CMS Demosite


 

Hermann Erzsébet - Berlin Iván: Család és betegség[1]

 

 

A klasszikus orvosi gondolkodásmódot és a közfelfogást egyaránt sérti az a gondolat, hogy egy cukorbeteg gyermek anyagcsere-egyensúlyát befolyásolja az a körülmény, hogy szülei szövetségesként igénylik, vagy egy gyermek hörgőcskéinek összehúzódását családtagjainak tranzakció-sorozata szabályozhatja, vagy egy fiatal elmebajának bármi köze lehet családjának kommunikációs módjához. Mégis úgy tűnik, hogy a családi organizáció fontos szerepet játszik bizonyos betegségek kialakításában és fenntartásában, és a gyermek tünetcsoportja egyidejűleg segít a családi egyensúly fenntartásában. A tapasztalatok egyértelműen igazolták, hogy ha a család kommunikációs sémái alapvetően megváltoznak, a betegség tüneteiben is alapvető változás áll be.

            A család nagy erőkkel működő rendszer, melynek hatalmát kisgyermek korunktól valamennyien megéltük. A elmúlt évtizedek történelmi-társadalmi változásai során a család jellege és funkciója változott, de hatalma nem csökkent, és mindannyiunk emberré formálásának meghatározó műhelye maradt.

            A család működésének felderítése az elmúlt két évtizedben az orvostudomány két területén indult meg: először szkizofrének családjaiban, később pszichoszomatikus betegségekben[2] szenvedő gyermekek családjában. A kutatókat a terápiás sikertelenség vezette arra a tulajdonképpen magától értetődő gondolatra, hogy a megértés és a befolyásolás lehetőségét na csak az egyénben keressék, hanem abban a közvetlen környezetben, amelyben az egyén él: a családban. A kórós megértése vezetett el azoknak a törvényszerűségeknek a megismeréséhez, amelyek a család egészsége, jó működését is lehetővé teszi. Így témának messze túlnő az orvostudomány keretein.

            Az eredmények megdöbbentőnek és hihetetlennek tűnnek. a hagyományos orvostudomány szerint a szkizofrénia tulajdonképpen ismeretlen eredetű sorscsapás, mely egy életen át elkísér, és jó esetben modern gyógyszereinkkel karbantartható. 1975-ben a milánói Mara Selvini-Palazzoli és munkacsoportja - amerikai munkacsoportok kutatásaira és tapasztalataira építve - Paradoxon és ellenparadoxon című művében beszámolt 15 heveny szkizofréniás fázisban lévő gyermek, illetve fiatal gyógyulásáról, a 15 család kommunikációs módjának sikeres megváltoztatása útján.

            Hasonlóképpen izgalmasak a philadelphiai Minuchin és munkatársai eredményei, akik pszichoszomatikus betegségekben szenvedő gyermekek családjaival végeztek családterápiát és befolyásolhatatlannak tűnő estekben jó eredményeket értek el.

 

                Eseteik között szerepel 10 asztmás gyermek, valamint 8 rendkívül labilis cukorbeteg[3] gyermek, akik családterápia után tartósan jó állapotba kerültek. 53 anorexia nervosában szenvedő betegnél is családterápiát végeztek. Ezt a betegséget a hagyományos orvostudomány pszichés eredetűnek tartja. Elsősorban fiatal lányok betegsége, akik testsúlyuk 50%-át is elveszíthetik: oly mértékben lesoványodnak, hogy a koncentrációs táborok áldozataira emlékeztetnek. Ebben az állapotukban is harcolnak a legfőbb veszély, az elhízás ellen: nem esznek, vagy evési orgiák váltakoznak vad hányásokkal. A szokásos, sok éves pszichiátriai kezelés hatásfoka alacsony, a teljes és tartós gyógyulás ritka, a halálozás 5-20%. A családterápiában részesült 53 beteg 86%-a átlagban 6 hónap alatt tartósan meggyógyult, az evés-nem evés problémája a kezelés kezdetétől számított 2-8 hét alatt szűnt meg.

 

            A philadelphiai gyermekklinikára három diabeteses (cukorbeteg) kislány olyan sűrűn került be ketoacidiozis[4] miatt, hogy szinte körforgásában voltak; egyikük jött az intenzív részlegen a másikuk a gyógyulóban az osztályon, a harmadikról már jött a telefon, hogy baj van. Mindhárom lány a korai serdülőkorban volt, nyugodtak, kedvesek, segítőkészek. Mindhármuk családja stabilnak tűnt, törődő volt, mohón követtek minden utasítást. Mivel azonban az ismételt kivizsgálás nem tudta orvosilag megmagyarázni az anyagcsereegyensúly sűrű felborulását, pszichiátriai konzíliumra került sor. A konzílium mindhárom gyerekről azt a véleményt adta, hogy hajlamosak agressziójuk elfojtására, és nehezen boldogulnak terhelő, vagy bonyolult körülmények között. Egyéni pszichoterápiát kezdtek azzal a céllal, hogy segítsék őket érzéseik jobb megértésében és kifejezésében, valamint azon képességük kifejlesztésében, hogy jobban tudjanak bánni a nehézségekkel. Egyidejűleg megkísérelték csökkenteni a stresszhatásokat a külvilágban és otthon. A helyzet azonban nem változott, a ketoacidozis továbbra is 3 hetente fellépet, és otthon nem, de a kórházban mindig gyorsan rendezhető volt. A terápiás sikertelenség miatt új, családterápiás szemlélettel és gyakorlattal rendelkező pszichiáter és gyermekgyógyász team alakult, mely az egyik családnál vizsgálni kezdte a család szerepét a gyermek betegségében. A terv az volt, hogy a családi üléseken felszínre hozzák a rejtett konfliktusokat, segítsék a családot az ezekkel való boldogulásban és segítsék a gyermeket, hogy ezekben a konfliktusokban autonóm egyénként vehessen részt. Az ülések, amelyek gyakran igen drámaiak voltak, kezdetben azt eredményezték, hogy a gyermeket már nem három hetente, hanem hetente kellett beutalni súlyos ketoacidozis miatt. A team szoros együttműködése lehetővé tette a családterápia folytatását. Néhány hónap alatt a szülők képessé váltak konfliktusaik kimondására és megtárgyalására anélkül, hogy ebbe gyermeküket bevonták volna. Egyidejűleg a kórházi beutalásoknak is vége szakadt: 9 éven át követve az esetet, egyszer sem volt szükség kórházi kezelésre. A munkacsoport a családvizsgálatokat biokémiai vizsgálatokkal is követte, s az összefüggéseket igazolta.

 

                Egy család valamennyi tagjánál folyamatosan meghatározták a vér ún. szabad zsírsav-szintjét (FFA= free fatty acid). Az FFA-koncentráció emocionális izgalom hatására emelkedik, s emelkedésének mértéke jó jelzője az emocionális izgalom fokának.. A szabad zsírsav másrészt előanyaga az ún. ketontesteknek, melyek felhalmozódása a diabetes anyagcsere-egyensúly felborulásának jellegzetessége.

                A megfigyelt család tagjai a két szülő és két lányuk. Mindkét lány kisgyerek korától cukorbeteg, nagyobbik Dede. 17 éves, cukorbetegsége igen labilis, testvére Violet 12 éves , cukorbetegsége stabil.

                A vizsgálatnak két periódusa volt. Az első periódusban a két szülő, akiket a vizsgálók konfliktushelyzetbe hoztak, kettesben volt, két lányuk egyirányú tükör mögött volt és látta és hallotta őket. A második periódusban a gyermekek bementek a szülőkhöz. Mindegyik szülő azonnal megkísérelte, hogy Dede támogatását a másik szülővel szembeni vitában megnyerje, úgyhogy Dede nem tehetett eleget egyikük követelésének sem anélkül, hogy a másik szülővel szembe ne került volna. Violetet mint szövetségest nem vették igénybe.

                Míg az első periódusban valamennyiük FFA-értéke emelkedett, Dedéé a legkifejezettebben, a második periódusban Violet FFA-szintje rövidebb időre emelkedett, majd gyorsan normalizálódott, Dede FFA-szintje azonban meredeken emelkedett és elhúzódóan magas maradt. Ahogy azonban Dede FFA-értéke emelkedett, úgy csökkent mindkét szülő FFA-szintje.

 

            Mindezek a tények arra vezettek bennünket, hogy ne bonyolódjunk bele meddő vitákba genetikus determináltságról vagy a biológiai-biokémiai tényezők jelentőségéről, melyeket amúgy sem tagadunk. Törekvésünk lényege, hogy megpróbáljuk megérteni azokat a további mechanizmusokat, amelyek szerepet játszanak egészség, betegség kialakításában és amelyek befolyásolhatók. Úgy érezzük, hogy ebben segít az az új szemlélet, amely a családot mint rendszert veszi figyelembe. Nem kívánunk és nem is tudunk persze mindenre magyarázatot adni, és nincs varázspálcánk, mely minden problémát megold.

            A család önszabályozó rendszer, melyet saját törvényei szabályoznak. Mint minden rendszernek, a családnak is két alapvető funkciója van: az egyensúly, a homeoesztázis fenntartása, a nem változás; és az új körülményekhez való alkalmazkodás, az adaptáció, a változás. Mindkét funkció életfontosságú a rendszer szempontjából. A célt, a rendszer fennmaradását és túlélését azonban nem az egyik vagy másik funkció biztosítja, hanem a két funkció egymáshoz való viszonya.

            A családi rendszer működésének minőségileg különböző, de egymással kölcsönösen összefüggő meghatározói: a szabályrendszer, a kialakult strukturális jellegzetességek és kommunikációs sémák. A homeosztázis biztosítja a stabilitást és a kontinuitást. A homeosztatikus összjátékot szabályok kormányozzák, melyeket a család létrehozása idején a két házastárs közösen alakít ki. Mindegyik magával hozza saját szabályrendszerét, mely részben családi, részben társadalmi tapasztalatai alapján alakult ki. A szabályok és normák mindkét fél részéről azt képviselik: hogyan kell élni, hogyan kell jól élni, hogyan biztonságosan élni. Ezek meghatározását a társadalmi erők is nagy erővel befolyásolják. Ha két partner együtt kíván maradni, feltétlenül közös szabályrendszert kell kialakítaniuk. A két fél részben kompromisszumot köt, részben új szabályokat alakít ki. A szabályok egy része "kis" szabály, ezek is az élet rendjét, s stabilitását szolgálják. Ki és hogyan ágyaz, ki készíti el a reggelit, hogyan kell mosogatni, otthagyható-e a piszkos edény, hogyan kell öltözködni, be lehet-e menni cipőben a szobába, ki mit ért rend alatt stb.

            A "nagy" szabályok sok kis szabályt meghatároznak. Ha az összetartás alapszabály, akkor minden családtagnak részt kell vennie a családi építkezéseken, még akkoris, ha távoli unokatestvérről van szó. Ha a kemény munka alapszabály, akkor korán kell felkelni, nem lehet lustálkodni, a munkát komolyan kell végezni, a lazsálás vétek.

            A kis szabályokban tükröződnek az alapszabályok. Ha például a vita arról folyik, hogy otthagyható-e a mosatlan edény, a vita folyhat magáról a tényről, valóban nehezebb-e elmosogatni, ha az étel rászárad az edényre. Az ilyen vitában azonban két nagyobb szabály, két életfelfogás is összecsap: "fontos a rend, a rendszeresség, ez a nyugodt és hatékony élet alapja", szemben a másik felfogással: "vedd könnyebben a dolgokat, szabadabban élhetsz, ha nem ragaszkodsz mindig a megszokotthoz." Ugyanakkor a szabályok érvényesítéséért folytatott harcban a vitázó felek viszonyáról is szó van: kinek van igaza, ki határozza meg, mit kell tenni, harcolni kell-e az önérvényesítésért, el lehet-e fogadni a másik kívánságát vereségérzés nélkül stb. Ilyen értelemben a kis szabályok a partnerek alapviszonyát meghatározó szabályokat, alapszabályokat tükrözhetnek. Igy a mindennapok elemzése és felderítése egyben az alapszabályok felderítésében is segíthet.

            Néhány további példa az alapszabályokra: legyen minden rendben a világ szeme előtt, az fontos, ami látható; a szülő a tapasztaltabb, ő tudja jobban, hogy mi kell a gyermeknek, a szülő nem téved; a gyermek a legfontosabb, az ő érdeke mindenek előtt való; a teljesítmény adja az ember értékét; amit érzel, nem tartozik másra; légy fegyelmezett; ne légy mások terhére stb. Ugyancsak nagy erejű alapszabályok: a viszály, a családon belüli ellentétek kialakulása veszélyes, kerülendő, a harmónia, a szeretet biztosítása a legfőbb törvény. Minden körülmények között össze kell tartani, csak egymásra vagyunk utalva, az ellenséges világgal szemben egyedüli védelem a család. Ezeket és más, a homeosztázis fenntartására szolgáló szabályrendszereket történelmi-társadalmi tapasztalatok határozzák meg, és családi tradíciók közvetítik. Ilyen erős szabályok segítették évszázadokon keresztül nehéz, illetve veszélyes körülmények között élő rétegek túlélését, például szegényparaszt vagy zsidó családokban.

            Az alapvető szabályok rendkívüli erejüket olyan körülmények között is megtartják, amikor eredeti védő és segítő funkciójuk már érvényét vesztette, sőt akadállyá válik. Aki az alapvető szabályok ellen vét, az kitaszíttatik, mint Cordelia a Lear királyban, mint Rómeó és Júlia, vagy mint Jacques a Thibault családban. Sok jelenség érthetővé válik, ha abból a szempontból vizsgáljuk meg őket, mennyiben szolgálják a homeoesztázis fenntartását.

            A család állandóan szembe találja magát azzal a követelménnyel is, hogy változzék. Változnia kell már csak azért is, mert nőnek a gyermekek, új tagok kerülnek a családba, mások meg kilépnek belőle. A belső és külső változásokhoz való adaptáció szükségessé teszi a szabályok módosítását vagy új szabályok kialakítását, a család struktúrájának átrendeződését, új tranzakciós sémák kialakítását. A jól funkcionáló család rugalmas, képes a változásra és új homeosztázis kialakítására a változó valóságnak megfelelően.

            Egyes családok minden változtatási igényre a szükséges változás helyett meglévő szabályaik, struktúrájuk és tranzakcionális sémák merevebbé válásával reagálnak, s noha ezek már inadekvátak, makacsul fenntartják őket. Ekkor a család már nem támasz és a fejlődés elősegítését biztosító rendszer, hanem börtön, melyben a családtagok foglyok.

            A változás: az adaptáció és a nem változás: a biztonság egyidejű igény. Bármelyik irányba való túlzott eltolódás kóros viszonyokat teremthet.

 

            A család úgy gyakorolja funkcióit, hogy alrendszerekbe (szubszisztémákba) struktúrálódik.

            A mai tipikus családban három tartós alrendszer van: a házastársi, a szülői és a gyermeki alrendszer. A házastársi alrendszernek tagja a férj és a feleség, amikor a házastársi viszony a lényeg. Egy szülő esetében a házastársi alrendszer a szülő magánéletét, nem szülő mivoltát jelenti. A szülői alrendszernek ugyancsak a férj és a feleség a tagja, amikor anya és apa szerepelnek. E két alrendszer tehát funkciót határozza meg. A gyermeki alrendszer, mely állhat egy gyermekből is, külön egység. Gyakori alrendszer még a nagyszülői, melynek kettős funkciója van: a nagyszülők egyidejűleg a szülők szülei és gyermekeik gyermekeinek nagyszülei.

            A családi alrendszerek működése és ezáltal az egész család egészséges fejlődése akkor lehetséges, ha az alrendszerek közti határok egyértelműek és világosak: elválasztanak és összekötnek, se nem merevek, se nem elmosódottak.

            Az egészséges fejlődés biztosítéka, hogy a házastársak a házastársi, a szülők a szülői és a gyermekek a gyermeki alrendszerhez tartozzanak, vagy senkinek se kelljen tartósan nem saját alrendszerének megfelelő szerepeket betöltenie. Normális körülmények között is előfordulhat, hogy átmenetileg egy vagy több családtag az egyik alrendszerből a másikba kerül. Például az anya lemegy vásárolni, a legnagyobb gyermeket megbízza, hogy addig vigyázzon a kisebbikre. Erre az időre tehát a gyermek a szülői alrendszerbe kerül. Az alrendszerek tartós megbontása vagy átalakítása, az alrendszer-váltás fixálódása azonban már eltorzítja a rendszert. Például az anya behozhatja a gyermekét a házastársi alrendszerbe, s férjét a gyermeki alrendszerbe kényszerítheti.

 

                J.-né, 42 éves pedagógus rendszeresen fiával beszéli meg az apa gyengeségeit, hibáit, és hogy milyen bajokat okoz. Ez a férj szerep a gyermek fejlődésének akadályává válik, számára nagy terhet és függőséget jelent. A később cukorbeteggé váló fiú nagyfokú labilitásának ez az egyik tényezője.

 

            A gyermekét vagy gyermekeit egyedül nevelő szülő esetében talán gyakrabban fordul elő tartós alrendszer-váltás. Ha az egyedül maradt szülő magánélete megszűnik, s csak mint szülő létezik, könnyen bekövetkezhet, hogy gyermekét, vagy valamelyiket a gyermekek közül partnerként igényli, mintegy újrateremtve a házastársi alrendszert. A gyermek nő, serdülő- vagy felnőttkorba kerül, az önállósodás veszélye fenyeget. Ekkor a szülő a gyermekkel való partnerségi kapcsolatot csak úgy tarthatja fent, hogy ha nem engedi felnőni. Felemás helyzet alakul ki: a gyermeknek sokkal idősebbnek és sokkal fiatalabbnak kell lennie, mint amennyi valójában. Egyidejűleg éretlen és koravén, ennek következtében kortárs-csoportjában izolálódik, ami a szülőhöz való kötődését tovább erősíti. Az így kialakult homeosztázis csapda-helyzet és kóros fejlődés (elhízás vagy kifejezett soványság, homoszexualitás stb.) kialakulását segíti elő.

            A család egészséges fejlődésének alapja a házastársi alrendszer jó működése. Ez egy szülő esetén is lehetséges, mint ahogy ez például Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták című könyvéből is kiderül.

            Ha a házastársi alrendszer egyensúlya labilis, az egyensúly fenntartásának módja lehet ideiglenes vagy tartós szövetséges vagy szövetségesek megnyerése az egyik vagy mindkét házastárs részéről. Ha az egyik fél úgy érzi, hogy alulmarad a kapcsolatban, akkor támaszt nyerhet például egy orvosban, vagy megerősítést és megértést kaphat egy szeretőtől. Az egyensúly helyreállítására szolgáló szövetséges lehet azonban egy gyermek is. Az egyik szülő és az egyik gyermek vagy mindkét szülő egy-egy gyermek között tartós koalíció, illetve koalíciók alakulhatnak ki. A gyermeki alrendszer egyensúlya megbomlik, a különböző koalíciókba vont testvérek közötti kapcsolat alapvetően rossz lesz, a "kiválasztott" gyermek pedig gyakran izolálódik testvéreitől.

 

                A bibliai Jákob "minden fiánál inkább szereti vala Józsefet", a szeretett Ráchel elsőszülött fiát. Meghalt, legkedvesebb feleségét látja benne. A kedvenc gyermekkel beszél a legfontosabbról, Isten dolgairól is. "Mikor pedig látták az ő bátyjai, hogy atyjuk minden testvére közt őt szereti legjobban, meggyűlölik vala, és jó szót sem bírnak vala hozzá szólalni."

 

            Valamennyi alrendszernek speciális feladata van. A házastársi alrendszer a gyermekek számára mintát jelent: hogyan közlekedik egymással egy férfi és egy nő, hogyan lehet érzéseket kifejezni, hogyan lehet feszültségekkel, nehézségekkel boldogulni egy szimmetrikus kapcsolatban. A szülői alrendszerrel való kapcsolatában tanulja meg a gyermek, hogyan lehet létezni olyan viszonylatban, amelyben az erők egyenlőtlenek. Megtanulja, közölheti-e és hogyan, ha szüksége van valamire, és szükségleteit hogyan és mennyire elégítheti ki. Megtanulja hogyan lehet feszültségekkel és nehézségekkel boldogulni asszimetrikus helyzeteben. A gyermeki alrendszer külön egység. Jelentősége igen nagy, határainak tiszteletben tartása fontos. Ez az első kortársi csoport, melyben a gyermekek támogatják vagy izolálják egymást, bűnbakot csinálnak, vetélkednek egymással, megtanulják hogyan lehet együttműködni, hogyan őrizhetik meg presztízsüket alávetett helyzetben, hogyan szerezhetnek elismerést. A gyermekek ebben az állandó kölcsönhatásban változó helyzetbe kerülnek, ez hozzásegíti őket annak az érzésnek a kialakulásához, hogy egy csoportba tartoznak, és ezen belül individualizáció lehetséges. Az alrendszerek megbontása esetén e speciális feladatok megtanulása hiányos vagy hibás lesz.

 

            Az alrendszerek közötti határvonalak minősége hasznos mutatója a család működésének. Normális körülmények között a határvonalak jellege változik a család életperiódusainak megfelelően - például pici gyermek esetén az anya-gyermek összefonódottsága nagyobb, és ahogyan a gyermek nő, a kötés lazul. Elmosódott határvonalak erősítik az együvé tartozás, a védettség érzését, de nehezítik a családtagok autonómiájának kifejlődését. Merev határvonalak esetén a család protektív funkciója korlátozott, a kommunikáció nehéz, a családtagok korai önállóságra kényszerülnek.

            A végletesen merev vagy elmosódott határvonalak kóros helyzetet jeleznek. Erősen összefonódott családokban, ahol a határvonalak nagyon elmosódottak, mindenki mindenre rendkívüli sebességgel és intenzitással reagál, például teljesen magánkívül lehet attól, hogy a gyermek nem ette meg a süteményt. Az ajtók a szó szoros és átvitt értelmében mindig nyitva vannak. Ha két családtag leül beszélgetni, a dialógust pillanatok alatt megzavarják újabb belépő családtagok. Mindenki pontosan tudja, mit érez, érzékel vagy gondol a másik. Ez a beszélgetési sémákban is megmutatkozik: gyakran beszélnek a másik helyett, válaszolnak a másik helyett. Minden megnyilvánulást kommentálnak, mindent mindig megmagyaráznak. A kifejezések általában globálisak, nem konkrétak. Nem azt fejezik ki, mit szeretnek vagy nem szeretnek a másik megnyilvánulásában, hanem általánosítanak. Nem azt mondják: "bosszant, hogy elfelejtettél cukrot venni", hanem: "sohasem gondolsz a többiekre!", "mindig mindent elfelejtesz!". Máskor ilyen mondatok hangzanak el: "Örülök, hogy mind ilyen boldogan együtt vagyunk!" Vagy: "Szerencsétlen vagyok, ha a gyerekek veszekszenek!"

            Az erősen összefonódott családokban a telefonbeszélgetéstől a levélig, a lélegzéstől a W. C:-ig minden közügy, nem alakulhat ki magánügy. P. Évike tudta, hány hashajtó kell a nagymamának, és mindenki tudta, hogy Évike mikor menstruál. A gondoskodó és óvó reakciókat sorozatosan kiváltják és nyújtják egymásnak. A 10 éves F. Mikit szülei nem engedték egyedül az utcára, most 24 éves, de a narancsot és az almát még mindig szappannal mossák meg neki. Egyél még; jól öltözz fel; nézz körül, ha lelépsz a járdáról; hol voltál, hová mész, mikor jössz haza, miért jössz haza ilyen későn? Az összefonódott családokban ezek a szövegek változatlanul ismétlődnek akkor is, amikor a gyermek már nagy vagy akár felnőtt, sőt maga is szülő. A testi betegség még erősebb törődési reakciókat vált ki. Felnőtt labilis cukorbetegeinket családjuk még mindig vagy újra kisgyermekként kezeli, a labilitás következményes fokozódása pedig a túlzott törődés további fokozódásához vezet.

            Ha több gyermek van, a szülők és a beteg gyermek erős összefonódottsága biztosíthatja a többi gyermek nagyobb függetlenségét. Ilyenkor a beteg gyermek betegségével leköti és összetartja a szülőket. A család sokszor legszenzibilisebb tagja mintegy magára vállalja ezt a feladatot, ezáltal elősegíti testvérei szabadabb létezését.

            Ha az alrendszerek közötti határvonalak túl merevek, ún. laza kapcsolatú családról beszélünk. Az ilyen család gyakran akkor sem reagál, amikor szükséges lenne. Például nem tűnik fel, hogy a gyermek nem ment iskolába, vagy rosszkedvű, lázas, nem eszik stb. Sokszor igen erős inger kell ahhoz, hogy a család védő funkcióját aktiválja és figyelmét felkeltse: asztmás roham, öngyilkossági kísérlet, rendőri eljárás vagy baleset. Ezek a drámai események a merev határvonalakat legalábbis időlegesen áteresztővé teszik.

            A család és a külvilág közötti határok jellege szintén jellemző a család működésére. A családon belüli - az alrendszerek közötti -, valamint a család és a külvilág közötti határvonalak minősége lehet hasonló és ellentétes is. Az elmosódott belső határok nem járnak feltétlenül elmosódott külső határokkal, sőt ennek az ellenkezője a gyakoribb. A gyermekeket még a széltől is óvják, féltik a "rossz társaságtól", az "utcagyerekektől" stb. Merev belső határok esetén a határok lehetnek kifelé is merevek, a családtagok nemcsak a családon belül magányosak, hanem a családon kívül is nehezen teremtenek kapcsolatokat; a gyermekek és fiatalok könnyebben fejlődhetnek kóros irányba.

            Ha a merev belső határok elmosódott külső határokkal társulnak, a családtagok hamarabb és könnyebben kiválnak a családból. Ez a túl korán kötött és rosszul végződő házasságok egyik leggyakoribb oka.

 

            A szabályokat és a strukturális viszonyokat a kommunikációs jellegzetességek tükrözik és közvetítik. Egy ember nem kommunikálhat, minden kommunikáció kölcsönös. Minden közlésnek van tartalmi és viszonylati vonatkozása. "Jössz moziba?" - kérdi István ismerkedésük elején Annától, vagyis közli, hogy Anna tetszik neki, és szívesen lenne vele. Ha Anna elmegy Istvánnal moziba, ezzel megerősíti a viszonylatot, közli, hogy neki is tetszik István, és hogy tetszik neki az is, hogy tetszik Istvánnak. A válasz viszonylati oldala egyértelmű igenlés. Ha ebben a stádiumban Anna közli, hogy nem megy el Istvánnal moziba, ez is egyértelmű válasz a viszonylati kérdésre. Mondhatja azonban azt is, hogy "elmennék, de fáradt vagyok", ami lehet tartalmilag igaz vagy nem igaz, a viszonylati válasz azonban István számára bizonytalan. Ha István fél az elutasítás lehetőségétől, második ajánlatot nem fog tenni. Lehet azonban számára a bizonytalan viszonylati jelzés kihívás, hátha a második alkalommal megerősítést kap.

            Egymás kölcsönös, ismételt megerősítése minden tartós és érett jó kapcsolat alapja, a lelki stabilitás és fejlődés elengedhetetlen alapfeltétele. Ha a viszonylati közlés kölcsönösen és egyértelműen megerősítő, ha a partnerek fontosak egymásnak, "jók a másiknál", akkor bátran lehet köztük egyet nem értés a tartalmi közlésben. Egyek abban, hogy nem egyek mindenben. Ha ilyenkor mondja Anna Istvánnak: "elmennék moziba, de fáradt vagyok", akkor István a tartalmi közlést elfogadja, mert nem kételkedik a viszonylatban.

            A kommunikációs zavarok gyakori oka, hogy a közlés tartalmi és viszonylati oldala összekeveredik. "Légy szíves, menj le vásárolni, mert még dolgozatokat kell javítanom!" "Most nem tudok lemenni, mert holnap angolórám lesz!" Hosszú vita alakulhat ki arról, hogy melyikük menjen le vásárolni. Éppen a vita hossza mutatja, hogy nem a vásárlásról van szó, hiszen ennyi idő alatt már bármelyikük elintézhette volna azt. A vita viszonylati oldala ilyen, néha részben ki is mondott közléseket tartalmaz: ennyit sem segítesz nekem, minden teher rajtam van; törődsz is azzal, hogy nekem könnyebb legyen; nem olyan vagy, amilyen kellene, hogy legyél. És: nem fogadom el, hogy nem vagyok olyan, amilyen kellene, hogy legyek; neked nem fontos, amit én csinálok; tiltakozom az ellen, hogy mindig te határozd meg, hogy mit tegyek. A tartalmi közlések fölötti vita nem oldhatja meg a problémát, ha az nem tartalmi, hanem viszonylati vonatkozású. Tartalmi megoldás kísérlete olyankor, amikor a probléma viszonylati, megoldhatatlan álkonfliktust eredményez.

            Gyakori változat házasságok első időszakában: egyezés a tartalmi vonatkozásokban - lakás kell, pénz, gyerekek stb. -, nem egyezés vagy bizonytalanság a viszonylati vonatkozásban. A külső nehézségeken együtt túljutnak, de a házasság tönkremehet.

            Ha a kommunikáció tartalmi és viszonylati oldalának összekeveredése fontos életfunkciókat vagy gyermekeket érint, jelentősebb zavart okozhat, mint a "ki vásároljon" esetben.

 

A kis Erika rossz evő, soványka, mert az evés-nem evés összekapcsolódik a dac, az ellenállás és az önálló dönteni akarás viszonylati oldalával. A tartalmi, például étel körüli kérdésekben komoly viszonylati zavarok is megmutatkoznak. Egy orvosnő 20 éves lányának, aki elhízása miatt saját elhatározásából kórházba került fogyókúrázni, és koplalt, karácsonykor egy kiló szaloncukrot hozott ajándékba.

 

                B.-ék második gyermeküket várják. Nagy gond a névválasztás. Az első gyermek kislány, Évának hívják. A fiúnévben úgy-ahogy, de végül is egyezségre jutnak, a lánynévről az utolsó percig nem tudnak dönteni. B. több lehetőséget kínál feleségének, de ezeket B.-né sorra elveti, ragaszkodik ahhoz, hogyha kislány születik, a neve legyen Ágnes. Azonban ez az egyetlen név, amit B. semmiképpen sem akar, ugyanez a neve valakinek, akit nem tud elviselni. Kislány születik és B.-né az Ágnes nevet íratja be. B.-né a szülés után diadalmas volt, B. fáradt, nyomott hangulatú. Úgy tartotta, hogy az első gyermek újszülött korában sokkal szebb volt, míg ez az Ágnes, míg B.-né Ágnest látta szebbnek. Ráadásul B. hozzáfűzte: Ágnes az anyósára hasonlít. A gyermekeket már az első napon elosztották: Éva az apja, Ágnes az anyja lánya lett.

 

            A kommunikáció tartalmi és viszonylati oldalának összekeveredése nemcsak akkor okoz zavart, ha a viszonylat problémáját a tartalmi kommunikáció szintjén próbálják megoldani, hanem fordítva is: egy objektív véleménykülönbségre viszonylati reakció következhet be, "ha szeretnél, nem mondanál ellent" jelleggel. A tartalmi nem egyezés nem fogadható el, ha a partner a nem egyezést a viszonylat szintjén értelmezi. Nem fogadhatom el, hogy tényleg rossz lett az ebéd, ha úgy érzem, hogy az étel otthagyásával engem utasítanak el, értékelnek le.

            Tartós kapcsolatok esetén a kommunikáció oda-vissza jelzés: jellegzetes kommunikációs körök és sémák alakulhatnak ki. Ha feleség úgy érzi, hogy a férje nem nyílik meg eléggé előtte, érthető módon megkíséreli beszerezni a hiányzó információkat: kérdezősködik, figyeli a férj magatartását, megnyilvánulásait, utánajár dolgoknak. Ha a férj felesége megnyilvánulásait túlságosan tolakodónak és erőszakosnak érzi, hajlani fog arra, hogy még jobban elzárkózzék, és önmagában jelentéktelen és ártalmatlan közléseket is visszatartson, hogy feleségének tudomására hozza: nem kell mindenről tudnia. Minél rámenősebb a feleség, annál elzárkózóbb a férj, annál rámenősebb a feleség stb. A rendszer "begerjed", a stabilitás veszélybe kerül. A hagyományos szemlélő az esetet kóros féltékenységi komplexusnak nevezheti, ha figyelmen kívül hagyja a viszonylati körkörösséget: a "megoldási" kísérlet rossz önerősítő kör, mely végül maga válik a problémává. Ha sikerül az önerősítő kör irányát megváltoztatni (minél kevésbé rámenős lesz a feleség, annál kevésbé elzárkózó a férj), jó önerősítő körré alakulhat át.

            A jó önerősítő kör kialakulásának alapja a viszonylat biztonsága, melyet a jó önerősítő kör tovább növel: minél több megbecsülést, megerősítést, elismerést kap az egyik partner, annál többet adhat a másiknak.

            A partnerek alapviszonylatának bizonytalansága minden kommunikációs torzulás alapja. A kapcsolat kialakulásának idején természetes, hogy a partnerek minden megnyilvánulását a viszonylat minőségének és erősségének jelzéseként értelmeznek, értékelnek. Ha ez tartósan fennmarad, a viszonylat bizonytalanságát jelzi. Bizonytalan viszonylatokban a résztvevők számukra érdemi kérdésekben nem mernek egyértelműen igent vagy nemet mondani, mert azt hiszik, hogy akkor elutasítanák őket, attól félnek, hogy akkor magukra maradnak, elhagyják őket, véglegesen vesztesek lesznek, semmikké válnak, kiderülhet, hogy nem elég jók stb. Kommunikációjukat megnyilvánulásaikat a félelem vezérli.

            A kapcsolat bizonytalanságának kinyilvánítása veszélyes, ha ez a fenntartani kívánt kapcsolat megszakadásával fenyeget. Ezért a bizonytalanság talaján kialakult kommunikáció fő célja a kapcsolat biztosítása, a másik megtartása, leláncolása.

            Ez a gyakori alapállás sokféle kommunikációs játék, kommunikációs séma kialakulásához vezethet. Valamennyiben az a közös, hogy a lehetségesnek vélt és félt elutasítás elkerülését szolgálja. A kapcsolatot csak úgy lehet biztosítani, ha fenntartják a bizonytalanságot.

            A vezető kommunikációs séma lehet a leértékelés, mely vonatkozhat a partner személyére, közlésére vagy megnyilvánulásra. Van direkt leértékelés, "hervasztás", "égetés" : "Még ezt sem tudod megcsinálni?" "Van ennek a tanulmánynak egyáltalán valami váza?" Önmagunk leértékelésének célja annak kivédése, megelőzése, hogy más ne értékeljen le bennünket, illetve, hogy ellenkező, felértékelő közlést váltsunk ki. Jellegzetes leértékelő forma az "igen, igen de..." játék, az elismerés azonnali visszavonása. "Igazad van, de...", "okos vagy, de..."stb. Az állandóan visszavont megerősítés aktiválja a partnert, mintegy azzal biztatja: igyekezz, most ugyan nem sikerült igazán, de majd talán legközelebb... Mindegyik partner a saját baját éli meg: gyötrelmességig fokozódó alkalmazkodási törekvését, önmaga feladását és annak az elviselhetetlenségét. Mivel az igyekezet sohasem egyértelműen értékelt, a reménytelenség-érzés fokozódik. A partnerek nem veszik észre, hogy a játék közös, hogy mindketten ugyanazt a kommunikációs játékot játsszák a másikkal. Ez a kommunikációs játék, mely éppen a kapcsolat fennmaradását kívánja biztosítani, a kapcsolat megszakadásához vezethet. Mielőtt ez bekövetkezne, kialakíthatnak újfajta kommunikációs játékokat is. Kapcsolatbiztosító "megoldás" lehet, ha valamelyik beteg lesz. Kereshetnek kapcsolaton kívüli stabilizáló "megoldásokat" is.

            A lehetséges kapcsolatbiztosító "megoldások" közé tartozik a veszélyes probléma tagadása, kikerülése: úgy tesznek, mintha a probléma nem létezne. Ez vezethet különböző konfliktus-kerülő technikák kialakításához és/vagy olyan kommunikációs jelenségekhez, melyek következtében valamelyik partner arra kényszerül, hogy saját érzékelését kétségbe vonja vagy abban teljesen elbizonytalanodjon.

 

                Egy nagymama dühkitörésében kést dobott 8 éves unokája után. Az anya erre ezekkel a szavakkal zavarta ki kislányát a szobából: "A nagymama nagyon szeret téged."

 

            A "szkizofrén" (szkizofrén beteget "kitermelni képes") kapcsolatban is attól félnek a partnerek, hogy a másik egyértelmű megerősítése a másik egyértelmű győzelmét, azaz a saját végérvényes vereségét jelentené. Ezért a fő szabály, hogy a kapcsolatot nem szabad egyértelműen meghatározni, definiálni. Ezt a szkizofrén kommunikáció változatos formáival biztosítják.

            A szkizofrén kommunikáció lényege, hogy paradox, jellege megzavaró, elbizonytalanító, elmosódó, jellegzetessége, hogy mindez fel nem fedhető, eredménye: csapda-helyzet. Szkizofrén kommunikáció minden családban és viszonylatban előfordulhat, de kórosan meghatározóvá csak akkor válik, ha ez az uralkodó kommunikációs séma.

 

            Intenzív kapcsolat esetén a partner számára életfontosságú, hogy jól értse a másik közlését, hogy aszerint reagálhasson. Ha a közlés paradox, és az egyén nem fedheti fel a paradoxiát - nem kommunikálhat a kommunikációról, vagyis nem metakommunikálhat - és nem léphet ki a kapcsolatból, az egyetlen lehetséges válasz: a "kóros" reakció. Elviselhetetlen szituációban "megoldás", ha valaki nem az, aki, hanem valaki más, vagy máshol van, mint ahol van, mert akkor nem kell reagálnia arra a közlésre, amelyre nem lehet jól reagálni. Ugyanakkor nem ismerheti fel, hogy ez védekezés, mert ez azt jelentené, hogy vádolja a számára életfontosságú kapcsolatban lévő másik személyt, ami katasztrófához vezethet.

 

            Paradox közlések: légy spontán; kell, hogy szeress engem; azt akarom, hogy uralkodj rajtam; ne hallgass senkire, szabadon elmehetsz, ne törődj vele, hogy nem bírom ki.

            A legfontosabb szkizofrén manőverek közé tartozik az érvénytelenítés: a saját és/vagy a másik közlésének és egyben létezésének érvénytelenítése. "Én nem számítok, ne is törődjetek velem!" "Rendes gyerek ilyet nem érez" - a legegyszerűbb formák. Az összetettebb bonyolultabb formáknál nemcsak az egyik mondat vagy kifejezés érvényteleníti a másikat, hanem a különböző szintű közlések egyidejűleg érvénytelenítik egymást. A kapcsolat csak úgy maradhat fenn, ha a szkizofrén nem tudja, hogy egy közlésénél mi is a "valódi" közlés, beleértve a saját közlését is.

            A paradox kommunikáció ábrázolásának nagymestere Joseph Heller.

 

                "Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz tanúbizonyságot. Orr őrült, tehát le kell szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem őrült, és további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges és mennie kell."

 

            A szkizofrén beteg önmagában érthetetlen magatartása ilyen közegben az egyetlen lehetséges magatartás.

 

            A pszichoszomatikus beteget "kitermelő" (röviden pszichoszomatikus) családban attól tartanak, hogy felrobban a család, ha kiderül, hogy velük nincs mindig minden rendben. Ezért a pszichoszomatikus család legerősebb szabálya a konfliktuskerülés, "a szőnyeg alá söprés művészete". "A mi családunk normális, harmonikus, rendes család, nincs más probléma, csak a gyerek vagy egy másik családtag betegsége."

            Gyakori, hogy éppen a veszekedő vagy "verekedő" családokban felnőtt gyermekek határozzák el: az ő családjukban ilyesminek helye nem lesz, ott mindenképpen békesség és harmónia fog uralkodni. Konfliktuskerülésük védő, a homeoesztázis fenntartását biztosítani kívánó törekvésekből alakul ki. A konfliktuskerülésnek azonban nem alternatívája a konfliktusteremtés, veszekedés, igazságok odamondogatása stb. Mindez ahhoz járul hozzá, hogy az érdemi problémákat ne lehessen megoldani.

            A pszichoszomatikus családban a fő mozgató erő az a félelem, hogy a ha lenne konfliktus, az veszélyes lenne. Ezért mindenáron el kell kerülni, hogy a konfliktus nyíltan megfogalmazódjék, a feszültség, a konfrontáció csak bajt hozhat. A konfliktustűrő küszöb alacsony.

            A konfliktusveszély lehet képzelt és valódi, s bár a képzelt veszélyt is valódiként élik meg a partnerek, a megkülönböztetés mégis fontos. Példaként az ismert, véresen komoly humoros történet szolgál: egy házaspár évtizedeken át azt játssza minden este, hogy a férj a hátán körbecipeli a feleségét : "sót vegyenek!"-játék, melyet szerelmük kialakulása idején kezdtek el játszani. Véletlenül derült ki, hogy e játék már régen mindkettőjük terhére van, de egyikük sem merte a játék abbahagyását indítványozni, mert mindketten attól féltek, hogy akkor a másik azt fogja hinni, hogy már nem, vagy kevésbé szereti.

            Konfliktus-tabunak nevezzük azt a jelenséget, hogy a család bizonyos tagjai között a konfliktus lehetőségének még a feltételezése is tilos. A szülők nagyon ügyelhetnek arra, hogy a gyermekeknek eszükbe se juthasson, hogy köztük mint házastársak között probléma lehet. A konfliktus-tabu vonatkozhat a szülő-nagyszülő generáció bizonyos tagjaira is. A konfliktus-tabunak ára van. Ha a házastársak között a feszültség kialakulása nem megengedett, a feszültség áthelyeződhet a gyermekekre. A tiltott agressziót valamelyik partner önmaga ellen is fordíthatja: depressziós vagy testi beteg lesz.

     A konfliktuskerülés nagyon erős szabály, érvényesítésében minden családtag szerepet játszik. A pici gyermekek szenzibilitása is minden esetben újra és újra megdöbbentő.

 

             Fiatal házaspárt látogattunk meg, gyermekük kétéves. Sok problémájuk van egymással, melyek nyílt megtárgyalására nem képesek. A beszélgetés során a házastársak között növekvő feszültség levezetésébe a már régen szobatiszta gyermek besegít: hirtelen nevetve a szoba közepére kakil. A konfliktus kirobbanásának veszélye elhárult.

 

            A szélsőséges konfliktuskerülők a konfliktust mint lehetőséget is tagadják (ha azt mondom: nincs, akkor valóban nincs). Egy ilyen családban úgy mesélte a mama később anorexiássá váló kislányának a Piroska és a farkast, hogy a farkas nem ette meg sem Piroskát, sem a nagymamát.

            A konfliktus kitörésének megelőzésére szolgáló elkenések, leszerelések, elvezetések, a konfliktuskerülő technikák száma és jellege csodálatosan változatos. Az élet valamennyi megnyilvánulása a konfliktuskerülés eszközévé válhat akkor, ha erre a célra használják. A munka - "most hagyjál, dolgom van", tv-nézés, újságolvasás, szex, elalvás, álmosság, kedveskedés, sírás, evés, etetés, társasághívás, alkoholfogyasztás stb. Konfliktusleszerelő szerepe lehet fejfájásnak, egyéb testi tüneteknek, rosszullétnek is.

            A konfliktuskerülő magatartásformákat, melyek a családi rendszer védelmét szolgálják és a mindennapok zökkenőmentes lebonyolítását lehetővé teszik, jól funkcionáló családokban is alkalmazzák, a pszichoszomatikus családokban azonban ez az uralkodó magatartásforma.

            A konfliktuskerülés legfontosabb és legveszélyesebb módszere a gyermek bevonása a konfliktusba, illetve konfliktus-levezetés és "megoldás" a gyermek segítségével. A gyermek bevonásának a házastársi konfliktusba 3 fő formája van: a trianguláció a szülő-gyermek koalíció és a terelőút-szerep. A trianguláció azt jelenti, hogy a házastársak között ellentét van, és a gyermeket mindkét szülő felszólítja, álljon mellé a másikkal szemben. A gyermeknek tehát állandóan döntenie kell, melyik szülő mellé álljon, de bármit is dönt, kikerülhetetlenül szembekerül a másik szülővel, mint ezt a labilis cukorbeteg kislány, Dede esetében láthattuk. A szülő-gyermek koalícióban az egyik szülő szövetkezik a gyermekkel a másik szülő ellen, így a koalíció tartós. A gyermek mint szövetséges olyan egyensúlyi állapot fenntartásában segít, mely a valódi konfliktusmegoldást megakadályozza. A terelőút-szerep azt jelenti, hogy a házastársak között látszólag egyetértés van, valójában a gyermek, a gyermekek gondja köti őket össze.

 

                A 20 éves Krisztina nyombélfekély miatt kerül kórházba. Egyetlen gyermek, szülei látszólag jól élnek. Kiderül, hogy a szülők aránytalanul sokat foglalkoznak a "gyerekkel", valójában az ő közvetítésével tartják fenn kapcsolatukat: minél rosszabb a viszonyuk egymáshoz, annál több figyelmet fordítanak a lányukra. A stratégia és lehetőség ebben a konkrét esetben - a gyomorpanaszok megszüntetését szolgáló gyógyszerek mellett - Krisztina leválasztása: nem az ő feladata a szülők közti házastársi egyensúly biztosítása, ez a szülők dolga.

 

            A beteg gyermek gondja a házastársi konfliktus legjobb levezetője lehet. Ilyenkor a betegség hatékonyan segít a családi homeosztázis megerősítésében, és ezáltal megerősíti önmaga - a betegség - fennmaradását is. Önmagát fenntartó és erősítő kör.

            A pszichoszomatikus családra érvényes Babits mondása: "ki nem akar szenvedni, kétszer szenved" - vagy talán többször is. A konfliktuskerülés a konfliktusok újabb tömegét termeli, a kerülnivaló szaporodik, a tűrőképesség tovább romlik.

            Groen holland pszichiáter tartósan egészséges embereket hasonlított össze nem egészséges kortársaikkal. Azt találta, hogy az egészségesek jól el tudtak boldogulni konfliktushelyzetekkel, s így végül is kevesebb konfliktusuk volt. Ugyanakkor konfliktustűrő küszöbük magasabb volt.

            A konfliktuskerülés igénye társadalmi norma is. A jól alkalmazkodó pszichoszomatikus családok ezt a társadalmi normát is közvetítik. A társadalom pozitívan értékeli és megerősíti a konfliktuskerülő attitűdöt, s ezzel a körforgás fenntartásában és szabályozásában szélesebb értelemben is szerepet játszik.

 

            A jól funkcionáló családokban a szabályrendszerek igen változatosak lehetnek. Tartósan egészséges fejlődést azonban valamennyiükben a házastársi alrendszer bizonyos közös sajátosságai biztosítanak. A házastársak képesek egymás valódi és egyértelmű elfogadására és megerősítésére. Ez a kölcsönös alapélmény azt eredményezi, hogy a partnerek nem félnek attól, hogy érzéseiktől, cselekedeteiktől, véleményük kinyilvánításától, bármilyen megnyilvánulásuktól a kapcsolat megszakadhat vagy tartósan megromolhat. Mivel nem a képzelt vagy akár valós veszélytől való félelem vezérli őket, bátran lehet mindkét partner önmaga, nem kell mindenáron azon igyekeznie, hogy bizonyos törekvései, gyengeségei, igényei, érzései ne derüljenek ki, és nem kell úgy tennie, mintha ezek nem léteznének. A problémákkal való szembenézés és azok megoldására való törekvés így lehetségessé válik, a konfliktus, a konfrontáció, az egyet nem értés számukra nem a feltétlenül elkerülendő veszély jelzője, hanem a problémák megoldásához vezető út ki nem kerülhető szakasza. Ezért konfliktustűrő küszöbük magasabb, a visszajelzés lehetséges és érdemes. Nincs szükség tartós koalíciók kialakítására a partnerrel szemben, nincs szükség arra, hogy a gyermek vagy a gyermekek tartósan életkoruknak nem megfelelő funkciókat töltsenek be. A kommunikáció direkt és egyértelmű ("legyen a ti beszédetek úgy-úgy; nem-nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon"). Hibázni szabad, mert a korrekció lehetséges. A jó működés, az egészséges fejődés lényege tehát nem valamiféle homályos vagy látványos boldogság megteremtése, ebben a rendszerben megfér kínlódás, szenvedés, rosszkedv és harag is. De egészség van, biztonság, önértékérzés, autonómia és sok szabad energia és rugalmasság, készség és képesség az új helyzetekhez való adaptációra.

            A rendszerelmélet szerint egy rendszer minden eleme elkerülhetetlenül és kölcsönösen befolyásolja egymást. Ezért, ha emberi megnyilvánulásokat nem izoláltan, hanem rendszerükben szemlélünk, elveszti jelentőségét és hamissá válik a "ki az oka?", "ki tehet róla?", "ki a hibás?" kérdésfeltevés. Előtérbe kerül az a kérdés: mi történik?, hogyan történik a stabilitás fenntartása? Vagyis a lényeg: a szabályozó erők és kommunikációs sémák vizsgálata.

            A hagyományos, lineárisan ok-okozati szemlélet szerint az egyik családtag magatartása az ok, a másiké a következmény. Például a szülők hibásak, a gyermek áldozat; a gyermek elviselhetetlen, a szülők áldozatok; a férj hibás, a feleség szenved stb. A bajt a családok maguk is ilyen formában élik meg és segítséget is így kívánnak: ha az a baj, hogy egy családtag beteg, vagy egy gyermek rossz, akkor a bajt úgy kell megszüntetni, hogy a beteg családtagot meg kell gyógyítani, a rossz gyermeket meg kell javítani. Ha azonban a betegség nem múlik, nem gyógyul, kiújul, vagy a gyógyulást szerepváltás, egy másik családtag megbetegedése követi, ha a "rossz" gyermek nem lesz "jó", vagy megjavulását egy másik gyermek "elromlása" váltja fel, ez arra utal, hogy a tünetnek szerepe kell hogy legyen a családi rendszer stabilitásának fenntartásában.

            Ha a családi rendszer stabilitásának fenntartását az segíti elő, hogy valamelyik tagja rossz, beteg vagy megőrül, akkor a stabilitást szolgáló szabályrendszer, a kialakult kommunikációs séma és a kialakult struktúra kóros.

            A rendszerszemlélet értelmében a vizsgálat és beavatkozás tárgya többé nem a tünet- illetve betegséghordozó, mivel a tünet a rendszerre sajátságosan jellegzetes tranzakcióknak része, hanem a tranzakcionális séma, mely fenntartja a betegséget és amelyet a betegség fenntart. Nem az egyik vagy másik személy a kóros, hanem a tranzakcionális séma.

            A kóros jelenség néha meglepően gyorsan eltűnik, ha sikerült az azt fenntartó alapvető szabályt felismerni és megváltoztatni. A családterápia tehát nem az egyénre irányul. A rendszer erősebb, mint az egyén, ezért a rendszerbe kell beavatkozni, hogy tagjain, az egyéneken segíthessünk. A cél a rendszer szabályainak, struktúrájának és kommunikációs sémáinak megváltoztatása. A rendszer működésének e három meghatározója egymással szoros, kölcsönös összefüggésben van, bármelyiknek a megváltozása magával vonja a másik kettő megváltozását is. Az egyén változása a rendszer változásának következménye. Rossz az a terápia, ha a beteg családtagon csak úgy tudunk segíteni, hogy az ár a család másik tagjának vagy tagjainak károsodása.

            A tapasztalat azt mutatja, hogy egy rendszer hatalmas erőket fejleszt ki azért, hogy szabályait megvédje és megtartsa. Ezek az erők annál nagyobbak, a rigiditás annál kifejezettebb, minél kórosabb a rendszer. A család valamennyi tagja úgy viselkedik, ahogyan azt a családi szabályrendszer lehetővé teszi. Ezért a család tagjai nincsenek megértve, ha bármelyiküket is kritizáljuk, negatívan értékeljük vagy egyoldalúan támogatjuk. A jelenségek hagyományos értelmezése és megmagyarázása - mint lineáris szemléleti megközelítés - veszélyezteti a család stabilitását: ezért elhárítást vált ki, és szükségszerűen a rigiditás fokozódásához vezet.

            A rendszerszemlélet lényege, hogy nincs bűnbakkeresés, mert nincs bűnös, nincs hibás, gonosz, nemtörődöm vagy tehetetlen, mindenkinek igaza van: hiszen minden megnyilvánulás a stabilitást szolgálja, és ebben az értelemben jóra törekszik. Mindenki jó családot akar, és a maga módján közreműködik az egyensúlyi állapot fenntartásában. A stabilitásra való törekvés nem szűnhet meg, a régi stabilitás csak akkor adható fel, ha új, jobb stabilitás lép a helyébe. Paradox módon a homeosztatikus törekvések megerősítése teszi egyedül lehetővé a rendszerhez mint egészhez való hozzáférést és a változást.

            Egy családterápiának mindig az a célja, hogy egy kóros tünet vagy betegség szűnjön meg. Paradox, hogy ezt az által érhetjük el, hogy a tünetet vagy betegséget érthetőnek és törvényszerűnek minősítjük, olyannak, amely jó célt szolgál, s amit, ha ez így van, fenn kell tartani. A fogalmak átértékelése, jelentésük átfogalmazása, a negatívnak tekintett jelenség pozitívvá nyilvánítása kihagyhatatlanul fontos feladat, mivel a családi rendszer egészének stabilitási törekvését mint feltétlenül szükséges jót elfogadja és megerősíti. Ezáltal és csakis ezáltal válik lehetővé, hogy a családnak ne kelljen minden eszközzel védenie stabilitását, ne kelljen nem változnia.

            Ilyen értelemben például egy bevizelős gyermek nem rossz vagy beteg, hanem aktívan segíti szüleit abban, hogy gondoskodó jó szülőkként együttműködhessenek.

            Fontos átalakító hatása lehet annak, ha egy megszokott, magától értetődőnek tartott jelenséget vagy megnyilvánulást új módon értelmezünk, más megvilágításba helyezünk, átdefiniáljuk. Tom Sawyer például a kerítés meszelését definiálta át: talán mindennap meszelhet az ember kerítést? A büntetésből vágyott élvezet lett.

            Aki változtatni akar, eleget kell hogy tegyen annak a nehéz kettős feladatnak, hogy "bent" is legyen, érezze a család hatását, légkörét, és "kint" is legyen annyira, hogy sikerüljön felderítenie a szabályokat és a kommunikációs jellegzetességeket. A családi rendszer részéről a status quo megőrzésének egyik módja éppen az, hogy a változtatni kívánót "beszippantja" a rendszerbe.

            A családi rendszer megközelítése nem valamiféle "lelkizés", nem az egyik vagy másik ember lelki állapotának vagy viselkedésének átérzése vagy valamiféle szubjektíven értelmezett "jó" család létrehozására való törekvés, hanem egy objektíven létező rendszer összefüggéseinek és működésének felderítése és megváltoztatása operatív beavatkozásokkal. Ha a beavatkozás hatékony és a rendszernek azt a pontját érinti, melyben a rendszer legtöbb fontos funkciója találkozik, sikerülhet a legkisebb befektetéssel a legnagyobb változást előidézni.

            Selvini számol be a következő esetről :

 

                Egy család 12 éves fia, Giulio, kétségbeejtően lesoványodott, nem evett, anorexia nervosája Iett, ami - mint írtuk - lányok betegsége. Az anya egyetemet végzett újságíró volt, az apa munkás. A fiút szemmel láthatóan távol tartották az apai berkektől. Az apa, egy derék munkásember, pallérozott nevelésre természetesen alkalmatlan volt, művelt felesége láthatóan szégyellte. A férj szabad idejét tekepályákon töltötte, és serlegeket nyert. Giulio nem kísérhette el apját ezekre a vasárnapi kiruccanásokra: "Apa este későn jön haza, és neked idejében ágyban kellene lenned, hogy reggel az iskolában friss legyél." Giulio természetesen osztályelső volt. A vasárnap délutánokat anyjával és 8 éves öccsével töltötte, ez idő alatt részben átismételték a leckét, részben nagy sétákat tettek a zöldben, ahol az anya botanikát és ásványtant magyarázott. Mindezt a szülők mesélték el, miközben Giulio ellenséges arccal ült, és ki sem nyitotta a száját. Az ülés végén Mara Selvini-Palazzoli a következőket mondta: "Giulio, elnézést kell kérnem az orvosodtól, hogy diagnózisában kételkedtem. Amikor nekem a telefonba azt mondta, hogy te anorexiás vagy, azt gondoltam: ez lehetetlen, biztosan tévedett. Az anorexia női betegség. Egy fiú nem kaphat női betegséget. És mégis így van, te valóban anorexiás vagy. Hogy lehet ez? Több mint egy órát beszélgettünk a szüleiddel, és nem találtunk a viselkedésükben semmi különöset, ami ezt a furcsa jelenséget megmagyarázná. Az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy itt félreértésről van szó. Talán azt vetted a fejedbe, hogy a szüleid, mivel a legnagyobb gondossággal nevelnek, engedelmességet várnak tőled, jó magaviseletet, szorgalmat az iskolában, segítőkészséget a nagyszülőkkel szemben és azt, hogy a durva beszédű barátokat utasítsd vissza, Giulio helyett Giuliettát akarnak belőled csinálni." (A kisebb testvér harsogó kacagásban tör ki, Giulio arca lassan felderül, majd ő is abbahagyhatatlannak tűnő nevetésbe csap át. A szülők elfogódottan ülnek, szinte a lélegzetüket is visszatartják.) "Ez azonban nincs így, ezt megállapíthattuk. Papa és mama semmi mást nem kívánnak, mint hogy férfi légy, valódi férfi." (A szülők bólintanak.) "Ha azonban te meg vagy győződve arról, hogy csak úgy lehetsz férfi, ha egy női betegséged van, egyetértünk az úttal, amit választottál, és tiszteletben tartjuk azt. Sőt megparancsoljuk, hogy ezt az utat folytasd a következő találkozásig, ami egy hónap múlva lesz. És ugyanezt mondjuk a szülőknek: ezt a női betegséget meg kell tartani, mert Giulio meg van győződve arról, hogy csak egy női betegség útján válhat férfivá."

                Hazafelé az úton a család megállt egy vendéglőnél, itt Giulio maga rendelt a pincérnél egy dupla adag spagettit, s azt döbbent szülei szeme láttára egyedül bekebelezte. A későbbiekben más változások is bekövetkeztek: Giulio engedetlenebb lett, az iskolában sem iparkodott annyira, ő is látogatni kezdte a tekepályákat, és szabadfogású birkózást tanult. Súlyát természetesen gyorsan visszanyerte.

 

            Az ún. paradox utasítás nagy hozzáértést kíván: a megfelelő pontot a megfelelő módon és a megfelelő erővel kell eltalálni ahhoz, hogy alapvető változás következzen be. Az ismertetett eset példa arra is, hogy mélylélektani interpretáció és bárkinek a hibáztatása nélkül, mindenkit pozitívan megerősítve, kis beavatkozással hogyan jöhetett létre mélyreható változás: a betegség megszűnt, a családi struktúra átalakult - Giulio kikerült a koalícióból anélkül, hogy öccse veszélyeztetett helyzetbe került volna -, a szabályok megváltoztak: a szégyellnivaló kívánatos lett. A példa azt is megmutatja, hogy az évekig húzódó, gyakran eredménytelen egyéni terápiával szemben lehetséges rövidebb idő alatt, sokkal kevesebb energiával, nagyobb hatást elérni.

            A tranzakciós sémák generációkon keresztül tovább adódhatnak. A kóros tranzakciós sémák megszüntetése egyben a bajok "továbbörökítését" is megakadályozhatja. A szisztéma-orientált szemlélet lehetővé teszi, hogy egyéni terápia során az egyént is családi rendszere tagjaként értsük meg, mint Krisztina esetében. Az is előfordulhat, hogy a rendszerszemléletű szakember elsősorban a család kisebb egységeivel foglalkozik. Bizonyos esetekben például a problémát jelentő gyermek szüleivel, azzal a feltételezéssel, hogy ha a szülők megtanulják, hogy problémáikat a házastársi alrendszeren belül tartsák, a triangulációból a gyermek kiszabadulhat, nőhet és fejlődhet. A rugalmas családterápia során arra is van lehetőség, hogy a családi ülések sorozatát kisebb egységekkel, például a házaspárral való foglalkozással szakítsák meg. Ez önmagában is strukturáló beavatkozás, amely szavak nélkül fejezi ki, hol a probléma, és elválasztja a házastársi alrendszert a gyermeki alrendszertől.

 

               Ildikó anyja megbetegszik, amikor Ildikó 2 éves. Az anya 6 évet tölt el különböző egészségügyi intézményekben. Ildikó 8 éves koráig apjával él, akit imád és akitől fél: racionális, precíz főkönyvelő. Mire Ildikó 8 éves, anyja meggyógyul, hazaköltözik, dolgozik, a háztartást vezeti, a család élete kezd egy normális családéhoz hasonlítani. S ekkor Ildikó fulladni kezd, gyermekorvosa megállapítja, hogy asztmás. Rohamaiban apját hívja, aki éjszakákat tölt mellette. A két szülővel beszélgetünk, próbáljuk közösen megérteni, mi van a gyermekkel. Nyilván boldog, hogy végre van anyja, de egyidejűleg féltékeny is, hiszen apja most már nemcsak az övé, már nemcsak rá, hanem anyjára is figyel. Amióta fullad, apja ismét jobban figyel rá, fél szeme mindig a gyermeken van. A gyermek betegsége ugyanakkor szorosan összefűzi a két szülőt, erős szövetség a beteg gyermek érdekében, kisebb a kockázat, hogy az annyi év után végre összekerült család újra felbomlik. Mire Ildikó kivizsgálásra kerül, már nincs rohama. Ildikó közvetítő-összekötő szerepe azonban tovább tart, anyjának súgja: apa mérges, apját figyelmezteti: milyen szép a mama, boldog, ha vasárnap együtt mennek sétálni, kétoldalról fogják a kezét. A betegség visszatérésének veszélye még nem szűnt meg. Ildikó időnként köhögős. Egy évvel később a szülők elválnak, Ildikó összetartó funkciója megszűnt. Az ezt követő években tartósan tünetmentes.

 

 

            A valódi családterápia azonban mégis az egész család jelenlétét igényli, nemegyszer a kiterjesztett család (nagyszülők, nagynénik stb.) bevonása is szükséges.

 

                Egy család, mely a legidősebb gyermek, egy 10 éves kisfiú magatartási problémái miatt jelentkezett családterápiára, a 8 éves öcsit és a féléves kishúgot is magával hozza. A kisbabát sorban ölbe veszik a különböző családtagok, mivel minduntalan sírni kezd. Végül egy rózsaszínű pokrócra a földre kerül, a fiúk foglalkoznak vele, de újra és újra sírni kezd. 20 perc meg nem szakadó gyermekbömbölés után az orvosnak feltűnik, hogy minden alkalommal, amikor a baba már megnyugodna, valaki piszkálni vagy csiklandozni kezdi. Az orvos közli megfigyelését a családdal és hozzáteszi: a kisgyermek nyilvánvalóan segít mindannyiuknak abban, hogy közös nehézségeiket itt ne tudják megbeszélni. Az anya elmosolyodik: "Otthon is így van, sosem tudunk egymássál beszélni, mert a gyerek mindig sír." A kisbaba a következő 40 percben vidám és csöndben elvan a földön.

 

            Nem akarjuk azt a látszatot kelteni, hogy lám, a dolog milyen egyszerű. Valamennyi munkacsoport, így a miénk is, tevékenységének főleg első időszakában igen sok nehézséggel küszködik, és számos hibát vét. A rendszer működésének megértése még nem egyenlő annak befolyásolásával. Esetenként fel kell készülni a testi betegség esetleges súlyos fellángolására, nemegyszer röviddel a családi ülés után, hiszen pszichoszomatikus betegek könnyen súlyos, időnként életveszélyes állapotba kerülhetnek.

            Meggyőződésünk, hogy a szisztéma-orientált szemlélet és gyakorlat legtöbbet a gyermekeknek használhat. Itt nagyobbak a lehetőségek: a szülők még fiatalok, készségesebbek, ha gyermekükről van szó, és a családi struktúra még kevésbé bemerevedett. Ha ilyenkor sikerül alapvetően segíteni, megakadályozzuk a betegségek krónikussá válását, fixálódását, megelőzhetjük, hogy a betegség egész életüket jóvátehetetlenül meghatározza, elrontsa. Úgy gondoljuk, ha ez a szemlélet szélesebben tért hódít, az iskolákban, nevelési tanácsadókban is uralkodóvá válik, szerepe nemcsak a gyógyításban, hanem a megelőzésben is nagy lehet. Segítséget nyújthat egészségesebb családok, s ezáltal egészségesebb emberek kialakításához.

 

 

 

 

IRODALOM

 

Bateson, G.-Jackson, D. D.-Laing, R.-Lidz, Th. -Wynne, L. C.: Schizophrenie und Familie. Suhrkamp Verlag, 1975.

Bergman, Ingmar: Jelenetek egy házasságból.

Biblia: Mózes I. 37. 4. Máté evangéliuma. 5. rész, 37.

Groen, J. J. : The Challenge of the Future: the Prevention of Psychosomatic Disorders. In: Mechanism in Sympton Formation,1974, 283-303. 1.

Lidz, Th.-Fleck, S.: Die Familienwelt des Schizo­phrenen. Klett-Cotta,1979.

Minuchin, S.-Rosman, B. L: Baker, L.: Psychso­matic Families. Harvard University Press,1978.

Minuchin, S.: Familie und Familientherapie Lambertus, 1979.

Selvini-Palazzoli, M.-Boscolo, L.-Cecchin, G.-Prata, G.: Paradoxon und Gegenparadoxon. Klett-Cotta, 1978.

Stierlin, H. és, mtsai: Das erste Familiengespräch. Klett-Cotta, 1980.

Watzlawick, P.-Beavin, J. H.- Jackson, D. D.: Menschlicle Kommunikatoin, Verlag Hans Huber, 1969.

Watzlawick, P.-Weakland, J. H.-Fisch, R.: Lösungen. Verlag Hans Huber,1974



[1] Hermann Erzsébet - Berlin Iván : Család  és betegség. Valóság, 1981/9.

[2] Olyan testi betegségek, amelyeknek keletkezésében döntő szerepe van a pszichés tényezőknek.

[3] Az inzulinra szoruló cukorbetegek egy része nehezen beállítható: azonos inzulinmennyiség és diéta mellett is nagyon alacsony és nagyon magas vércukorértékek váltakoznak, látszólag ok nélkül.

[4] A szénhidrát-anyagcsere felborulására jellemző kóros állapot.



CC-GNU GPL
This software is licensed under the CC-GNU GPL.