CMS Demosite
A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket, és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. "Sok szürke pontot érdemel ? mondogatták egymásnak. - ő aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idő után maga Pancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerűen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
"Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló. - Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!" Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. "Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. - Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit." "Élit?"
"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében." "De miért?" "Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment. "Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erős hang. Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg! "Pancsinelló lassan megfordult és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. "Úgy látom, gyűjtöttél néhány rosszpontot!" "Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!"
"Gyermekem, előttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók."
"Tényleg?" "Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!" Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?"
Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
"Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon. "Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli.
"Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló
"Tudom. Mesélt rólad." "Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: "Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."
"Micsoda?"
"A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?"
"Hát, még nem nagyon..."
Éli elmosolyodott. "Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."
Éli letette Pancsinellót a földre.
"Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!" Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan mondja!"
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

(Max Lucado: Értékes vagy )


A szék

A történet egy idős emberről szól, aki rákban haldoklott.
A férfi lánya megkérte a papot, hogy jöjjön el imádkozni az apjával. Amikor a pap megérkezett, látta, hogy a férfi az ágyban fekszik, a feje két párnával feltámasztva, az ágya mellett pedig egy üres szék. A pap azt hitte, hogy szóltak az idős embernek az ő látogatásáról. Biztosan várt már engem - szólt.
"Nem, kicsoda ön?"
"Én vagyok az új segédlelkész a parókián" - válaszolt a pap. "Amikor megláttam az üres széket, azt gondoltam, biztosan tudta, hogy jövök."
"Ja, igen, a szék" - szólt az ágyhoz kötött beteg. "Becsukná az ajtót?"
A pap, kicsit értetlenül, becsukta az ajtót.
"Ezt sohasem mondtam el senkinek, még a lányomnak sem" - mondta a férfi. "De egész életemben sosem tudtam, hogyan imádkozzam. A vasárnapi misén hallottam a papot az imádkozásról beszélni, de az egész olyan magas volt nekem...
Aztán feladtam minden próbálkozást" - folytatta - "míg egy nap, úgy négy évvel ezelőtt a legjobb barátom azt mondta nekem: 'Joe, az imádkozás nem más, mint egy Jézussal folytatott beszélgetés. Javaslok neked valamit. Ülj le egy székre, egy másikat tegyél magad elé, és hit által lásd Jézust azon a széken. Ez nem kísérteties, mert Ő megígérte: 'Én veletek leszek mindig.' Aztán beszélj Hozzá, és figyelj Rá úgy, ahogy most velem teszed.'
Így aztán, atyám, kipróbáltam ezt, és annyira tetszett, hogy minden nap néhány órán keresztül ezt csinálom. De nagyon vigyázok. Ha a lányom meglátná, hogy egy üres székhez beszélek, vagy idegösszeomlást kapna, vagy bezáratna a bolondok házába."
A papot nagyon meghatotta a történet, és biztatta az idős férfit, hogy folytassa így tovább. Aztán imádkozott vele, megkente olajjal, és visszament a paplakba.
Két nappal később este felhívta a férfi lánya azzal, hogy édesapja aznap délután meghalt.
"És békésen távozott?" - kérdezte.
"Igen, amikor két óra körül indultam otthonról, odahívott az ágyához, elmondta az egyik faviccét, és megpuszilt. Amikor egy órával később hazaértem a boltból, holtan találtam. Volt azonban valami furcsa, atyám - olyan hátborzongató. Úgy tűnik, hogy mielőtt meghalt, apa kihajolt az ágyból, és a fejét az ágy melletti székre hajtotta."

/A történet Brennan Manning Abba's Child c. könyvében jelent meg/


Három ember a menny kapujában

 

Három ember meghal és felmennek a mennybe. Be is akarnak menni, de a kapuban egy ember megállítja őket.

-- Ki vagy te? -- kérdezi a kapuban álló az első embert.

-- Én egy híres evangélista vagyok, sok könyvet írtam, még televíziós szolgálatom is volt, és általam sok millió ember ismerte meg az Úr Jézust.

-- No, ez mind szép és jó, de mondd csak, ismered az Úr Jézust?

-- Persze hogy ismerem, hiszen mint már mondtam, én híres evangélista vagyok!

-- És te ki vagy? -- kérdezi a kapuban álló a második embertől.

-- Én híres pásztor vagyok, egész megagyülekezeteket pásztoroltam a Földön, az istentiszteleteinket is sok millióan nézték a különféle televíziós csatornákon.

-- No, ez valóban csodálatos! De mondd csak, ismered az Úr Jézust?

-- Persze hogy ismerem, hiszen én híres pásztor vagyok!

-- És te ki vagy? -- kérdezi a harmadik embert.

-- Amint azt magad is látod, én egy egyszerű öregember vagyok. Az életem gyorsan elmúlt, és ez idő alatt nem is tudtam semmi maradandót alkotni. Nem lettem híres prédikátor, sem gazdag, egy kis házikóban éltem hosszú éveken át. Sokat imádkoztam, és azon igyekeztem, hogy hűséges maradhassak az én Istenemhez.

-- Na és ismered az Úr Jézust?

-- Igen, Uram, ismerlek téged.

 

---

 

A HALOTT ASSZONY

 

Egy lelkész, aki az Északi-tenger vidékén szolgált, a következő párbeszédet jegyezte fel.

-          Mond csak János, hogyan történt tulajdonképpen a te megtérésed?

Az öreg halász ragyogó szemét a kérdezőre emelte. Úgy látszott, hogy nem is akar feleletet adni. A durva, barázdás arcon ünnepélyes ragyogás ült. Lelke nyilvánvalóan boldog, felejthetetlen emlékekkel foglalkozott.

-          Ugye már régen történt?

-          Igen, nagyon, nagyon régen -- szólalt meg végre az öreg -- ,körülbelül harminc éve lehet.

-          Hogyan történt?

-          Hogyan? Csodálatosan, egy prédikáció által.

-          Egy prédikáció által? Hiszen akkor az egészen természetes dolog volt!

-          Nem, atyafi, az éppen természetellenes dolog volt.

-          Miért, hol hallottad ezt a prédikációt?

-          Nem hallottam, hanem láttam.

-          Láttad?

-          Igen, mindennap láttam, együtt éltem vele. "Rendes" prédikációt sokat hallottam, de nemigen törődtem velük. Gyakran nincs élet mögöttük. De azok a prédikációk, amelyekkel az ember naponta együtt él, azok igen, azok igaziak.

-          Miféle prédikációval éltél te együtt?

-          Az én halott feleségemmel.

-          Rejtélyekben beszélsz, János, hiszen az ember nem tud együtt élni egy halottal.

-          Dehogynem, atyafi, bizony lehet. Istennél minden lehetséges.

-          Beszéld el érthetőbben!

-          Igen, röviden elmondom:

A feleségem és én bizonyos tekintetben egyformák voltunk, mind a ketten méregzsákok, ezért gyakran szembekerültünk egymással. Azután ő megtért. Legalábbis ezt állította. Én azonban nem sokat vettem észre ebből, mert nemsokára minden a régi mederbe tért vissza. Feleségem eljárt az összejövetelekre, otthon Bibliát olvasott és imádkozott. Ezen kívül prédikált nekem az istentelenségemről, és azt mondta, hogy térjek meg. Néha még sírt is, hogy megtérésre bírjon, de gondolkodásmódja és indulatai nem változtak meg. Sokszor teljes erőmből ingereltem őt, mert álszent élete nem volt ínyemre. Csak pár szó kellett, és a háborúság máris megkezdődött közöttünk. Utána sírhatott akármennyit, ezek a könnyek semmiféle benyomást nem tettek rám.

-          János, hát nem akarsz megtérni? -- mondta egy napon újra, amikor az összejövetelről hazajött.

-          Mire térjek meg? -- kérdeztem felháborodva.

-          Új életre.

-          Talán teneked van új életed? -- kérdeztem.

-          Igen, azt hiszem... Ne ránk nézz, János, mi gyenge emberek vagyunk, és nem változunk meg. Istent nézd!

-          Istent nem láthatom -- feleltem -- téged pedig láthatlak. És a te kereszténységed nekem nem kell!

Egyszer aztán karácsony körül megint összejövetelről jött haza. De ezen az estén majdnem megijedtem tőle. Az arca fehér volt, mint a fal. Egy szót sem szólt. Így telt el csendben néhány nap. Attól féltem, hogy elveszti az eszét. Amikor egy nap bent ültem, hogy kijavítsam a hálóimat, bejött és leült mellém. Szeme csodálatos fényben ragyogott, alig  bírtam ránézni. Megfogta a kezemet, és így szólt:

-          János, én Istentől bocsánatot kértem, mert az Ő nevére szégyent hoztam. Szentnek neveztem magamat, miközben olyan kevés szentség volt bennem.

Nagyon kellemetlenül kezdtem magamat érezni.

-          Tőled is bocsánatot akarok kérni.

Soha nem voltam még nagyobb kínban. Sokkal könnyebb lett volna, ha jól összeszid és veszekedik. Ettől a naptól kezdve a feleségem meghalt..., meghalt a bűnnek.

-          Ugye megértesz atyafi?

-          Persze, de mondd csak, János, sohasem lett már többé mérges?

Hogy nem lett-e újra mérges? Mindent elkövettem, hogy felingereljem. Az elején észrevettem, hogy benne van a felindultság, de olyan erőt kapott, a Szentlélek úgy megerősítette, amilyent sohasem tapasztaltam azelőtt nála. Olyan volt, mintha páncél vette volna körül, amin az én gonoszságom nem tudott áthatolni. Nagyon nehéz volt az én szentségtelen természetemnek, hogy naponta olyan arcot kellett látnom, amit -- mint egy szent fátyol -- isteni békesség és isteni öröm vett körül. Mindig rosszabb lettem, de ez egyáltalán nem ingatta meg a feleségemet. A végén odáig ment a dolog, hogy szinte már gyűlöltem őt. Gyűlöltem Istent is, aki benne lakott, mert megítélt engem!

Ez kereszténység volt, ezt már megértettem. Nem kellett már többé prédikálnia, mert ő maga volt a prédikáció. Több évig éltem együtt ezzel a prédikációval, és ez egyre szebb lett. A végén olyan erősen hatott rám, hogy meg kellett térnem.

Így történt.

 

---

 

A kutyus

 

Egy férfi sétál a kutyájával az úton. Élvezi a tájat, de egyszer csak ráébred, hogy ő már halott... Eszébe jut, hogyan haldoklott, és akkor hirtelen az is beugrik neki, hogy a mellette sétáló kutyus is évek óta halott volt már. Elkezd gondolkozni, vajon hova viszi őket az út, amin sétálgatnak.

Egy idő után elérnek egy magas, fehér falhoz. Drága márványnak tűnik. Hosszú sétány vezet fel a domb tetejére, ahol egy magas boltív ragyog a napsütésben.

Amikor elsétálnak a boltívig, látják a hatalmas és lenyűgöző kaput, az oda vezető út pedig mintha aranyból lenne. Ahogy közelebb érnek, meglátnak egy asztalt az egyik oldalon, ami mögött ül valaki.

- Elnézést, megmondaná, hogy hol vagyunk, kérem? - kérdezi a kutyás ember.

- Ez a mennyország, uram! - válaszol az asztalnál ülő ember.

- Remek! Kérhetnénk egy kis vizet? - kérdezi a kutyás.

- Természetesen, uram. Jöjjön csak be, és azonnal hozatok egy pohár jeges vizet önnek ? invitálja az asztalnál ülő, és a kapu elkezd kinyílni.

- Bejöhet a barátom is? - kérdezi a sétáló a kutyusára mutatva.

- Sajnálom, uram, de állatokat nem engedhetek be.

A sétáló gondolkodik egy pillanatig, majd megfordul a kutyussal együtt, hogy akkor inkább folytatja útját.

Újabb hosszú séta és újabb magas domb után elérkeznek egy földútra, amely egy farm kapujához vezet. Ez a kapu úgy néz ki, mint amit sohasem zárnak be. Kerítés sincs. Ahogy közelednek a kapuhoz, benn észrevesznek egy fának támaszkodó embert, aki épp olvas.

- Elnézést, uram, kérhetnénk egy kis vizet? - kérdezi a kutyás.

- Persze, ott egy kút, jöjjenek be - hangzik a válasz.

- A barátom is bejöhet? - kérdezi az utazó, a kutyusra mutatva.

- Van egy tálka a kút mellett - bólint az idegen.

Belépnek mindketten és megtalálják az öreg kutat meg a tálat. Amikor mindketten eleget ittak, visszasétálnak a férfihoz a fa mellé.

- Mi ez a hely? - kérdezi az utazó.

- Ez a mennyország - válaszol a férfi.

- Ez furcsa, egy fickó ott távolabb ugyanezt mondta.

- Az aranyút a márványkapukkal? Neeem. Az a pokol - feleli a fának támaszkodó.

- Nem bosszantja, hogy így megtévesztik az embereket?

- Dehogy. Örülünk neki, hogy előre kiszűrik az olyanokat, akik hátrahagynák a legjobb barátjukat.

 

-----


Majdnem?

 

Néhány évvel ezelőtt egy lelkész Houstonból Texasba költözött. Pár héttel az érkezése után egy alkalommal a belvárosba kellett mennie. Amikor a buszon leült, észrevette, hogy a sofőr negyed dollárral több pénzt adott vissza.

Elkezdett gondolkodni, hogy mit tegyen, és arra az elhatározásra jutott, hogy visszaadja a pénzt. Hiszen bűn lenne megtartani. Aztán egy másik gondolat fogant meg fejében: ?Óh, felejtsd már el, hiszen ez csak negyed dollár. Ki törődik egy ilyen kis összeggel? A buszvállalat amúgy is túl sokat kér az utazásért, nem fog nekik hiányozni ez a kicsiny összeg. Fogadd el, mint Isten ajándékát és maradj csöndben.?

Mikor a megállóba értek, ahol a lelkésznek le kellett szállnia, egy pillanatra megállt az ajtóban, majd a negyed dollárt a buszvezető felé nyújtotta, és azt mondta:

- Tessék, egy kicsit többet adott vissza.

A sofőr rámosolygott és azt mondta:

- Köszönöm! Maga a városi, új lelkész, ugye? Azon gondolkodtam mostanában, hogy el kellene járnom valahova gyülekezetbe, de nem tudtam, melyiket válasszam. Azt szerettem volna megtudni, hogy mit tesz, ha rosszul adok vissza. Azt hiszem, már döntöttem.

Amikor a lelkész leszállt a buszról, a legközelebbi villanypóznához botorkált, és belekapaszkodva csak annyit tudott mondani:

- Ó, Istenem, majdnem eladtam a Fiadat egy negyeddollárosért.

 -----

 

Várj három napot!

 
Szép tavaszi nap volt. A fiatalasszonyt békesség töltötte el, miközben Jézus haláláról és feltámadásáról elmélkedett.

Megállt egy pillanatra a lépcsőknél, amelyek a főutcára vezettek, és amely már tele volt munkába siető emberekkel.

A régi helyén, az átjáró kezdetén ült az idős virágárus néni. A lába elé, egy újságpapírra sorakoztatta ki a friss virágokból készített csokrait. A néni mosolygott; idős, ráncos arca valamilyen benső örömtől sugárzott.

A fiatalasszony nem sokat gondolkodva lehajolt, kiválasztott egy csokrot és közben megkérdezte a nénitől:

- Ahogy nézem, ma boldog, ugye?

- Miért ne lennék? - válaszolta. - Minden rendben van, hát nem?

Toprongyos volt és nagyon öreg. A fiatalasszony ezért meglepődött a matróna válaszán.

- Maga már évek óta itt ül. És mindig mosolyog. Úgy látszik, jól viseli a bajokat!

- Aki ilyen magas életkort megélt, az nem kerülheti el a bajokat. Tudja, kedvesem, olyan ez, mint Jézus és a nagypéntek... S akkor elhallgatott.

- Mint micsoda?- kérdezte a fiatalasszony.

- Mondom, mint Jézus és a nagypéntek... Amikor Jézus pénteken meghalt a kereszten, ez volt az emberiség legrosszabb napja. S amikor jönnek a bajok, nekem mindig ez jut az eszembe. Mert ilyenkor az is eszembe jut, mi történt harmadnap, húsvétkor.  Jézus feltámadt a halálból. Amikor a dolgok rosszul mennek, már megszoktam, hogy várok három napot, mert akkor valahogy minden jóra fordul.

A fiatalasszony búcsúzásul a nénire mosolygott, majd továbbment. Azóta, amikor csak gondjai támadnak, mindig eszébe jutnak a néni szavai:


"Adj alkalmat Istennek, hogy segítsen. Várj három napot!"

 

---

 

A Kereszt tövénél lenni azt jelenti:

hogy mindig tudnunk kell, hogy csak akkor tudunk a vizen járni, ha épp Jézusra nézünk.

ha a habokra (a problémákra), ha magunkra, ha más emberekre nézünk,

akkor elsüjjedünk.

CSAK akkor tudunk a vizen járni, ha mindig Jézusra nézünk.

ha gyakoroljuk a vizenjárást, akár évekig,

a szándékunk van vizenjárni,

a küzdünk és fogadkozunk.... és elhatározzuk és döntünk, és vádoljuk magunkat ...

mindezektől még senkinek sem sikerült a vizenjárás.

ha Jézusra nézünk, nem bírunk nem vizenjárni.

:)   :)   :)

 

Sátán nem Isten előtt vádol minket,

Sátán bennünket vádol nekünk.

mi meg többnyire bedőlünk.

pedig ha a péterek magukra néznek, akkor süjjednek...

Ha Jézusra nézünk, Sátán nem bír minket vádolni.

minek vádolna, ha az egó épp nem él...?

:)


---

"Hinni annyit jelent, mint Istent számításunk legnagyobb tényezőjévé tenni, majd a legjózanabb következetességgel számolni vele."

Spurgeon
 
---


Az egyetlen dolog, ami számít az életben: magadat a második helyre tenni.

/Ivan Turgenyev/

 

Amikor a veréb fészket épít az erdőben,csak egyetlen ágat foglal el. Amikor a szarvas a folyónál szomját oltja,csak annyit iszik,amennyire szüksége van. Mi azért gyűjtögetünk, mert üres a szívünk.

/Anthony de Mello/

 

Ahhoz, hogy megváltoztassuk az embereket szeretni kell őket.

Csak oda érkezik el a befolyásunk, ahova elérkezik szeretetünk.

/Heinrich Pestalozzi/

 

Ha nem érzel magadban szeretetet embertársaid iránt, akkor ülj csendesen és foglalkozzál a magad dolgával, amivel akarsz, csak az emberekkel ne!

/Tolsztoj/


---


KALITKA

Volt egyszer egy George Thomas nevű ember, aki lelkészként szolgált egy kis New England állambeli városkában. Egyik húsvéti időben történt, hogy  egy nagy, üres, rozsdás kalitkával ment fel a szószékre. Az emberek felhúzták a szemöldöküket, amikor Thomas testvér beszélni kezdett:
Tegnap, ahogy a városban sétáltam, megláttam egy kisfiút, amint nagy kalitkát lóbál a kezében. A kalitka aljában két kis mezei madár csücsült, dideregve a hidegtől és a félelemtől. Megkérdeztem:
- Hát neked mid van, kisfiam?

- Csak néhány öreg madaram - jött a válasz.

- Mit fogsz velük csinálni? - kérdeztem.

- Hazaviszem őket, incselkedek velük, kihúzom a tollaikat, hogy így elkezdjenek egymással verekedni. Nagyon jól fogok szórakozni!

- Előbb-utóbb beleunsz majd a madaraidba. Utána mit csinálsz velük?

- Szerzek egy macskát, ők úgyis szeretik a madarakat, odaadom neki őket, - válaszolta a kisfiú.
A lelkész csöndben volt egy pillanatig, majd így válaszolt:

- Mennyit kérsz ezekért a madarakért, fiam?

- Talán önnek, uram kellenek ezek az egyszerű mezei madarak? Még csak nem is szépek...

- Mennyit kérsz? - kérdezte újból a lelkész.

A fiúcska úgy nézett rá, mintha azt akarná mondani, ez az ember nem normális, majd rávágta: 10$. A lelkész belenyúlt a zsebébe, kivett 10$-t, és beletette a fiú kezébe. A fiú egy pillanat múlva el is tűnt. A lelkész pedig elindult kezében a kalitkával az utca végébe, ahol egy kis füves rét volt. Letette a ketrecet, és kiengedte a madarakat. Nos, ezzel megmagyarázta a szószékre felvitt üres kalitkát, majd így folytatta történetét:

Egy napon Jézus és a Sátán beszélgettek. A Sátán pont az Éden kertjéből jött, és büszkén, dölyfösen pöffeszkedett.

- Megszereztem az összes embert ott lent. Felállítottam egy csapdát, olyan csalit használtam, amiről tudtam, hogy nem fognak neki ellenállni. Így mindet megfogtam!

- Mit fogsz velük csinálni? - kérdezte Jézus.

A Sátán így válaszolt:

- Szórakozni fogok. Megtanítom őket hogyan házasodjanak össze, hogyan váljanak el egymástól, hogy gyűlöljék és bántsák egymást, hogyan igyanak, átkozódjanak. Megtanítom őket, hogyan kell fegyvereket, bombákat gyártani, hogyan lehet egymást megölni. Nagyon jól fogok szórakozni!

- És mit csinálsz velük, ha már mindent tudnak? - kérdezte Jézus.

- Megölöm őket! - büszkélkedett a Sátán.

- Mennyit akarsz értük? - kérdezte Jézus.

- Ah! Neked nem kellenek ezek az emberek, teljesen értéktelenek. Ha meg is veszed őket, gyűlölni fognak. Leköpnek, átkoznak, és majd megölnek. Neked igazából nem kellenek ezek az emberek!

- Menyit kérsz? - kérdezte Jézus újból.

A Sátán gúnyosan Jézusra mosolygott és így szólt:

- A véred, az összes könnyed és az egész életed!

Jézus így válaszolt:

- Megegyeztünk - aztán kifizette az árat... Így lettek az emberek szabadok. "Aki hisz ebben: üdvözül, aki nem örökké rab marad, mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, hiszen aki Isten elé járul, annak hinnie kell, hogy Ő van és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik!"

A lelkész felemelte a kalitkát, és lejött a szószékről.


---

Egy oroszlán fogságba esett, és egy koncentrációs­táborba vetették. Ott aztán, meglepetésére, olyan oroszlánokat is talált, amelyek már évek óta ott él­tek, egyesek egész életükben, hiszen már ott szü­lettek. Hamarosan megismerkedett az oroszlánok társadalmi életével, mert az oroszlánok csoportok­ba verődtek. Az egyik csoport a társadalmi életet élők csoportja volt, mások a szórakoztató iparhoz tartoztak, megint mások a kulturális csoportot al­kották, mert az volt a céljuk, hogy pontosan meg­őrizzék azoknak az időknek a szokásait, hagyomá­nyait és történelmét, amikor az oroszlánok még szabadok voltak. Voltak vallásos csoportok is. Ezek leginkább azért jöttek össze, hogy lelkesítő dalokat énekeljenek egy jövőbeli dzsungelról, ahol már nem lesznek rácsok. Más csoportok az irodalmi és mű­vészi érdeklődésűeket gyűjtötték össze. Voltak for­radalmi csoportok is, ahol azért jöttek össze az oroszlánok, hogy összeesküvést szőjenek más forra­dalmi csoportok vagy éppen fogvatartóik ellen. Al­kalmanként ki-kitört egy-egy forradalom, és olyankor kiirtották az egyik vagy a másik forradalmi csoportot, vagy megölték az összes őrt, hogy aztán azokat új őrök váltsák fel.

Ahogy az újonnan érkezett nézelődött, meglátott egy mélyen a gondolataiba merülő magános orosz­lánt, amelyik nem tartozott egyik csoporthoz sem. Volt benne valami furcsaság, ami mindenkiből tisz­teletet, és egyidejűleg ellenkezést is kiváltott, mert a jelenléte félelmet keltett, és a magukba vetett bi­zalom megrendülését okozta. Ez az oroszlán azt mondta az újnak:

- Ne csatlakozz egyetlen csoporthoz sem! Ezek a szerencsétlen bolondok minden mással törődnek, csak a legfontosabbal nem.

- És mi a legfontosabb? - kérdezte az új oroszlán.

- A kerítés természetének tanulmányozása.


Semmi, de semmi más nem számít!

 

Az emberi lét tökéletesen megtestesül abban a sze­rencsétlen részegben, aki éjjel kint áll az utcán, ve­ri a kerítést, és közben azt kiabálja: Engedjenek ki!

 

Csak az illúzióid gátolnak meg abban, hogy meg­lásd, szabad vagy, és mindig is az voltál.

 

(?Anthony de Mello)

 

----
kieg.:
Jézus Kereszthalála óta és napi felénk való békítő szolgálata által vagyunk szabadok.

És ha már ismerjük a kerítésünk természetét, még fontosabb a Szabadító (kerítésbontó) természetét tanulmányozni, és főleg és elsősorban csatlakozni Hozzá, és a Vele való közösségben, együttlétben tanulmányozni tovább.

A csatlakozásunk pillanatában kezdődik az örök életünk. Nem a visszajövetele napján.

 

:) 


----- 

A halász sztorija


A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.
- ...és egyébként mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
- Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász.
A piackutató itt közbevág:
- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós flottára.
- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Cotonouba, Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne.
- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató.
- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba költözhetne.
- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával, és összejönni a barátaival zenélgetni kicsit...

---


Egy nap Ábrahám meghívott a sátrába egy koldust étkezésre. Miközben az áldást mondták, a koldus elkezdte káromolni Istent, kijelentvén, hogy még a nevét sem bírja hallani.

Ábrahám dühében elkergette az embert. Aznap este imájában Isten így szólt hozzá:

- Ez az ember már ötven éve átkoz és gyaláz, én mégis adtam neki enni minden nap. Nem bírtad volna elviselni legalább egy étkezésnél?

 

(?A. de M.) 


----

 

 

Tanmese

 

Egy kényelmes buszon ültem barátaimmal. Kint ömlött az eső, villámlott, és a viharos széltől a fák a földig hajlottak. A buszban: kellemes zene, nevetés, jó társaság és kényelmes ülések. Az egész buszban a garnélarák illata terjengett, és mi éppen falatozni készülődtünk.

Az ablakon kitekintve hirtelen út menti figyelmeztető táblát pillantottam meg, amelyen ez állt: "A KÖVETKEZŐ 800 KM-EN NEM LESZ BENZINKÚT!" a buszvezető válla fölött ránéztem a műszerfalra, és azt láttam, hogy a benzinmutató már csaknem a piros mezőhöz ért. Szóltam neki a jelzőtábláról, de ő visszavágott: "Az nem lehet! Biztosan elnézte. Úgy tudom, nemsokára lesz egy benzinkút." A sofőr csöppet sem örült, hogy megakasztom a viccmesélésben.

Én azonban tisztán láttam a táblán a szavakat, és biztos voltam benne, hogy közülünk más is észrevette a figyelmeztetést. Végigmentem hát a buszon, és megkérdeztem a barátaimat. Senki sem látta, és ami még meglepőbb, senkit sem érdekelt az ügy!

Kezdtem ráébredni, hogy sok kilométert kell majd visszagyalogolnunk, hiszen a busz egyre messzebbre visz bennünket abba az irányba, ahonnan már nem fog tudni visszajönni.

Tudtam, fontos, hogy visszafordítsuk a buszt, de a barátaimat csak egyre jobban felbosszantottam a szavaimmal. Ezért végül fölkaptam a hátizsákomat, és megkértem a sofőrt, engedjen leszállni. Néhány barátom utánam szólt: "Hé, el fogsz ázni és megfázol! Egyél inkább rákot! Ne hagyj itt bennünket! Talán nem tetszik a társaságunk?"

Nem hallgattam rájuk, és leszálltam. Hamarosan fázni kezdtem, és félelem fogott el. Egy idő után még a józan eszemben is kételkedni kezdtem. "Milyen jó is volt a meleg buszban!" Gyorsabban kezdtem lépkedni, hogy felmelegedjek. A beázott cipőmben hamar felhólyagosodott a lábam. Több tömött busz is elhaladt mellettem, ugyanabba az irányba, amerre az én buszom ment. Nem akartam elhinni, hogy ezek szerint én voltam az egyetlen, aki látta a jelzést.

Kétórányi gyaloglásba került, mire visszajutottam a táblához. Újból elolvastam. Örültem, hogy nem tévedtem, és sajnáltam a barátaimat. Én mindent megtettem, hogy tudassam velük az információt! Folytattam a gyaloglást. Valamiféle zsibbadást kezdtem érezni a testemben, de lehet, hogy csak meditatív állapotba kerültem, és észre sem vettem, ahogy az égbolt idővel kivilágosodott fölöttem.

Hirtelen megpillantottam egy mezítlábas férfit, aki az úttest szélén álldogált. Mosolyogott, és megkérdezte: "Maga is leszállt a buszról? Úgy örülök, hogy látom! Már 14 napja egyedül gyalogolok az úton. Maga az első, akivel azóta találkozom!"

Csodálkoztam, mert sem fáradtnak, sem elcsüggedtnek nem látszott. Valójában boldognak és frissnek festett. Elmondtam neki, hogy felhólyagosodott a lábam, meg hogy éhes és fáradt vagyok. Ő azonban -- együttérzés helyett -- elkezdte mesélni a saját történetét. Elmondta, hogy kezdi megkedvelni a gyaloglást. Azt mondta: szerinte mindenkinek le kéne szállnia a buszról.


(Victoria Boutenko, A nyers étel csodája)

 


CC-GNU GPL
This software is licensed under the CC-GNU GPL.