CMS Demosite

A nyelvtörténet és a tipológia segítségül hívása a nyelvoktatásban

 

Borbás Gabriella Dóra

 

(Megjelent In: Balázs Géza--Gecső Tamás (szerk.): A magyar nyelv -- idegenként. 26--30. ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék. Budapest, 2007. Jónás-emlékkönyv.)

 

A magyar különbözik a világ összes többi nyelvétől, ezért is lehet önálló entitásként megnevezni. Egyes nyelvektől jobban különbözik, másoktól kevésbé. Laikusok, nyelvtanulók szokták mondani, hogy a magyar nehéz, bonyolult nyelv. Sőt, kialakult a magyar megtanulhatatlanságának legendája is. Általános nyelvészeti szempontból természetesen nem bonyolultabb vagy összetettebb vagy nehezebb a magyar, pusztán arról van szó, hogy nyelvi elemeinek egyes részrendszerei strukturáltabbak, mások kevésbé ? így van ez a világ összes többi nyelvében is.

A magyar esetében például bonyolultabb morfológiáról és egyszerűbb szintaxisról beszélhetünk. Általános tipológiai tapasztalat, hogy a bonyolultabb szintaxisú nyelveknek egyszerűbb a morfológiája. Leegyszerűsítve: a bonyolult morfológiájú nyelvek csoportjába az agglutináló és a flektáló, a bonyolult szintaxisú nyelvek csoportjába az izoláló nyelvek tartoznak. Egy kevés általános nyelvi ismeret átadásával a magyarul tanulni kezdő diákokat megvédhetjük attól a negatív pszichés hatástól, hogy a célnyelv, amit tanulni szeretnének, vagy tanulniuk kell ? eleve megtanulhatatlan. Megelőzhető, hogy már a nyelvtanulás megkezdése előtt vagy annak elején feladják az eredmény elérésének igényét ? mely minden nyelvtanuló számára szükséges motiváló tényező.

A célnyelv és az anyanyelv találkozik a diákban. Többségük ekkor döbben rá saját anyanyelvének sajátságaira is. Az anyanyelv a kommunikáció és a gondolkodás elsődleges eszköze. A diák az anyanyelv szűrőjén át tanulja meg az idegen nyelvet. Nem tudatosan, de folyamatosan opponálódnak a két nyelv jelenségei. Ezeket a szembeállításokat lehet tudatosítani. Egy nyelv egyedi vonásai csak egy vagy több másik nyelvvel összevetve fogalmazhatók meg. Egy nyelvnek önmagában nincsenek egyedi vonásai. A magyar speciális nyelvi jelenségeit célszerű a diákok anyanyelvével összevetve leírni. Az így elkészített grammatikának különböznie kell a hagyományos magyar leíró nyelvtantól, mivel célja is más. A MID grammatikája eszköz a kommunikatív kompetencia elérésére. Az anyanyelv és a célnyelv közötti azonosságok (transzferjelenségek) és különbözőségek (interferenciák) ismerete és tanítása megkönnyítheti és meggyorsíthatja a nyelvtanulás folyamatát. A kontrasztivitás felhasználásának előnye azonban csak homogén tanulócsoportokban, azaz azonos anyanyelvű csoportokban működik jól. A lexika tanításakor minden esetben megtörténik a célnyelv és az anyanyelv elemeinek opponálása: a transzferek és az interferenciák feltárása. Rokon nyelvek között több a transzferjelenség. A MID-oktatás ilyen szempontból speciális helyzetben van: gyakorlatilag csak finnek, észtek oktatásakor használhatók fel a nyelvek genetikus rokonságából fakadó hasonlóságok. A finnugor nyelvek esetében ilyen például:

?       az első szótagi dinamikus hangsúly,

?       a szókezdő mássalhangzó-torlódás feloldása,

?       a birtoklás szintetikus jelölése,

?       a hangrendi harmónia,

?       a képzés, ragozás, jelezés szuffixációs eljárással való megoldása,

?       valamint természetesen (a rokonságból adódóan) egyes nyelvi elemek genetikus, alapnyelvi azonossága.

Az egy tipológiai csoportba tartozó nyelvek nyelvi jelenségeinek hasonlósága is felhasználható a MID oktatásában. Amennyiben például a diák anyanyelve a török, foglalkoznunk kell a magyar és a török transzferjelenségeivel, például hogy:

?       egyik nyelv sem egyezteti a mellékneveket a főnevekkel és a számneveket a főnevekkel,

?       egyik nyelvben sincsenek elöljárószók,

?       mindkét nyelvben dinamikus a hangsúly,

?       a törökben a magyarhoz hasonló szórendi szabályok érvényesek, melyek szerint nem a grammatikai, hanem a szemantikai kötöttségek a döntők.

Nyelvünket azonban elsősorban indoeurópai és talán kínai anyanyelvű beszélők tanulják, mely nyelvek tipológiailag jelentősen különböznek a magyartól, ezért a magyar oktatása esetében fokozottan ajánlható a kontrasztív nyelvészet eredményeinek felhasználása.

A magyarban nincsenek elöljárószók, van viszont minimum 19 esetragunk, esetünk. A névszóragozás agglutinatív, azaz a toldalékolás módja analitikus, szemben az igeragozással, ahol a toldalékok szintetikusak, tehát flektáló jellegűek: az igeragok egyszerre fejezik ki a számot, a személyt és az indeterminált, illetve determinált jelleget. A -lak/-lek rag esetében a második személyű tárgyra utalást is. Éppen ezért a névszó- és az igeragozás alapvető különbségük figyelembevételével tanítható meg könnyebben a diákoknak. Az igeragokat egységes toldalékoknak kezelve, olyan grammatikai viszonyító elemekként, melyek egyszerre több grammatikai funkciót látnak el. A névszóragokat pedig: az egy morféma ? egy grammatikai jelentés agglutinatív elvnek megfelelően.

A hagyományos magyar leíró grammatika és a MID grammatikájának különbözöségére, valamint a magyar nyelvtörténet eredményeinek alkalmazására is jó példák a magyar többalakú névszótövek. A névszótövek idegenajkúak számára riasztó többalakúságának tanítása egyrészről nem oldható meg a Magyar grammatika című leíró nyelvtan vonatkozó fejezetének felvázolásával; másrészről a MID oktatásának egy szintjén a magyar nyelvtörténet bevonásával könnyebbé tehető a diákok számára a magyar többalakú névszótövek elsajátítása, a többalakúság megértése. A többalakú névszótöveket nagyjából az alábbi hat csoportba sorolhatjuk:

I.         csoport ? A hangzóhiányos változatú névszótövek.
Ebbe a csoportba körülbelül 200 tőlexéma tartozik. Szótári tövük utolsó szótagbeli magánhangzója a melléktőből hiányzik, például bokor : bokr-, majom : majm-. Vigyázni kell arra, hogy például a Magyar grammatika példaanyaga csak átgondoltan használható fel a MID-oktatásban: hiszen az aktív szókincs fejlesztésének szempontjából érdemesebb a gyomor és a köröm szavakat hozni példaként, mint az ólom és a szurok szavakat.

II.      csoport ? A tőbelseji időtartamot váltakoztató névszótövek.
A szótári alak hosszú magánhangzós, a melléktő rövid magánhangzós, például: kéz : kez-, nyár : nyar-. Ebbe a tőtípusba körülbelül 70 szó tartozik, melyeknek csak körülbelül felét sorolhatjuk a gyakori, alap- és középfokon megtanulandó szókincsbe.

III.    csoport ? A tővégi időtartamot váltakoztató tövek.
Esetük viszonylag egyszerű, hiszen ebbe a csoportba tartozik minden a és e végű névszó, például: fa : fá-, mese : mesé-.

IV.   csoport ? A véghangzóhiányos változatú névszótövek.
Ide pusztán néhány lexéma tartozik, melyek közül gyakoriaknak a fiú, ifjú, hosszú, könnyű, lassú, szörnyű szavak tarthatók. (A borjú, gyapjú, varjú szavak kevésbé.) A példamondatok megformálásával is vigyáznunk kell, például az: Ez az ő varja mondattal nem valószínű, hogy túl gyakran fognak találkozni a magyarul tanulók.

V.      csoport ? A hangszínt és időtartamot váltakoztató névszótövek.
Ebbe a tőtípusba mindössze 16 lexéma sorolható, melyek közül több az egyalakúság felé mozdult el analogikusan. A változás tényét nem hallgathatjuk el a magyarul tanuló diákok elől, hiszen amennyiben környezeti nyelvként tanulják az adott nyelvet, közvetlenül, mindennapjaikban is tapasztalni fogják a változatok meglétét. Például a korábbi ajtó : ajtaja, erdő : erdeje, mező : mezeje, vessző : vesszeje, zászló : zászlaja oppozíciók helyett az ajtója, erdője, mezője, vesszője, zászlója alakváltozatok meglétére is felfigyelhetnek.

VI.   csoport ? A v-s tövek.
A v-s tövek közé 18 névszó tartozik (mű, bő, ló, kő, tő, cső, szú, fű, nyű, lé; hó, tó, szó; daru, falu, odú, tetű, mag), például mű : művet, cső : csövet. A szó : szavak : szók, falu : falvat : falut, falu : falvak : faluk oppozíciók esetében szintén változás tapasztalható, kezd érvényesülni a kiegyenlítődés a szótári tő javára.

Elsősorban az utolsó két tőtípus, a mező : mezeje típus és a v-s tövek esetében tartom érdemesnek a tőtípusok kialakulására rövid történeti magyarázatot adni azon diákok számára, akik ezt igénylik, illetve azok számára, akik észlelik, hogy ezen két tőtípusba tartozó tőalternánsok, fő- és melléktövek különböznek a leginkább egymástól. Az a tapasztalat, hogy ha elmagyarázzuk, hogy egyszerű hangváltozás eredményeként jött létre ez a két tőtípus (ahogy egyébként a megelőző négy is), akkor nem alakul ki a diákokban, hogy ezek a magyar névszótövek teljességgel ad hoc, felfoghatatlan, átláthatatlan képződmények. Amennyiben megemlítjük, hogy a mező : mezeje típus és a v-s tövek is 1-1 egykori magyar fonéma, centrális spiráns (a veláris -? és a bilabiális -?) szóvégi és intervokalikus különféleképpen való fejlődésének eredménye, mindjárt megértés és megbocsátás csillog a szemekben.

A magyar nyelvtörténet és a MID oktatása között megfigyelhető egy párhuzam: a magyar nyelvtörténet folyamán korábban keletkezett grammatikai és lexikai elemek ? érthetően ? a grammatikai és a lexikai minimumhoz tartoznak, és egyben gyakrabban használtak, a nyelvbe mélyebben beágyazottabbak, nagyobb a családosultságuk. A nyelvtanítás során pedig korábban tanítandók: például az ősi igekötők (be-, ki-, le-, fel-, el-, meg-), szemben a többi, később kialakulttal; vagy az ősi névutók (mellett, alatt), szemben a később keletkezettekkel: során, alapján. Így a magyar nyelv történeti grammatikája segítségül szolgálhat a MID grammatikájának felépítésében.

 

 

 

Irodalom

Benkő Loránd (főszerk.) 1991. A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Benkő Loránd (főszerk.) 1992. A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Bereczki Gábor 1996. A magyar nyelv finnugor alapjai. Budapest, Universitas Kiadó.

Keszler Borbála (szerk.) 2000. Magyar grammatika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kiss Jenő?Pusztai Ferenc (szerk.) 2003. Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó.

 


CC-GNU GPL
This software is licensed under the CC-GNU GPL.