intézi a dolgot. A közértekben ezt általában nem veszik annyira rossz néven, mint máshol. Máshol egy-két guldenért is mindig rendőrt hívnak. Közértben ez nincsen, ott csak elveszik tőlem, amit loptam, tehát nincs veszteség, és megkérnek, hogy többet oda ne menjek, menjek máshova lopni. Nem volt igazán olyan, ami elriasszon ettől a dologtól. Amikor a legelső alkalommal kaptak el, még szórakoztatott is a dolog.

Szórakoztatott az, hogy megengedhetem magamnak, hogy azt mondjam, hogy unalomból lopok, nem azért, mert kell. Végül is ők tehetnek arról, hogy ekkora profitot csinálnak. Én ezt már százszor megfizettem nekik. Ami árut eladnak, az a tizedét nem éri értékben. Amit elloptam, annak az értékét már kifizettem az évtizedek alatt. Szóval én csak visszavettem tőlük, és nem éreztem bűntudatot egy percig sem. Valahogy inkább én támadtam őket, és meg is értem, ha valaki lop tőlük, mert ha valami kerül mondjuk öt guldenbe, az biztos nem ér, csak egyet. Tehát valaki ezen nagyon sokat keres. Élveztem a dolgot, hogy megmondhatom nekik, hogy én ezt már kifizettem egy párszor. És nem volt semmi gond, legfeljebb azt mondtam, hogy máshol fogok lopni. Nem arra jöttem rá, hogy nem szabad lopni, hanem arra, hogy ügyesebben kell lopni. De azért tudtam, hogy ez nem mehet így sokáig, hogy kellemetlen dolog lopni. Függetlenül attól, hogy itt Magyarországon ezen a morálon, ezeken a Robin Hood-i módszereken nőttünk fel: hogy vegyük el a gazdagoktól, és osszuk szét a szegények között. Nem ezt olvastuk? Minek a gazdagoknak az a sok dolog, a szegényeknek meg nincsen, akkor majd mi szétosztjuk. Én is ezen a szisztémán nőttem fel. És nemcsak magamra költöttem el, hanem a környezetemre is. Voltak, akik hozzám tartoztak, akiket vállaltam.

Barátaim nem voltak. Az utóbbi 15 évben barátom igazándiból nem volt ? talán csak kettő. Az egyik rákos lett, azért tűnt el a környezetemből. A másik tíz évet kapott Párizsban, egy arab gyerek volt. Más nem állt úgy hozzám, mint baráthoz. Inkább én vártam, hogy barátkozzanak velem, én nem barátkoztam. Mindenkivel egyformán kedves voltam.

Majdnem két évig laktam azon a környéken, ahol az anyagot árulták. Ahol az egész utcában tényleg semmi mást nem árulnak, csak anyagot. Ott aztán 24 órán keresztül használtam. Nagyon sok embert ismertem, és ők is ismertek engem. Rendszeresen feljöttek hozzám, hogy használják. Márpedig ha tudják, hogy valaki ott is használ a lakásban, akkor adnak belőle. Tehát állandóan volt anyagom. Ha valaki feljött használni, attól mindig kaptam. Nem lehetett leállni sem, mert ott mindig volt anyag. Azt meg egyik drogos sem csinálja meg, hogy valaki odajön felrakni, és ő meg csak végignézi. Éltek azzal a lehetőséggel, hogy volt hol felnyomniuk. Én nem hívtam őket. Ha feljön valaki, hogy ott szúrjon, általában semmije nincsen, mindig nekem kell adnom mindenfélét, akkor már kapjak én is az anyagból. Ez egy teljesen normális dolog.

Az AIDS-től nem féltem jobban, mint a náthától. Észre sem veszed, hogy ki AIDS-es. Ha nem mondja meg, akkor nem tudod. Onnan tudom, hogy ismertem egy lányt, aki elmondta magáról, hogy pozitív, hogy AIDS-es, és hogy mennyire kellemetlen ez másoknak. Neki nem kellemetlen, mert hozzászokott ehhez az élethez, ahhoz hogy elkapta. Azt mondta, hogy előbb-utóbb úgyis elpusztul, csak a betegség miatt ez kicsit előbb fog bekövetkezni. Ő nem érez semmi különöset. Csak tudja, hogy meghal, hamarabb, mint ahogy meghalna egyébként is. És mondta, hogy ez nem egy veszélyes dolog. Gondolom a tűtől kapta el, használta más után, az meg nem szólt, és így járt. Ez a 30 év körüli lány mosogatott egy étteremben. Az étteremben nem tudták, hogy ő AIDS-es, de nem lehet olyan könnyen elkapni ezt a betegséget. Tudom, hogy lehet velük barátkozni, nincs semmi gond.

Én nem félek a haláltól. 18 éves voltam, amikor arra gondoltam, hogy megkaptam már mindent, amit meg lehet kapnia egy fiatal fiúnak, voltam szerelemes, volt aki szeretett, nem voltak anyagi gondjaim, szóval minden jóban részesültem. Azt hittem, hogy több jó már nem történhet velem, és hogy akkor meg kell halni. Ez történt, semmi indokom nem volt rá, csak az, hogy ne legyen ennél rosszabb. Meg kell állni ott, ahol a legjobb. Ez volt az indok, és bevettem 20 db Tardylt, és kinyitottam a gázcsapot. Mindezt egy barátom lakásán, aki akkor éppen délutáni műszakban dolgozott. A műszak elmaradt, és hazajött. Így fedezte fel a dolgot. A Korányi Sándor Kórházban ébredtem fel. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért történt. Nem hitte el nekem senki, hogy csupán szórakozásból csináltam, hogy nem volt rá semmi indokom. Pontosabban elég indoknak tartottam azt, hogy már semmi okom arra, hogy éljek. Utána soha többet nem volt öngyilkossági kísérletem.

Az édesapám ötven valahány éves korában halt meg. A munkába halt bele. Az ő apja is elég fiatalon halt meg. Szóval az nálunk családi tradíció, hogy fiatalon pusztulnak el a férfiak. Én meg arra gondoltam, hogy én inkább nem a munkába fogok belehalni. Én bármelyik nap képes vagyok meghalni. Úgy képzelem el a halált, hogy az olyasmi lehet, mint amikor még nem született meg az ember. Ugyanolyan állapot lehet. A születés előtti állapot nem lehet rosszabb a halál utáni állapotnál. Ha nem rossz nem megszületni, akkor miért lenne rossz meghalni? Ha nem fáj maga a halál, akkor nem lesz rossz, akkor képes vagyok akár egy óra múlva meghalni. Ha most egy fegyvert valaki lerakna az asztalra, és rábeszélne, akkor én itt simán fejbe is lőném magam, és nem nagyon gondolkoznék el azon, hogy mi lesz utána, abszolút nem. Igen könnyen veszem ezt a dolgot. Egy hangulaton múlik az egész, egy lehetőségen. Biztos nem fogok kiugrani az ablakon, vagy nem csinálok durva dolgokat magamtól, de ha ilyen egyszerűen menne, akkor én már meg is tenném. Én nem várok semmit a holnapoktól. Egyszerűen túlélem a mindennapokat. Nem élvezem azt, hogy holnap is be kell szereznem a mákgubókat, vagy ha visszamegyek, akkor a heroint.

Amikor visszamentem Amszterdamba, akkor már nagyon sokan laktak nálam, és mindenki használt. Már nem volt kedvem ott lakni, otthagytam a lakást, mintha nem is az enyém lett volna. Mindig elvoltam valakinél. Nem is hiányzott a lakásom. Folytattam az anyagos életet. Árultam és használtam. Ha eladsz egy anyagot olcsón, az árus szemével olcsón, a vevő szemével mindig drága. Végül is én jó anyagot adok el, és így becsületesnek gondolom. Leszedem a profitot, ami nem pénz, hanem anyag, és így minden nap megvan. Meg is volt minden nap. De ezt nem lehet sokáig csinálni, és akkor az ember azt mondja, hogy mást is szeretne csinálni azon kívül, hogy mellette anyagot használ. Irkáltam leveleket Magyarországra, hogy legyenek kapcsolataim. Közben voltak gondolataim, terveim, álmaim. De függtem az anyagtól. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak hogy meg kell szereznem. Ezzel telt el minden nap ? tehetetlenül.

Mindig vártam a Magyarországra való utazást. Milyen jó lesz, ha találkozom azokkal, akiket az előző alkalommal megkedveltem, és úgy gondoltam, hogy majd tartozni fogok hozzájuk. Indulás előtt pár nappal gondoltam is rá, hogy majd milyen nagy dolog lesz, ha ismét találkozom velük, és ezért siettem. 1600 km-t kell autózni. Ki kell kerülni a határokat, hogy ne ellenőrizzenek: nincs vízumom, anyag van nálam, és izgulok, hogy el ne kapjanak. Amíg Hollandiában két napig a rendőrségen tartanak, addig Németországban két évet kapok, Ausztriában már hat évet. Szóval mire ideérek, ennyi izgalom után, akkor még örülnöm is kellene annak, akivel találkozom. Miközben az illető teljesen természetesnek veszi, hogy itt vagyok. Azt mondja: ?Na, már megint itt vagy?? Szóval ilyen a fogadtatás, és akkor mindig megkérdezem magamtól, hogy ezért siettem? És mindig megfogadom, hogy legközelebb nem Magyarországra jövök, hanem máshová. Végül is itt azt várom, hogy összejöjjek valakivel. Ez mindig sikerül is. Két napnál tovább még soha nem tartott, hogy egyedül ébredjek fel. Mindig mellettem volt valaki. Mindig megtalálom a hasonszőrűeket. Mindenki kedvel, ha másért nem, azért, mert Hollandiában élek, meg anyagot használok. Meg azért, mert állítólag misztikum van körülöttem. Igazán még soha senki nem fogalmazta meg, hogy ez mit jelent. Mindenképpen azt gondolom, hogy számításból voltak velem az emberek, a nők. Tehát nem önmagamért. Ha önmagamért lettek volna velem, még a mai napig is velem lennének, de erre még nem volt példa. Gondolom, hogy valami nagyon fontos dolgot vártak tőlem, amit ezek szerint nem kaptak meg. Én nagyon érdekes ember vagyok, mert Hollandiában élek, meg anyagot használok, meg autókkal járok. Megtehetem azt, hogy akkor eszem, amikor éhes vagyok. A szabadságot mindenki álmodja, bennem meg azt látják, hogy én azt csinálom, amiről azt hiszik, hogy az a szabadság. Én sem vagyok szabad, én is függök valamitől, és amikor megkapom az anyagot, csak akkor érzem szabadnak magam.

Magyarországon én nem turista vagyok. Nem azért jövök ide, hogy megnézzem a Halászbástyát, meg a Vigadó téren felszálljak egy hajóra, és múzeumokba járjak. Én itt születtem, beszélem ezt a nyelvet, vannak barátaim, itt vannak a rokonaim, itt a családom, és keresek valamit, amit nem találnék meg Portugáliában vagy Dél-Franciaországban. ?Csókolom, egy szelet kenyeret kérek, lehet rátenni paprikát vagy paradicsomot? ? ezt nem tudom elmondani más nyelven. Általában egy bizonyos társasággal találkozom itt. Azokkal az emberekkel, akik benne voltak a ?80-as évek művészvilágában. Később ugyanezek az emberek jártak le a Fekete Lyukba. Ezek az emberek hol rajta vannak az anyagon, hol kevésbé, hol egyáltalán nem ? de minden e körül forog. Mind művész, egyik sem üzletember, hála istennek. Szóval azért keresem a társaságukat, mert nem a pénzről beszélnek. Nem mondják, hogy hozzak egy autót, vagy horror- és pornókazettákat. Nem kérdezik, hogy milyen címke van a trikómon, hanem másról beszélnek.

Nem tudom, hogy a drogosok érzékenyebb emberek e vagy sem. Csak azt tudom, hogy hozzám hasonlóaknak tartom őket. A drogosok egymást licitálják, hogy ki tud többet, kinek elég ez, kinek nem elég. Persze soha semmi nem elég, tehát mindig többet fognak használni. A magyarokra különösen jellemző a találékonyság. Olyan új variációkat találnak ki, hogy az embernek égnek áll a haja.

Nem csak a kábítószer-fogyasztást meg a recepthamisítást büntetik, de a lopást is. Van, aki nem szórakozásból lop, hanem szükségből, mert éhes, és ezért ellop egy kenyeret vagy egy kiflit ? aztán meg megbüntetik. Pedig ezt a szükséget ez a társadalom hozta létre. Ez termelte ki, tehát ne fogják rá az emberre, az egyénre. Ők tehetnek róla, ők teremtettek ilyen légkört.

Azon viszont tényleg csodálkozom, hogy Magyarországon miért anyagoznak az emberek. Végül is itt lehetne mást csinálni. Nem lenne igazán szükség az anyagra. Én Amszterdamban csak élek, és havonta várom a szociálomat, mert nem kapok munkát, és a nap 24 óráját ki kell töltenem ahhoz, hogy jól érezzem magam. Unatkozom, és az unalom magával hozza, hogy olyasmit csinálok, amit egyébként nem csinálnék. Itt viszont nem kell mást csinálni, itt lehet dolgozni, el tudja magát foglalni az ember. Vannak rokonok, barátok, ismerősök. De aki kint él, annak nincs egy rokona se, nincs senkije, akinek, ha éhes vagyok, azt mondhatnám, hogy adjon nekem enni. Itt be tudsz csöngetni a szomszédodhoz, vagy a szüleidhez, vagy a rokonaidhoz, vagy a testvéreidhez, vagy a barátaidhoz, vagy az ismerőseidhez. Nekem kint senkim sincsen. Ismerek kint élő magyarokat, de azok szintén elég rosszul élnek. Nem kérhetem meg őket, hogy segítsenek, mert ők sem tudnak segíteni magukon. Ők is lopni járnak vagy betörni. Ott nem jutok hozzá magyar könyvekhez. Hiába, én hollandul nem értem meg a könyveket. Hiába értem a nyelvet, az irodalmi nyelvet nem értem, csak újságot tudok olvasni. Ha igazából beszélgetésre kerülne a sor hollandul, akkor gondban lennék. Kávéházi szinten megértem a hollandot, de ha mélyebb dolgokról kellene elbeszélgetni, akkor nagyon butának, primitívnek érezném magam. Általában angolul társalgok, az jobban megy nekem. Angolul is csak műkedvelő szinten tudok, filmnyelven. A filmekben mindent megértek, de hát ott sem mondanak általában komoly dolgokat.

Párszor le akartam állni kint, többször is voltam Hollandiában klinikán, olyan 4-5 alkalommal. Legutóbb három évvel ezelőtt voltam, akkor bírtam legtovább, de még egyszer sem csináltam végig. A klinika 5 hónapos. Ha 3 hetes lett volna, akkor kb. 10 napig maradtam volna. Az utolsó 5 hónapos volt, én 3,5 hónapig bírtam, vagy bírtak engem. Ez tulajdonképpen egy munkaterápia. Ezt nem a szó szoros értelmében kell érteni: hogy ott dolgozni kell. A munkaterápia azt jelenti, hogy ? a nyolc órás alvást leszámítva ? egész nap foglalkoztatnak. Tehát felkelsz, és amíg le nem fekszel, el vagy foglalva. Felkelsz és akkor elkezded magadat ápolni, erre van egy fél órád. Utána meg kell csinálni a reggelit, reggelizel a csoporttal, utána beszélgetés van. Csak narkósok vannak ott, senki más. Csak olyanok, akik rajta vannak az anyagon. Van, aki egy éve van az anyagon, és van aki 20 éve. Aki egy éve van rajta, két hét múlva már jól érzi magát, aki 20 éve van rajta, az még két hónap múlva is elég nehezen fejezi ki magát. Pl. az első két hónapban nem is alszik. Tehát elmondják a szabályokat, és akkor el kell mondanod az életedet. Ezt minden héten meg kell ismételned. Minden héten mást fogsz mondani, minden héten jobban vagy egy kicsit, másképp látod, másképp értékeled az életedet. Minden héten kitöltesz egy papírt arról, hogy miért álltál rá, miért akarsz leállni, és mik a terveid a leállás után. Minden nap van valami, amire válaszolnod kell. Minden nap legalább 2-3 óra az, amit te beszélsz magadról mások előtt. Minden héten cserélődnek a munkafolyamatok, hogy neked milyen munkád van abban az építményben, ahol laksz. Vagy dolgozni kell, vagy takarítani, vagy mosogatni, vagy főzni, vagy festeni kell a falat, valamit csinálni kell. Mindig adnak valami munkát. Hiába van lefestve a fal, még egyszer le fogod festeni. Hiába tiszta valami, te meg tudod csinálni még tisztábbra. Nagyon jól bírtam, tovább is bírtam volna, ha nem rúgnak ki. Én voltam ott legrégebben, tehát nekem volt a legtöbb kiváltságom. Minden nap kimehettem, senki nem ellenőrzött. Nem is kívántam az anyagot, abszolút nem érdekelt. Nagyon jól elfoglaltam magam, csak elkövettem azt a hibát, hogy elgyengültem akkor, amikor mások megkértek arra, hogy hozzak be nekik a klinikára italt, és akkor velük együtt fogyasztottam. És egyszer épp a városban voltam, amikor egy lány, aki otthagyta a klinikát, kiszólt egy kávéházból, hogy ugorjak be hozzá. Anyagos volt, és megemlítette nekem, hogy legyünk együtt aznap délután. A délután az elhúzódott éjfélig, nekem meg vissza kellett volna érnem délután a klinikára. Ezen buktam meg, mert közben kitakarították a szobámat, és rengeteg üres üveget találtak. Inni sem lehetett bent. Minden nap szondáztak. Én mindig úgy csináltam, hogy a szondázás után kezdtem inni, és akkor nem derült ki. Én másoknak akartam segíteni, nekem nem is hiányzott, én csak szolidaritásból ittam. Mások is ittak ? én is ittam. Azért is, mivel én segítettem őket hozzájutni az alkoholhoz.

?83-tól ?88-ig semmi nem történt Amszterdamban, csak az, hogy anyagot használtam. Voltak alkalmi kapcsolataim, voltak olyan emberek, akikhez jobban kötődtem, mint a saját feleségemhez.

Itt sok lányt ismertem. Azt hitték, hogy ha valakivel sokan vannak, akkor az biztos egy jó fej. Tulajdonképpen azért barátkoztak velem, mert ez egy konkurrenciaharc volt. Ha mindig egyedül lettem volna, akkor szóba nem álltak volna velem. De miután mindig látták, hogy valaki van velem, azt hitték, hogy én valami különleges ember lehetek, és ezért barátkozni akartak velem. Ez lehetett az oka, és nem a személyem varázsa, hiszen én nem udvaroltam, nem mondtam kedvesebbet, mint bárki más, nem mondtam érdekesebbet. Elfogadtam mindenkinek a barátságát, nem tudtam nemet mondani, nem akartam megsérteni senkit, nagyon kedves voltam, és az maradt meg bennük, hogy én egy jóindulatú ember vagyok, így barátkoztak velem. Ez alatt a 7-8 év alatt igazán komoly kapcsolatom csak 4-5 lehetett. A leghosszabb kapcsolat két évig tartott. Ami mellett természetesen voltam másokkal is. Ennek is azért lett vége, mert nem tudtam túllicitálni önmagamat, nem tudtam több lenni, mint amit vártak tőlem, és még akkor hagytam abba, amikor a legjobb volt. Úgy éreztem, hogy már nem tudok többet, bölcsebbet, érdekesebbet, mélyebbet vagy furcsábbat adni magamból, és akkor inkább azt mondtam, hogy elég. Vagyis nem azt mondtam, hogy elég, mert megbántani nem akartam senkit, hanem úgy csináltam, mintha elhidegülnék. Úgy csináltam, mintha nem lenne fontos az illető számomra. Megbántódtam néha, zsörtölődtem, kellemetlenkedtem, szóval valami fondorlattal leléptem.

Kb. 3 éve új lakásba költöztem Amszterdamban, ami jó helyszínnek bizonyult arra, hogy leálljak. Semmi sem emlékeztetett az anyagra, itt lehetett volna a legideálisabb helyszín arra, hogy ne használjak. De végül is rögtön az odaköltözésem utáni második napon rájöttem, hogy pont azon a környéken van a legtöbb dzsánki. Már odaköltözésem napján találkoztam velük. Megszólítottak, én meg úgy csináltam, mintha engem nem érdekelne az anyag, mintha nem használnám. Használtam, de azt gondoltam, hogy ez a helyszín alkalmas lesz arra, hogy ne használjam tovább. Tehát nem volt rá szükségem igazán. Úgy rendeztem be ezt a lakást, hogy illik hozzám. Szeretem, most is ez az otthonom. Egy 4x7 méteres nagy szoba és egy hálószoba van benne. A kert felé lépcső van. Nagyon hangulatos.

Ezekben az években elég gyakran jártam Magyarországra, azért is, hogy lássam a fiamat, akit szeretek ? mégis vele voltam a legkevesebbet. Sok ismer?söm van itt. Kedvelnek, elfogadnak, egy érdekes személynek találnak. Azért is jöttem gyakran, mert nagyon jól értem ezt a nyelvet. Itt ki tudom magam fejezni, el tudom mondani, amit akarok ? jobban, mint bármely más nyelven.

A legfontosabb kapcsolatom Magyarországon egy kislány volt, aki elfogadott úgy, hogy én szeretnék leállni. Hogy használok anyagot, de közben le akarok állni, és ő segített nekem. Látta, hogy beteg vagyok, nem érzem jól magam, hogy szeszélyeim vannak, hogy nem alszom egész éjjel azért, mert állandóan sikoltozom, meg rosszul vagyok, hogy folyamatosan iszom az elvonási tünetek miatt. Ezt ő mind végigcsinálta mellettem, és annyira megbecsültem, hogy megmaradtam mellette két éven keresztül. Itt nála laktam. Eleinte nem is nagyon szerettem, inkább csak később szerettem meg. Át is alakult a dolog, szokássá vált, nagyon szerettem. Ő egyáltalán nem használt anyagot, nem is örült neki, hogy én használok. Próbáltam leállni, mellette nem is használtam. Amikor idejöttem, mindig hoztam magammal metadont, és akkor szép lassan lejöttem a heroinról. Itallal pótoltam, de nem használtam, és úgy mentem vissza, hogy nem volt bennem anyag. Viszont ahogy visszaértem, már rögtön első nap használtam az anyagot. Ez azért volt, mert amíg itt elfoglaltam magam napi 24 órán keresztül, ott nem tudtam, unatkoztam, nem volt mit csinálnom. Ha lett volna munkahelyem, vagy ha csináltam volna valamit, akkor biztosan nem használtam volna. De 24 órán keresztül semmit nem csinálni ? az nagyon nehéz dolog. Nem volt helyette más, az anyagozásból az fakad, hogy elvonja a kötelezettségérzetet, elvon minden érzelmet, nem is kell gondolkodni, s addig, amíg használom, addig jól érzem magam. Minden nap megszereztem az anyagot, utána elkezdtem tévét nézni, olvasgatni, leveleket irkálni. Nagyon sok levelet írtam, de a 90%-ukat nem adtam fel. Magamnak írtam őket, csak valakinek címeztem. Utána meg azt gondoltam, hogy minek is adnám fel, úgysem értené meg senki. Ahhoz ott kell élni, hogy az ember átérezze a dolgokat. Másként érez az ember reggel, másként éjszaka. Megírom éjszaka a levelet, elolvasom reggel, és akkor rájövök, hogy ha ezt valaki mondjuk délelőtt kiszedi a levélszekrényből, akkor nem nagyon fogja érteni. Inkább nem küldtem el.

Én közösségekben nőttem fel. Azért nősültem többször, azért voltak barátaim, barátnőim, mert nem szeretek önmagammal lenni, egyedül. Szeretem, ha valaki van mellettem.

Dávid fiam nagyon hasonlít rám. Népszerű fiatalember itt a fővárosban, nem zárkózott. Korához képest túl intelligens, és valószínű, hogy sokkal többre viszi, mint én. Annyiban hasonlít rám, hogy nem tud nemet mondani. Nagyon sodorható. Nagyszerű ízlése van, minden érdekli, ezért nem lesz belőle zseni. Elaprózódik az érdeklődése, mert minden érdekli, mindenbe belekezd, belefog, többnyire csak úgy, mint én. Őt is a humán területek érdeklik. Egy villanykörtét sem tud becsavarni, de a dadaizmusról vagy az impresszionizmusról órákig tud beszélni. Túl sok érzelem van benne, de valószínű, hogy ő sem mutatja ki. Úgy gondolom, a szülők és a gyerekek között mindig vannak generációs problémák. A gyerekek mindig mások akarnak lenni, mint a szüleik. És arra gondoltam, hogy bemutatom neki a legrosszabb példákat, és akkor talán jó fiú lesz. Csak megfeledkeztem arról, hogy nem velem él együtt, hanem a nevelőapjával, és az ő ellentéte próbál lenni, és engem próbál túllicitálni, tehát olyan próbál lenni, mint én vagyok. Pedig látja, hogy én nem viszem semmire. Kínomban jól érzem magam, nevetek mindenen, mindent nevetségessé teszek. Látja, hogy az apja olyan ember, aki csak él, aki semmit nem vesz komolyan.

Innen többen voltak nálam Amszterdamban. Olyan a lakásom, mint valami turistairoda vagy éjjeli menedékhely. Egymásnak adják a címet. Kijönnek hozzám, és jól érzik magukat. De nem mondhatom nekik, ha becsöngetnek hozzám, hogy aludjatok a parkban! Tehát nyilván azt mondom nekik, hogy persze, itt fogsz maradni, ameddig akarsz. A többi amszterdami magyar másként gondolkodik. Ott kinn nincsenek is magyar barátaim. Ők üzletemberek, pénzben gondolkodnak, azon gondolkodnak, hogy ha valaki kijön Magyarországról, akkor milyen hasznot lehet belőle hajtani. Milyen anyagot lehet eladni neki a duplájáért, vagy mennyi ideig lehet kihasználni. Én meg nem tudom ezt megcsinálni. Én senkin sem tudok keresni. Ha valaki kijön hozzám, akkor az az első dolgom, hogy felöltöztetem. Odaadom neki a ruháimat, hogy adjak valamit. Nagyon szeretek adni. Én annak örülök, ha valaki jól érzi magát. Semmi másnak. Nem várok érte semmit. Nekem tudják a címem, én soha nem tudom az ő címüket. Soha nem gondoltam azt, hogy ha én ide jövök, akkor majd náluk fogok lakni. Eszembe nem jutott, hogy valakinek elkérjem a címét, vagy akár a nevét. Ilyen a természetem, nincs bennem nyereségvágy. Nagyon sok mindenről lemondtam már. Annyi mindent vesztettem, hogy már nincs vesztenivalóm. Én mindent oda tudok adni. Le tudnék mondani a lakásomról, lehet hogy mindenről. Nincs semmim, tehát nincs vesztenivalóm.

Minden nap kitalálok valami furcsa dolgot. Vagy levágom a hajam, vagy beszínezem, vagy felveszek valami érdekeset. Számomra nincs karácsony, vagy november hetedike, vagy születésnap, vagy kedd. Teljesen mindegy, én mindig abban vagyok, amiben lenni akarok. Minden nap várom, hogy hátha történik valami. Persze nem történik semmi, de azért várok, mert az ember azért él, mert kíváncsi. Hátha valami olyasmi történik, ami eddig nem történt. Hátha valaki megszólítja, vagy olyat hall, amit eddig nem hallott. Olyat mondanak neki, ami megmarad benne. Hátha lát egy jó filmet, vagy elolvas egy jó könyvet. Én csupán azért nem járok moziba vagy színházba, mert nem tudok két órát ülni egy helyben. Nem tudok sokáig koncentrálni. Ezért nem olvasok regényt sem mostanában, hanem csak novellákat. Azt hiszem, mindent elolvastam, amit el kell olvasni. Sok kedvenc íróm van. A legkedvesebb Henry Miller, egy amerikai író. 1980-ban halt meg. Kb. 50 éves korában adta ki az első könyvét, amit rá 20 évre adtak ki a szülőhelyén. Leginkább Konrád Györgyhöz tudnám hasonlítani. Szerintem akkor nekem itt Konrád György kellene legyen a kedvencem. De nem ő, hanem Karinthy Frigyes a kedvenc magyar íróm.

?89-ben megismertem egy lányt itt, Magyarországon. Elkezdtünk beszélgetni, aztán hazavittem. Vagyis nem haza, mert nekem olyan nincs, hanem elvittem oda, ahol laktam, és vele maradtam. Másfél fejjel magasabb nálam, és ötször akkora, mint én vagyok: szélességben, hosszában és mindenképpen. És mégis vele maradtam. Azt hittem, hogy egy vicc az egész, mert olyan nevetségesek vagyunk egymás mellett. Ha meg akartam puszilni, három lépcsővel magasabbra kellett állnom. Olyan nevetséges volt az egész, és én nem hittem el, hogy komoly ez a dolog. De komoly lett, és együtt éltem vele több mint egy hónapig. De egy este azt mondta, hogy ő most nem jön el velem, hanem lefekszik aludni, és ezen nagyon megsértődtem ? hiszen egy hónapon át azt csináltam, amit ő mondott. Én egyszer kértem tőle valamit, és ő nem azt csinálta. Én megsértődtem, és másnap elindultam Balatonra. Két kislánynak megígértem, hogy leviszem őket Balatonra. Leszbikusok voltak, egymással jártak. Az éjszaka folyamán az egyik kislánnyal együtt maradtam, és nem is váltam el tőle három hónapon keresztül. Abból a három hónapból kb. másfél hónapra el is vettem feleségül. Krisztinának hívták. Házasságban éltem vele. Én szerettem őt, ő meg szeretett engem.

Ez a házasságkötés egy heppening volt. Nem tudtunk hová menni a hétvégén, és azt mondtuk, hogy ne menjünk el sehova, inkább mi rendezzük meg a hétvégét másoknak. Ne mindig az FMK-ba menjünk, most az FMK jöjjön el hozzánk. Csináljunk mi egy bulit, egy házibulit. Na, ennek nevet kellett adni, ennek a neve az lett, hogy házasságkötés. Semmi különöset nem éreztem. Kicsit zavarban voltam, mert engem átkozottul zavarnak a hivatalos dolgok. Végig kellett hallgatnom egy szöveget. Én már tudtam, hogy mit fognak mondani, de avval együtt ez egy nagyon szép tradíció, amit nem akartam megszüntetni. Maga a házasság is szép dolog. Neki nem volt érdeke, nekem sem volt érdekem ? egy jó dolog volt. Nem voltak terveim, csak szerettük egymást. A házasság csak egy díszlet volt. Hol én szereztem lakást, hol ő. Az én szüleim nem szerették őt, az ő szülei nem szerettek engem. Elég kiszolgáltatott helyzetben voltunk. Én közben pénzzavarban is voltam. Ő iskolába járt, tehát nem volt keresete. Én eladtam a kocsimat. Abból éltünk, amit naponta fizettek érte. De jól éreztük magunkat. Hol pénzzel, hol pénz nélkül. A pénznek nem volt ehhez semmi köze. Az érzelemnek volt ehhez köze, annak, hogy szerettük egymást. Éreztem, hogy nem örül annak, hogy anyagozok. A mai napig szeretjük egymást, csak most nem együtt élünk. Ő mással él, és én is mindig másokkal.

Itt, Magyarországon is megpróbáltam leállni. Az anyag nem is hiányzott, de valami hiányérzetem folyamatosan volt. Nem volt jó a közérzetem. Szerettem volna jól érezni magam, ezért folyamatosan ittam. Az alkohol sokkal rosszabb az anyagnál. Az alkohol kihoz az emberből olyasmit, amit másnap szégyell. Kihoz agressziót, és azt, hogy olyanokat mond az ember, amiket nem szívesen mondana el józanul. Még csak azt sem lehet mondani, hogy őszinteséget hoz ki az emberből. Inkább csak provokációt.

Aztán megint visszamentem Amszterdamba. Tisztán mentem ki, és rögtön visszaestem. A lakásomban árultuk az anyagot. Egyre jobban belesüllyedtem az anyagba újra. Ezért nem jöttem vissza Magyarországra nyolc hónapig, mert rájöttem, hogy itt nincs anyag, és ha visszajövök, akkor megint szenvedni fogok, megint le kell állnom, és akkor megint kezdődik elölről az egész.

Amikor kiértem, akkor láttam, hogy ott az anyag. Nehéz ellenállni az anyagnak, mert benne van a szervezetben. Az ember nem tud uralkodni a szervezetén. Ha pl. fáj a foga, akkor nem mondhatja, hogy nem fáj, mert olyan erős karakter. Végül is bűntudatot sem magam miatt éreztem, hanem mások miatt, mert nem magam miatt álltam le, hanem mások miatt. Közben lett kint egy barátnőm. Ő is egyedül volt, én is egyedül voltam ? akkor inkább együtt voltunk. Megpróbáltam vigasztalódni. Tulajdonképpen nem szerettem, csak nem volt helyette más. Inkább vele maradtam. Kedveltem, nagyon kedveltem, de a szeretet az más. Nem szerettem jobban, mint bármi mást. Nem szerettem jobban, mint a zenét vagy a vasárnapi ebédet.

Aztán a feleségem telefonált, hogy az egyik legjobb barátom meghalt. ?89 nyarán sokat voltunk együtt. Hallottam róla, hogy ez már a sokadik öngyilkossági kísérlete volt. Amíg itt voltam, addig is több alkalommal megpróbálta. Többször is bejelentette előre, hogy holnap felvágja az ereit. Vagy nem tette meg, vagy megtette, de megmentették. Így ez egy várható dolog volt. Minél többször mondja az ember, annál jobban beleéli magát, és aztán már nem is lehet csodálkozni azon, ha megtörténik. Nem okozott semmiféle sokkot, csak sajnáltam. Kár érte ? ugyanakkor jobb neki. Relatíve fiatal volt, 34 éves volt. Fiatal, aki 20 éves korában hal meg. Van aki 34 év alatt többet él, mint más 80 év alatt. Ahogy ő élt, az nem volt élet, ha ezt még 20 évig csinálja, annak semmi értelme nem lett volna. Miért élt volna még 20 évet, minek?

Sokszor elterveztem, hogy abbahagyom: kb. 200-szor. Meg is tettem a lépéseket. Ezért mentem be klinikákra, ezért mentem be itt a kórházba, ezért próbálkoztam ? csak nem volt türelmem kivárni az eredményt. Ha én leállok az anyagról, egy igen hosszú folyamat nálam, amíg jó közérzetem lesz. Ahhoz, hogy én ezt az időt kivárjam, olyan helyszín kellene, ahol egyedül lehetnék. De nem vagyok egyedül, és nem akarom átadni azt a rossz atmoszférát, ami bennem van, mikor beteg vagyok. Tehát inkább nem leszek beteg. Ahhoz, hogy mindenki azt lássa, hogy milyen vidám, jópofa gyerek vagyok, ahhoz anyagot kell használnom. Én nem akarom, hogy engem valaki sajnáljon, ápoljon vagy szánalmat érezzen. Inkább nem állok le. A másik dolog az, hogy én nem azért jöttem Magyarországra, hogy szenvedjek. Márpedig, ha le akarok állni, egyértelmű, hogy szenvedni fogok, és nem akarom, hogy azt bárki is lássa. Én így érzem jól magam, mert így vagyok természetes, ha van bennem anyag. Se anyag nélkül, se ital nélkül nem tudok meglenni. Nem érzem jól magam. Persze előbb-utóbb, ha leszokom róla, akkor ugyanilyen jól fogom érezni magam, csak nincs türelmem kivárni. A leálláshoz kellene valami komoly motívum.

Az anyagnélküliség számomra olyan, mint valami utópia. Most úgy készítjük ezt a riportot, hogy én közben mákteát iszom, meg dohányzom. Hát így könnyű arról beszélni, hogy majd leállok, meg minden. Akkor lehetne erről velem beszélni, amikor nincs bennem semmi. De ha nincs bennem semmi, akkor képtelen vagyok beszélgetni.

Én semmi okot nem adtam arra, hogy bárki bízzon bennem, azon kívül, hogy beszélek róla. Én tudom, hogy mennyire rossz az anyag, és ezért ellene agitálok. Én csak azt látom, hogy olyan emberek találnak meg engem leginkább, akik anyagoznak. S azt, hogy nagyon sokan vannak. És nem merek sokat beszélni nekik, én csak elmondom, hogy ez egy rettenetes dolog. De borzasztó, hogy erről beszélek, miközben én is használom az anyagot. Nincs jogom valakinek azt mondani, hogy ne használja, miközben én használom. S ha kérnek tőlem, akkor ráadásul még adok is.

Mostanában itt, Budapesten nagyszerűen telnek a napjaim. Éjjelente iszom, anyagozom. Megfőzöm előre a teámat, hogy fel tudjak reggel kelni. Akkor lebonyolítok 5-10 telefont. Megbeszélek találkozókat. Hol eljönnek, hol nem. Próbálok kapcsolatokat teremteni, próbálok szerelmes lenni vagy kiábrándulni. Csupa olyan emberekkel találkozom, akik teljesen megbízhatatlanok, teljesen hangulatemberek. Nem tudom túllicitálni a művészfiatalokat, és miután nem vagyok küzdőszellem, elég gyorsan feladom, úgyhogy általában olyan kétnapos kapcsolataim vannak. Két napig mindenki tud érdekeseket, újakat mondani a másiknak, de aztán megint fel kell ébredni, és én sem anyagilag, sem szellemileg nem tudok. S akkor mindig keresek valaki mást magamnak, és akkor mindig reménykedek, hogy ez jobb lesz, mint a másik. De nem lesz jobb, és nem lesz más sem. Egyik szebb lesz, a másik kevésbé, az egyik okosabb, a másik kevésbé. Ha mindet összeadnám, akkor biztosan tökéletes lenne, de így külön-külön mindegyik tökéletlen. Ami nem azt jelenti, hogy én tökéletes vagyok, hanem hogy nem találok arra, aki előrevinne, aki hozzásegítene ahhoz, hogy azt tegyem, amit gondolok. Mert nyilván nem azt csinálom, amit gondolok, hanem mást. Mindig mást csinálok: azt, ami a körülményeknek, a szituációnak megfelel. Amit elvárnak tőlem: hogy vidám, kedves, jópofa legyek. Tudjak fizetni egy sört, eladjak vagy megvegyek valamit. Ilyen hétpróbás alkalmazkodó jelmezben vagyok. Ez történik.

Az egész világon igen kevés esély van arra, hogy egy drogos igazán tisztává váljon. A statisztikai adatok szerint ennek 1% az esélye. Hiszen mindenki visszakerül ugyanabba a környezetbe. Nehéz megtagadni a múltat, a barátokat, az ismerősöket. Ha az ember leáll az anyagról, nehéz azokkal beszélgetni, akik még mindig használnak. Nincsenek egy hullámhosszon, nincsenek egy szinten. Igen fárasztó végighallgatni tisztán az anyagosokat.

Az a tervem, hogy bevonulok egy kórházba. Teljesen kitisztulok. Ha ezt meg tudnám csinálni, akkor másokra is hatással lennék. Aki sokáig anyagozott, az megérti a drogosokat. Tud velük beszélni, tud velük bánni. Tudja irányítani őket.

Két dolgot nem kedvelek az életben: az agresszivitást és az ostobaságot. Minden rossz dolog ezekből fakad. A butaságból fakad a fanatizmus, az agresszivitásból pedig a bűnözés, a durvaság. Tudom, hogy túl vagyunk a ?60-as éveken, nem akarom a szeretetet hirdetni, a békét, a virágokat... Pedig eddig még ez volt a legszimpatikusabb.

Én nem kérdezem senkitől, szeret-e. Ha én nem érzem, mondhat bármit. Ez a szó elvesztette jelentését. Szeretem a húslevest daragaluskával, szeretem a Rolling Stones együttest. Szeretem a volt feleségemet és a jelenlegi feleségemet is. Szeretem a 30 fokot árnyékban. Szeretek oly sok mindent.

Nem hiszek a jövőben. Nem hiszem, hogy holnap jobb lesz, mint ma volt. Mitől lenne jobb? De nem is tettem azért semmit, hogy jobb legyen. Most rajta vagyok az anyagon, most abban bízom, hogy jövőre már teljesen tiszta leszek. Ha tiszta leszek, akkor egészen másként fogom látni a jövőt. Más lesz a szemléletem, a morálom, a hangulatom. A változtatást magamtól várom, ezt nekem kell megcsinálnom. Ha én nem kezdem el a változtatást, akkor nem történik semmi. 

 


CC-GNU GPL
This software is licensed under the CC-GNU GPL.