CMS Demosite

A csend kommunikációs szerepe

In: Gecső Tamás?Kiss Zoltán (szerk.): Az alkalmazott nyelvészet integritásának kérdései. 25?36. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011.

 

            A kommunikációban fontos szerepet tölt be a hallgató is, bár figyelmünket többnyire a beszélésre irányítjuk. A hallgatónak döntést kell hoznia, akar-e részt venni adott kommunikációban, akar-e bármit megérteni. A hallgatónak kell arról döntenie, milyen témákhoz és milyen hangulatokhoz csatlakozik, és milyenekhez nem.

Csenden nem csak azt érthetjük, ha valaki nem szólal meg, nem reagál. Azt is, ha nem a felkínált témára, kommunikációs szálra reagál, és azt is, ha nem minden szálra/témára reagál. A csend mindazonáltal (sajnos) nem általános kommunikációs stratégiánk, sőt a csöndet gyakran kínosnak, kellemetlennek ítéljük.

 

Illés és az Úr angyala

Illés próféta volt Izraelben Akháb király idejében az i. e. IX. században.

?És Akháb elbeszélé Jézabelnek mindazokat, amelyeket Illés cselekedett és a többek között, hogy hogyan ölte meg mind a prófétákat fegyverrel. És követet külde Jézabel Illéshez, mondván: Ezt cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor úgy nem cselekszem a te életeddel, mint ahogy te cselekedtél azoknak életekkel mind egyig. Amit mikor megértett, felkelvén elméne, vigyázván az ő életére. És méne Beersebába, amely Júdában volt; és ott hagyá az ő szolgáját. Ő pedig elméne a pusztába egynapi járó földre, és elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most óh Uram, vedd el az én lelkemet; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál! És lefeküvék és elaluvék a fenyőfa alatt. És ímé angyal illeté őt, és monda néki: Kelj fel, egyél. És mikor körülnézett, ímé fejénél vala egy szén között sült pogácsa és egy pohár víz. És evék és ivék, és ismét lefeküvék. És az Úr angyala eljött másodszor is és megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való utad van. És ő felkelt, és evett és ivott; és méne annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig.? (1Kir 19:1?8)

            A csend különböző funkcióit megfigyelve gyakran nem a beszéd lenne a hatékony válasz, hanem a segítség, a cselekedet. Az angyal lelki beszélgetést is folytathatott volna Illéssel: miért fél, mennyire fél, miért nem bízik Istenben stb. Azonban tudta, hogy adott állapotában az étel és az alvás a valódi segítség a számára. Gyakran szinte mágikus erőt tulajdonítunk a szavainknak, és nagyon sokféle lelki állapotot szavakkal igyekszünk megoldani, és a cselekedetek háttérbe szorulnak.

 

Jób és a barátai

Jób a hagyomány szerint kb. 4000 évvel ezelőtt élt.

?Mikor pedig meghallá Jóbnak három barátja mind ezt a nyomorúságot, amely esett vala rajta: eljöve mindenik az ő lakó helyéből: a témáni Elifáz, a sukhi Bildád és a naamai Czófár; és elvégezék, hogy együtt mennek be, hogy bánkódjanak vele és vigasztalják őt. És amint ráveték szemöket távolról, nem ismerék meg őt, és fenhangon zokognak vala; azután pedig megszaggatá kiki a maga köntösét, és port hintének fejökre ég felé. És ülének vele hét napon és hét éjszakán a földön, és nem szóla egyetlen egy szót egyik sem, mert látják vala, hogy igen nagy az ő fájdalma.? (Jób 2:11?13)

            A segítségnyújtás egyik alappillére a minőségi idő, azaz a másikkal való közösen eltöltött idő, akár beszéd nélkül. A csendnek funkciója a megértés is. Gyakran még éppen csak elkezdi valaki a mondandóját, mi már a válaszunkat, a tanácsunkat, a kérdéseinket fogalmazzuk magunkban, és nem figyelünk teljes értékűen a beszélőre. A legtöbb meg nem értésünk ebből adódik, vagyis nincs is valódi megértési szándékunk, sokkal inkább beszélési szándékunk van. Függetlenül attól, hogy értem-e, érthetem-e egyáltalán a másikat, szántam-e elég időt a megértésére.

Fenti történetben igen figyelemreméltó, hogy Jób barátai messziről érkeznek, és hét nappalt és éjjelt képesek együtt létezni Jóbbal a fájdalmában egyetlen szó nélkül. Érdekes, hogy a részvét szó eredeti jelentése is azt tükrözi: részt venni, nem pedig egy erőltetett részvétem szó elrebegését.

Jób barátai is hibáznak a későbbiekben (egy érkező negyedikkel együtt), hosszú, Jóbot hibáztató monológokba bonyolódnak, ami egyáltalán nem segít Jóbnak, ahogy azt meg is fogalmazza: ?Oh, bárcsak volna valaki, aki meghallgatna engem! Ímé, ez a végszóm: a Mindenható feleljen meg nékem; és írjon könyvet ellenem az én vádlóm.? (Jób 31:35)

 

A kihallgatások

Jézus kihallgatásai i. sz. 31. niszán 13-án pénteken zajlottak. Több helyszínen kihallgatták Jézust: Annás még csütörtök éjjel, majd péntek hajnalban-reggel Kajafás, a szanhedrin, Pilátus, Heródes majd újra Pilátus előtt. Ezekből a párbeszédekből nézzünk meg néhányat!

?Amazok pedig megfogván Jézust, vivék Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol az írástudók és a vének egybegyűltek vala. Péter pedig követi vala őt távolról egész a főpap pitvaráig; és bemenvén, ott ül vala a szolgákkal, hogy lássa a végét. A főpapok pedig és a vének és az egész tanács hamis bizonyságot keresnek vala Jézus ellen, hogy megölhessék őt; És nem találának. És noha sok hamis tanú jött vala elő, mégsem találának. Utoljára pedig előjövén két hamis tanú, Monda: Ez azt mondta: Leronthatom az Isten templomát, és három nap alatt felépíthetem azt. És fölkelvén a főpap, monda néki: Semmit sem felelsz-é? Micsoda tanúbizonyságot tesznek ezek ellened? Jézus pedig hallgat vala. És felelvén a főpap, monda néki: Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus, az Istennek Fia? Monda néki Jézus: Te mondád. Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben. Ekkor a főpap megszaggatá a maga ruháit, és monda: Káromlást szólott. Mi szükségünk van még bizonyságokra? Ímé most hallottátok az ő káromlását. Mit gondoltok? Azok pedig felelvén mondának: Méltó a halálra.? (Mt 26:57?66)

?Mikor pedig reggel lőn, tanácsot tartának mind a főpapok és a nép vénei Jézus ellen, hogy őt megöljék. És megkötözvén őt, elvivék, és átadák őt Ponczius Pilátusnak, a helytartónak. ... Jézus pedig ott álla a helytartó előtt; és kérdezé őt a helytartó, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? Jézus pedig monda néki: Te mondod. És mikor vádolák őt a főpapok és a vének, semmit sem felele. Akkor monda néki Pilátus: Nem hallod-é, mily sok bizonyságot tesznek ellened? És nem felele néki egyetlen szóra sem, úgy hogy a helytartó igen elcsodálkozék. Ünnepenként pedig egy foglyot szokott szabadon bocsátani a helytartó a sokaság kedvéért, akit akarának. Vala pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbásnak hívtak. Mikor azért egybegyülekezének, monda nékik Pilátus: Melyiket akarjátok hogy elbocsássam néktek: Barabbást-é, vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak? Mert jól tudja vala, hogy irigységből adák őt kézbe. Amint pedig ő az ítélőszékben ül vala, külde őhozzá a felesége, ezt üzenvén: Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába; mert sokat szenvedtem ma álmomban ő miatta. A főpapok és vének pedig reá beszélék a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el. Felelvén pedig a helytartó, monda nékik: A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam néktek? Azok pedig mondának: Barabbástt. Monda nékik Pilátus: Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan mondának: Feszíttessék meg! A helytartó pedig monda: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig még inkább kiáltoznak vala, mondván: Feszíttessék meg! Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!? (Mt 27:1?2, 11?24)

?Mondván: Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nékünk. Monda pedig nékik: Ha mondom néktek, nem hiszitek: De ha kérdezlek is, nem feleltek nékem, sem el nem bocsátotok.? (Lk 22:67?68)

?Monda pedig Pilátus a főpapoknak és a sokaságnak: Semmi bűnt nem találok ez emberben. De azok erősködének, mondván: A népet felzendíti, tanítván az egész Júdeában, elkezdve Galileától mind idáig. Pilátus pedig Galileát hallván, megkérdé, vajjon galileai ember-é ő? És mikor megtudta, hogy ő a Héródes hatósága alá tartozik, Héródeshez küldé őt, mivelhogy az is Jeruzsálemben vala azokban a napokban. Héródes pedig Jézust látván igen megörüle: mert sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott ő felőle, és reménylé, hogy majd valami csodát lát, melyet ő tesz. Kérdezé pedig őt sok beszéddel; de ő semmit nem felele néki. Ott állanak vala pedig a főpapok és az írástudók, teljes igyekezettel vádolván őt. Héródes pedig az ő katonáival egybe semminek állítván és kicsúfolván őt, minekutána felöltöztette fényes ruhába, visszaküldé Pilátushoz. És az napon lőnek barátok egymással Pilátus és Héródes; mert az előtt ellenségeskedésben valának egymással. Pilátus pedig a főpapokat, főembereket és a népet egybegyűjtvén, Monda nékik: Ide hoztátok nékem ez embert, mint aki a népet félrevezeti: és ímé én ti előttetek kivallatván, semmi olyan bűnt nem találtam ez emberben, a mivel őt vádoljátok: De még Héródes sem; mert titeket ő hozzá igazítálak; és ímé semmi halálra való dolgot nem cselekedett ő. Megfenyítvén azért őt, elbocsátom.? (Lk 23:4?16)

            A legfeltűnöbb, hogy Jézus általában csöndben van, nem válaszol semmit. Egy ? bibliai kronológia szerint ? 700 évvel korábbi messiási prófécia meg is jövendölte ezt: ?Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!? (Ésa 53:7) Ezúttal is sokat tanulhatunk a csend kommunikációs szerepéről. Mindig érdemes megvizsgálnunk, van-e egyáltalán lehetőségünk az üzenetünk átadásra! Vajon a hallgatónk olyan állapotban van, hogy érdekli, amit mondanánk? Vajon indulatmentes, türelmes, ránk figyelni tudó, velünk való együttgondolkodásra képes? Jézus jól látta ezekben a párbeszédekben, hogy nincsenek ideális kommunikációs feltételek a megértetésre, ahogy ezt meg is fogalmazta: ?Ha mondom néktek, nem hiszitek: De ha kérdezlek is, nem feleltek nékem, sem el nem bocsátotok.? Sem megértési szándék, sem a szabadon bocsátás szándéka nem volt meg a hallgatóságában. Jézus azért nem válaszolt, mert megszólalásának semmi pozitív eredménye nem lett volna a hallgatóság hozzáállása miatt. Ha Jézus magyarázkodott volna, védte volna magát, ha bármit számon kért volna, csak növelte volna az amúgy is dühös faggatózók indulatát. Jézus felmérte, hogy a részvevők nincsenek a megértés állapotában, mert indulat van bennük. Az indulat megakadályozza a megértést. Pilátus megpróbálta, megszólalt, és még nagyobb indulatok támadtak, amint olvassuk.

Heródest sem Jézus mondanivalója érdekelte, hanem csodát szeretett volna látni, ő sem volt nyitott Jézus mondandójára, hanem előzetes elvárásai voltak. Érdemes megtapasztalnunk, hogy ha előzetes elvárásunk van egy kommunikációban, akkor nem adjuk meg a másik számára a szabadságot, hogy azt és úgy mondhassa, ahogyan szeretné, és ilyenkor többnyire nem is működik tökéletesen a kommunikáció. Csalódást szül, ha nem azt adjuk, amit a másik vár, ha nem pontosan úgy alakul az adott párbeszéd, ahogy elterveztük. A csalódás is az érzelmi indulat egy fajtája. Megakadályozza hogy valóban nyitottak legyünk a másik üzenetére.

            A csendnek az is a szerepe, hogy megakadályozhatja az indulatok fokozódását, és lehetőséget teremt arra, hogy a másik fél elgondolkodjon azon, hogy miért is indulatos. Az elgondolkozás nem szükségszerű következmény, de ha a megszólalásunk által még nagyobb indulatok keletkeznek, akkor az önelemzés, önkritika lehetősége, esélye is eltűnik.

 

Jézus és Nikodémus

28 húsvétján vagyunk, Jeruzsálemben. Nikodémus farizeus (?szeparatista?), írástudó, vagyis vallásilag képzett, tanult ember. (A farizeusok egy kegyességi mozgalmat alkottak, élesen elkülönültek azoktól, akik szerintük nem tartottak be minden parancsolatot, ezt nevezzük ószövetségi legalizmusnak [törvényeskedés]. Súlyos hibájuk volt az önteltség, az önigazultság. Josephus Flaviusnál részletes leírásokkal találkozunk, mivel ő maga is farizeus volt.) Nikodémus ráadásul főember volt, a szanhedrin tagja. (A hamis próféták ügyében is ők ítélkeztek, korlátozott jogkörrel, halálos ítéletet nem hozhattak. Fentebb láttuk, éppen ezért kellett a rómaiakat bevonni Jézus elítélésbe.) Éjjel ment Jézushoz, egy tanulatlan (ti. rabbiiskolában nem tanult) ácshoz, titokban. Érdekelte Jézus személye, hiszen ekkor Jézus már megtisztította a templomot, már tett csodákat, már túl volt szolgálata elején. Nikodémus tehát személyes meggyőződése miatt nevezi rabbinak a tanulatlan Jézust:

?Vala pedig a farizeusok közt egy ember, a neve Nikodémus, a zsidók főembere: Ez jöve Jézushoz éjjel, és monda néki: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul; mert senki sem teheti e jeleket, amelyeket Te teszel, hanem ha az Isten van vele. Felele Jézus és monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Monda néki Nikodémus: Mimódon születhetik az ember, ha vén? Vajjon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é? Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. ? És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az Ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.? (Jn 3:1?7, 14?17)

            Tapasztaljuk, hogy Jézus mintha egészen másra válaszolna, mintha nem csatlakozna Nikodémus kezdő mondatához. Valójában azonban igazi gondolataira, a valódi, Nikodémust izgató kérdésre válaszol. Hiszen a zsidók úgy gondolkodtak a messiás országáról, úgy hitték, az egy földi ország lesz, emberi vezetéssel (ti. a római rabigától akartak megszabadulni). Jézus erre a ki nem mondott hitre válaszolt azzal, hogy kijelentette: Isten országa lelki természetű, és éppen ezért szükséges az újjászületés (gr. anothengennétai ?újjászületés; felülről/Istentől születés?). (Más helyeken az Újszövetség megtérés-nek is nevezi az újjászületést, gr. metanoia, ?megtérés, a gondolkodás megváltozása, megfordulása?, utalva arra a fókuszváltásra, hogy megtérésük után az emberek számára más dolgok lesznek a fontosak.) Az újjászületés fogalma nem volt ismeretlen Nikodémus számára, mégis igen gúnyosan válaszolt: ?Jézus, most azt mondod nekem, hogy anyámnak kell megint megszülnie engem?? Nikodémust büszkesége és önmagával való erőteljes gondolati viaskodása felesleges iróniába sodorta. Jézus ezt nem vette figyelembe, mert tudta, mi megy végbe benne. Tudta, hogy Nikodémus gondolkodásában egy számára lényegi, döntő elképzelés került új megvilágításba, és a régi elképzelése küzd az újjal. Ez az új elképzelés nagyon más ? egyelőre a számára befogadhatatlanul nagyon más ? elképzelés önnön életéről. Jézus éppen ezért mintha meg sem hallotta volna a gúnyt, és a tényleges, ki nem mondott kérdésére válaszolt. Ha Jézus nem így tett volna, Nikodémus nem csatlakozott volna Jézus halála után Jézus tanítványaihoz. De csatlakozott. (Sőt, ő volt az, aki a szanhedrinben is a védelmébe vette Jézust: Jn 7:50?51.)

            Mi mit csináltunk volna? Lehetséges, hogy korholtuk volna Nikodémust, hogy miért titokban, lopakodva jön hozzánk. Visszaszúrtunk volna, amikor ironizál, amikor egyértelműen butaságot mond, és ezzel minket, az általunk mondottakat tartja butaságnak. Valójában azonban sohasem viszi előre a kommunikációt, ha leszidunk valakit. Hiszen ha Jézus nem szeretettel reagált volna, hanem megsértődött volna, tehát önző módon válaszolt volna, dorgálta volna Nikodémust, akkor Nikodémusnak muszáj lett volna védekeznie, muszáj lett volna távolodnia Jézustól, mert mindig távolodunk attól, aki leszid minket. Ha Jézus nem szeretettel reagál, nem jöhetett volna létre egymás gondolatainak megértése, és a cél sem: Nikodémus közeledése Jézus gondolataihoz.

            Mi a csend szerepe ebben a párbeszédben? Létrehozni, megteremteni az érdemi szálat, azt, amire érdemes reagálni. Jézus a titokban lopózásra, a gúnyra csenddel reagál, azaz ezeket a mellékszálakat nem folytatja. A (tulajdonképpen ki sem mondott) valódi kérdésre, a fő témára reagál.

 

Jézus és a kánaánita asszony

I. sz. 30 húsvétja előtt, Észak-Galileában történt ez az első olvasásra meghökkentő, nehezebben megérthető párbeszéd:

?És elmenvén onnét Jézus, Tirus és Sidon vidékeire tére. És ímé egy kananeus asszony jövén ki abból a tartományból, kiált vala néki: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik. Ő pedig egy szót sem felele néki. És az ő tanítványai hozzá menvén, kérik vala őt, mondván: Bocsásd el őt, mert utánunk kiált. Ő pedig felelvén, monda: Nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz. Az asszony pedig odaérvén, leborula előtte, mondván: Uram, légy segítségül nékem! Ő pedig felelvén, monda: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni. Az pedig monda: Úgy van, Uram; de hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, amik az ő uroknak asztaláról aláhullanak. Ekkor felelvén Jézus, monda néki: Óh asszony, nagy a te hited! Legyen néked a te akaratod szerint. És meggyógyula az ő leánya attól a pillanattól fogva.? (Mt 15:21?28)

            A jelenet Észak-Galilea pogány, azaz nem zsidó területén zajlik, egy kánaánita, azaz pogány (nem zsidó) asszony főszereplésével, aki úgy szólítja meg Jézust, hogy hiszi, hogy ő a megígért messiás (tudniillik ezt jelenti a ?Dávidnak fia? kifejezés). Jézus azonban nem szól az asszonyhoz egyetlen szót sem. Ez meglepő a számunkra, durva reagálásnak tűnik első gondolatra. Később azonban látni fogjuk, miért tett így. A tanítványok kérik, hogy küldje el az asszonyt, utasítsa rendre, kellemetlen a számukra, ahogy kiáltozik, tolakodik. Miért vették természetesnek a tanítványok, hogy Jézus nem válaszolt az asszonynak? Miért nem kérdezték meg, hogy miért nem szólal meg? Pedig megszokhatták volna, hiszen már két éve együtt jártak Jézussal, hogy mindenkivel szóba áll, nem csak zsidókkal. Azért nem, mert egyetértettek a tettével. Természetes volt a számukra, hogy egy nem zsidó esetében Jézus továbbmegy segítségnyújtás nélkül. Annak ellenére természetes volt a számukra ? saját gondolkodásuk megkötözöttsége miatt ?, hogy Jézustól nem ezt tapasztalták korábban. Első látszatra úgy tűnik, Jézus ezt a vélekedésüket még az asszony odaérését megelőzően, majd az asszony előtt is megerősíti szavaival. Ez az elgondolásunk azonban a teljes jelenetet szemlélve megcáfolódik. Számunkra az is fölöttébb érdekes, hogy az asszony nem sértődött meg. (Esetleg az asszony számára segítséget jelenthetett, hogy Jézus kommunikációjában a szóbeli és a testnyelvi üzenet között inkongruencia, különbség is lehetett.) Mit jelent az a kifejezés, amit Jézus mond az asszonynak: ?nagy a te hited?? Az asszony igen alázatosan beszél és viselkedik a szituációban. Éles ellentét van a tanítványok gőgje és az asszony alázata között. Jézus ezt a szituációt használja fel arra, hogy megmutassa a tanítványai számára, mi van a saját szívükben. Jézus azért mert nem szólni az asszonyhoz, mert tudta, hogy nem fog megsértődni, látta az alázatát. Az alázat éppen az önzés hiányát jelenti, és önzés (egó) nélküli állapotban nem támadnak indulatok, negatív érzelmek, így nem félt az asszony megbántódásától. A csend (az asszonynak való nem reagálás) szerepe itt a tanítványoknak a saját gondolkodásukkal való szembesítésük. Jézus nem feddi meg őket, hanem bemutatja az igazságot, segít. Olyan, mintha ez a történet a kánaánita asszony lányának a meggyógyításáról szólna, valójában azonban a tanítványok szívének (gondolkodásának) meggyógyításáról szól, a dölyf kezeléséről egy olyan végletes helyzetben, amikor egy Jézust közvetlenül nem ismerő pogány (!) asszony szeretetteljesebbnek gondolta Jézust, mint a saját tanítványai. (Hasonló történet: a római százados, Mt 8:10.) Jézus az asszony segítségével bemutatta, hogy mennyire bízhat benne mindenki, függetlenül attól, hogy milyen származású vagy hitű. És ezáltal szembesítette a tanítványait a saját elképzeléseikkel, a saját gőgös állapotukkal. Nem feddte meg őket, nem oktatta ki őket. Hagyta, hogy önmagukban alakuljon ki a megértés, annak megértése, hogy milyen torz elképzeléseik vannak a szeretetről és magáról Jézusról.

            Itt a csend szerepe: új téma teremtése, a tanítványok szívtisztítása. Jézus csenddel reagál kezdetben az asszonyra, amíg az funkciós, és csenddel reagál a tanítványok kérésére is, hogy küldje el az asszonyt. A hit a Bibliában mindig ?bizalma?-t jelent. Az asszony tudott bízni Jézusban, azért tudott bízni, mert szeretettelinek látta, amilyen valójában. A tanítványok sokszor azért nem hittek, nem bíztak eléggé, mert nem tudták szeretettelinek látni a saját torz, önző elgondolásaik miatt. Tulajdonképpen egy példázatszerű cselekvésben társtanítónak fogadta Jézus a pogány asszonyt. Nagyszerű, hogy Jézus milyen gyakran nem az elméleti fejtegetést választja tanítási eszközül hanem a valóságban való cselekvést.

A csend különböző kommunikációs funkcióit az alábbiakban állapíthatjuk meg: Ahhoz is csend kell, hogy a másikat megértsük, mert előbb meg kell hallgatnunk. Ahhoz is, hogy a beszélő megértse önmagát (lelkiismeret felkeltése, egyéb információkkal való összevetés, újra átgondolás). Az indulatra jó válasz a csend mint indulatcsökkentő, illetve azt nem fokozó reakció. Az altémákra, lényegtelen, céltalan, gunyoros szálakra való nem reagálás, csend is lényegi eszköz, ezáltal ezen témák megszüntetése, kivonása adott kommunikációs helyzetből. Az altémák többnyire éppen azok, amelyek nem lényegiek, viszont indulatot, érzelmi túlfűtöttséget keltenek, azaz éppen azokat a kommunikációs szálakat minősíthetjük altémáknak, amik eredményt nem hoznak (nem tudnak hozni, nem hozhatnak), csak indulatot. Az altémákra való csend mint reakció megadja az új téma, az érdemi, valódi kommunikációs szál megteremtésének lehetőségét.

            Kommunikációink során a fő célunk mindig a hallgatóság figyelése kell legyen. Mi az, amit már megértettek, mi az, amit nem, mivel értenek egyet, mivel nem. A sikeres kommunikáció kulcsa az énközpontúság és az üzenetközpontúság helyett a hallgatóközpontú kommunikáció. A másik lényegi összetevő az, hogy a kommunikáció csak teljesen indulatmentes közegben működik. Ha a beszélő és a hallgató is indulatmentes. Ha érzelmi túlfeszítettségben van bármelyik fél, akkor nem érdemes elkezdeni a kommunikációt, vagy abba kell hagyni, elnapolni más alkalomra. Segítenünk kell a hallgatóságot abban, hogy érdeklődőkké váljanak, illetve észre kell vennünk, ha nem akarnak arról a témáról, éppen akkor, éppen velünk beszélgetni. A samaritánus nővel folytatott párbeszéd arra is példa, hogy egy kommunikációs helyzetben csak egy kommunikációs célunk lehet, egyszerre mindössze egy üzenet adható át hatékonyan. Nem lehet mellékes szálakat generálnunk, mert sérül a főszál megértése, és sokszor éppen a mellékes szálak generálnak indulatot, mert azok megfogalmazását egyrészt nem is gondoljuk át annyira, másrészt gyakorta éppen a mellékszálak tartalmaznak minősítéseket, számonkéréseket, kioktatásokat. Amennyiben megjelenik az indulat, minden esetben távolodik a hallgató a közlőtől, és többnyire énvédelembe kezd, ami újabb indulatokat generál. Az eredményes kommunikáció a másik és önmagam békességének a növeléséről, megtartásáról szól, mert a hatékony üzenetátadás közege: az indulatmentesség.

 

 


CC-GNU GPL
This software is licensed under the CC-GNU GPL.