CMS Demosite
Példázatszerű cselekedetek 

 

            Az ókorban szokásos tanítási mód volt a példabeszédek, példázatok általi tanítás, így a zsidóknál is. Jézus korát megelőzően elsősorban Hillél és Sammai rabbik az ismertebbek. A példázatok általi tanítás a mai napig a legszemléletesebb tanítói műfaj, tömör és megfejthető. A Bibliában találunk hasonlatokat, közmondásokat (proverbiumokat), példabeszédeket (paroimiákat), példázatokat (parabolákat) és állításom szerint példázatszerű cselekedeteket (vagy példázatcselekedeteket). Példázatszerű cselekedetnek azokat a szövegeket nevezem, amelyekben Jézus (az Ószövetségben Isten) résztvevő, Jézus/Isten a cselekvő. Nem elmesél egy történetet, hanem éppen cselekszi azt. A cselekedete maga a példázat.

            Az Ószövetségben mindössze két példázatot tartanak számon: Jóthámét (Bír 9:7?21) és Náthánét (2Sám 12:1?14). Ugyanitt találjuk meg a Példabeszédek (héb. Mislé ?hasonlatok, példázatok?) könyvét, mely rövid mondások, közmondások, aforizmák gyűjteménye. A hagyomány szerint ezek nagyobb része Salamon királytól, Dávid fiától származik (ie. 971?931). 1Kir 4:32 szerint Salamon több mint 3000 példabeszédet szerzett, valamint kortársai bölcsességeit is gyűjtötte, a Példabeszédek könyve ennek csak töredékét tartalmazza. Ugyanakkor az Ószövetségben igen sok csoda leírását találjuk meg, minden csodaleírás tulajdonképpen példázatszerű cselekedet (Isten cselekszik). Az Újszövetségben a példázatokat a három szinoptikus evangéliumban találjuk meg (Máté, Márk és Lukács evangéliuma), kb. ötvenet. János evangéliumában a hagyományos felosztás szerint példabeszédeket találunk, példázatokat nem. Ugyanakkor példázatszerű cselekedeteket (amikor Jézus cselekszik) mind a négy evangéliumban találunk.

            ?És sokat beszéle nékik példázatokban? (Mt 13:3a). Maga Jézus így vall arról, miért beszél példázatokban:

?A tanítványok pedig hozzámenvén, mondának néki: Miért szólasz nékik példázatokban? ? Azért szólok velök példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, sem nem értenek. És beteljesedék rajtok Ésaiás jövendölése [Ésa 6:9?10], amely ezt mondja: Hallván halljatok, és ne értsetek; és látván lássatok, és ne ismerjetek: Mert megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták; hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.? (Mt 13:10, 13?15)

?Mind ezeket példázatokban mondá Jézus a sokaságnak, és példázat nélkül semmit sem szóla nékik, Hogy beteljék amit a próféta szólott [Zsolt 78:2], mondván: Megnyitom az én számat példázatokra; és kitárom, amik e világ alapítása óta rejtve valának.? (Mt 13:34?35)

Jézus ézsaiási és a zsoltári visszahivatkozásai tulajdonképpen beteljesült próféciák. A példabeszédekben-példázatokban (a Biblia nem tesz különbséget) való tanítással, magyarázással nagyobb esélyünk van a megértésre, mivel a hétköznapi életből vett példák könnyen megjegyezhetőek, és későbbi, egyéni gondolkodásra, kifejtésre késztetnek, mind mélyebb megértést hozva ezáltal létre, azokban is, akik első hallásra/olvasásra ellenálltak a mondanivaló megértésének.

 

A szálka-gerenda hasonlat

Elsőként az ismert hasonlatot, a szálka-gerenda hasonlatot nézzük meg!

?Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!? (Mt 7:1?5)

A bagoly mondja verébnek szólásunk csak egy rétegét ábrázolja ennek a példabeszédnek. E példahasonlat többet, mélyebbet jelent, mint ahogyan ez az elterjedt értelmezésben szerepel. Nézzük meg a teljes bibliai összefüggést a mondanivaló megfejtéséhez!

            A Bibliában két indokot találunk arra, hogy miért ne ítéljük meg a másik embert. Egyrészt azért, mert nem látjuk, nem láthatjuk a másik valódi szándékát:

?Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?? (Jer 17:9)

?Azért idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait; és akkor mindenkinek az Istentől lészen a dícsérete.? (1Kor 4:5)

?Szünjék meg, kérlek, a gonoszok rosszasága és erősítsd meg az igazat; mert az igaz Isten vizsgálja meg a szíveket és veséket.? (Zsolt 7:10)

?Én, az Úr vagyok az, aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint.? (Jer 17:10)

Isten ítél, mert csak Ő tud, más nem lát a szívekbe, nem ismerhetjük a másik ember valódi szándékait, indítékait.

            A másik indok az ítéléstől való óvásra: jogunk sincs egy másik embert megítélni, hiszen minden ember egyformán bűnös, azaz önző, nincs különbség.

?Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, aki ítélsz.? (Rm 2:1)

A példahasonlat mélyebb értelme miszerint maga az a cselekedet a probléma, hogy másra figyelek, mást megítélek, azaz magamat különbnek tartom, hiszen a másik ember megítélése éppen ezt jelenti. A példahasonlat szerint azzal az állapottal (állapotunkkal) van a probléma, amikor magamat különbnek tartom a másik embernél, és ezt ráadásul nem is veszem észre.

?Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván timagatoknál.? (Fil 2:3)

Vagyis a gerenda azt jelképezi, hogy ha nem lenne gerenda a szememben, akkor észrevenném a saját hibáimat, mert nem a mások hibái lennének a figyelmem fókuszában. Sajnos a kétféle fókuszolás a tapasztalat szerint kizárja egymást. Ha mások hibáira figyelünk és őket hibáztatjuk, akkor nem tudunk arra figyelni, hogy mi miben hibáztunk adott helyzetben. A másik figyelése és megítélése a gerenda a szememben, szemléletemben.

 

A két templomtisztítás

A bibliai feljegyzések szerint Jézus kétszer tisztította meg a jeruzsálemi templomot. Az első templomtisztítás földi prédikátori szolgálata legelején, míg a második szolgálata legvégén történt. Azon kronológia szerint, amely Jézus születését i. e. 5 késő őszére és prédikátori szolgálatának kezdetét i. sz. 27 őszére?28 tavaszára teszi, az első templomtisztítás 28 húsvétján volt:

?Mert közel vala a zsidók husvétja, és felméne Jézus Jeruzsálembe. És ott találá a templomban az ökrök, juhok és galambok árúsait és a pénzváltókat, amint ülnek vala: És kötélből ostort csinálván, kiűzé mindnyájokat a templomból, az ökröket is a juhokat is; és a pénzváltók pénzét kitölté, az asztalokat pedig feldönté; És a galambárúsoknak monda: Hordjátok el ezeket innen; ne tegyétek az én Atyámnak házát kalmárság házává. Megemlékezének pedig az ő tanítványai, hogy meg van írva [Zsolt 69:10]: A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem.? (Jn 2:13?17)

A második templomtisztítás pedig i. sz. 31-ben, a húsvét előtti vasárnap történt, ez volt Jézusnak kereszthalála előtti utolsó vasárnapja Jeruzsálemben:

?És beméne Jézus az Isten templomába, és kiűzé mindazokat, akik árulnak és vásárolnak vala a templomban; és a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatá. És monda nékik: Meg van írva [Ésa 56:7]: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek [Jer 7:11]. És menének hozzá vakok és sánták a templomban; és meggyógyítá őket.? (Mt 21:12?14)

            Mindkét templomtisztítás a konkrét fizikai cselekedeten túlmutat. Mindkettő erőteljes metafora és példázatszerű cselekedet is egyben. Az interpretáció saját, de a bibliai szövegösszefüggésben kibontható, tudniillik a templom mint hasonlat beazonosítható, elsősorban Pál apostol leveleiből:

?Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.? (1Kor 3:16?17) (A szent bibliai jelentése: ?elkülönített, isteni célra elkülönített?.)

?Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek. Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket.? (2Kor 6:16?17)

?Krisztus ellenben mint Fiú a maga háza felett, akinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mind végig erősen megtartjuk.? (Zsid 3:6)

Az ember Isten temploma, azaz az Ő szent Lelkének lakhelye: ?De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. Hogyha pedig Krisztus tibennetek van, jóllehet a test holt a bűn miatt, a lélek ellenben élet az igazságért. De ha Annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő tibennetek lakozó Lelke által.? (Rm 8:9?11)

            A két templomtisztítás jézusi példázatcselekedete túlmutat a jeruzsálemi templom megtisztításán. Jézus nem csak a kőtemplomot akarja megtisztítani a kereskedelmi-anyagi szemlélettől. Jézus a valódi templomában akar takarítani, azaz mibennünk, a gondolkodásunkban. Jézus egy fókuszváltást szeretne elérni abban, hogy mire irányítjuk a figyelmünket, amely röviden így fogalmazható meg, mi a lényeg számunkra: a pénz vagy a lelki szükségletek? ?Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak? (Mt 6:24), vö. ?Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei? (1Kor 10:21). (A Mammon bálványisten, azaz bálvány: a pénz, a fizikai-tárgyi gazdagság megszemélyesítője.)

            Pál apostolnak a Zsidókhoz írt levelében a templom-kép részletesebben elemzett metafora:

?Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is istentiszteletei rendtartásai, mint szintén világi szenthelye. Mert sátor építtetett, az első, amelyben vala a gyertyatartó, meg az asztal és a kenyerek felrakása; ezt nevezték szenthelynek. A második kárpiton túl pedig az a sátor, melyet neveztek szentek szentének, Melyben vala az arany füstölő oltár és a szövetség ládája beborítva minden felől arannyal, ebben a mannás aranykorsó és Áron kihajtott vesszeje meg a szövetség táblái, Fölötte pedig a dicsőség kérubjai, beárnyékolva a fedelet, amikről most nem szükséges külön szólani. Ezek pedig ekképen levén elrendezve; az első sátorba ugyan mindenkor bejárnak a papok az istentisztelet elvégzésére, A másodikba azonban egy-egy évben egyszer csak maga a főpap, vérrel, melyet magáért és a nép bűneiért áldoz. Azt jelentvén ki ezzel a Szent Lélek, hogy még nem nyilt meg a szentély útja, fennállván még az első sátor. Ami példázat a jelenkori időre, mikor áldoznak oly ajándékokkal és áldozatokkal, melyek nem képesek lelkiismeret szerint tökéletessé tenni a szolgálattevőt, Csakis ételekkel meg italokkal és különböző mosakodásokkal ? melyek testi rendszabályok ? a megjobbulás idejéig kötelezők. Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül, És nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve. Mert ha a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén hamva, a tisztátalanokra hintetvén, megszentel a testnek tisztaságára: Mennyivel inkább Krisztusnak a vére, aki örökké való Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő Istennek. És ezért új szövetségnek a közbenjárója ő, hogy meghalván az első szövetségbeli bűnök váltságáért, a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét. ? Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk. Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatul, mint ahogy a főpap évenként bemegy a szentélybe idegen vérrel; Mert különben sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtetése óta; így pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.? (Zsid 9:1?15, 24?26)

A pusztai sátor és később a jeruzsálemi kőtemplom két részből állt: első, nagyobb része szentélynek, szenthelynek vagy első sátornak neveztetett, a második, kisebb része pedig szentek szentjének vagy második sátornak. Köztük pedig egy függöny, azaz kárpit helyezkedett el. A kárpit zárta el a szentek szentjét az első templomtól. Ez a kétrészű templom a kárpittal tulajdonképpen a történelem modellje. Nem egy statikus tárgy modellje, hanem egymás utáni események modellje. Jézus kereszthalálakor a kárpit kettéhasadt (Lk 23:45), szimbolizálva ezzel azt, hogy megnyílt az út a szentek szentjébe.

            Az első templom az első szövetséget (az ún. ószövetséget) szimbolizálja, a második templom pedig a második szövetséget (az ún. újszövetséget). A kárpit Jézus kereszthalálakor tűnt el. Mit jelent ez? A második templomba a főpap egy évben csak egyszer léphetett be, azt szimbolizálva, hogy csak a főpap képes bevinni minket a szentek szentjébe. A valódi főpap: Jézus, az emberi főpapok csak előképek voltak. Mi a szentek szentje? Pontosabban: ki? A szentek szentje maga Isten. Krisztus önmagában vitt be minket Istenbe. Jézus az ún. főpapi imájában, azaz elfogatása előtti utolsó imájában így könyörög:

?De nemcsak őérettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd énbennem; Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. És én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, őnékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképen mi egy vagyunk: Én őbennök, és te énbennem: hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél. Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál: mert szerettél engem e világ alapjának felvettetése előtt. Igazságos Atyám! És e világ nem ismert téged, de én ismertelek téged; és ezek megismerik, hogy te küldtél engem; És megismertettem ővelök a te nevedet, és megismertetem; hogy az a szeretet legyen őbennök, a mellyel engem szerettél, és én is őbennök legyek.? (Jn 17:20?26)

Jézus önmagában vitt be minket Istenbe, azaz a Szentek Szentjébe. Ahova az ember nem tud bemenni Jézus nélkül. Miért? Mert nincs bizalma, nincs bizalma Istenben, azaz nem hisz Istennek és Istenben. Azáltal bírunk Benne bízni, hogy Krisztus eljött értünk, és megtapasztalhattuk, megtapasztalhatjuk a szeretetét. Mit törölt el Jézus, mit semmisített meg? A bűntudatunkat, a rossz lelkiismeretünket (lásd: Zsid 9:9, 14; 10:2, 22), mely elhalványította előttünk Isten szeretetét (ahogyan egy függöny elhalványítja a fényt). Azáltal, hogy a bűntudatunkat elvette, azaz a kárpit leszakadt, láthatjuk Istent a maga teljességében, a teljes szeretetében. A valódi Istent láthatjuk, nem azt a büntető, számonkérő Istent, ami sokak istenképe, nem csak az Ószövetségben, az új szövetségben is.


A lábmosás

Következő példázatcselekedetünk az ún. lábmosás, mely az ún. utolsó vacsora (páskavacsora) alatt történt i. sz. 31. niszán 13-án csütörtök este Jeruzsálemben.:

?A husvét ünnepe előtt pedig, tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket. És vacsora közben, amikor az ördög belesugalta már Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának szívébe, hogy árulja el őt, Tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott néki, és hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy, Felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medenczébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül van kötve. Méne azért Simon Péterhez; és az monda néki: Uram, te mosod-é meg az én lábaimat? Felele Jézus és monda néki: Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted. Monda néki Péter: Az én lábaimat nem mosod meg soha! Felele néki Jézus: Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám. Monda néki Simon Péter: Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is! Monda néki Jézus: Aki megfürödött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok. ? Mikor azért megmosta azoknak lábait, és a felső ruháját felvette, újra leülvén, monda nékik: Értitek-é, hogy mit cselekedtem veletek? Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.?(Jn 13:1?10, 12?14)

            A lábmosás korabeli elterjedt szokás volt. A házba érkezők lábát ? általában a szolgák ? megmosták. A lábmosás fenti kontextusban jelképpé válik, példázatcselekedetté. Jézus azt próbálta tanítani a legközelebbi tanítványainak, hogy alázatban szükséges lenniük, nem tartva magukat különbnek a másik embernél. Jézus a tanítványok között újra és újra fellobbanó hierarchiavita lezárásaként tette ezt a példázatszerű cselekvést. A tanítványok közötti hierarchiaviták feljegyzéseire néhány példa: Mt 18:1?3 (ki a nagyobb?), Mt 20:24 (Zebedeus fiainak rangkérése), Mt 26:33?35 Péter magabízása (ő soha nem árulja el Jézust). Jézus máskor is tanít a hierarchiamentességről: ?De ne így legyen közöttetek; hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; És aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.? (Mt 20:26?28)

            Péter nem érti Jézus tettét, de ezt a tényt nem vallja be. Jézus hiába inti türelemre, hogy fogadja el, hogy most nem érti, később meg fogja érteni. Péter utasítja Jézust, hogy mit ne tegyen, holott nem is érti Jézus célját. Péter a lába megmosása után sem érti még Jézus tanítását, mégis újra utasítja Jézust, ezúttal arra, hogy még mit tegyen! Ha nem értünk valamit, alázat kell a további figyeléshez, különben tovább késlekedik a megértésünk, magunktól vesszük el a megértési esélyünket.

            Vannak felekezetek, ahol Jézusnak ezt a példázatcselekedetét szó szerint veszik, és negyedévente ténylegesen megmossák szertartásosan egymás lábát. Több felekezet (gyakorlatilag mindegyik) az úrvacsorát mint cselekedetet veszi szó szerint, mint majd látni fogjuk. Valószínűleg Jézusnak mindkét cselekedete példázatcselekedet, azaz lelki dolgokról akart metaforikusan tanítani, nem új szertartásokat rendelt el. Mindazonáltal a szertartásokat is meg lehet tölteni lelki tartalommal, tehát senkit nem kell lebeszélnünk szertartások megtartásáról. Ugyanakkor tény, hogy sokkal könnyebb negyedévente megmosni hittestvérek lábát, mint a lelki tanítást megtartani: azt, hogy legyünk egymás szolgái a mindennapokban.


Az úrvacsora

Az ún. utolsó vacsorán (ami akkor és ott történt, ahol az előbb említett lábmosás):

?Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.? (Mt 26:26?28)

A keresztény felekezetek értelmezése szerint Jézus ekkor új szertartást rendelt el, a katolikusok áldozásnak hívják, a protestánsok úrvacsorának, ezen szertartások közben ostyát/kenyeret/kovásztalan kenyeret, bort/mustot fogyasztanak jelképként.

Párhuzamos helyen így olvassuk:

?És minekutána [Jézus] a kenyeret vette, hálákat adván megszegé, és adá nékik, mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.? (Lk 22:19)

Valószínűsíthető, hogy nem új szertartás alapításáról van szó, hanem egy régi megerősítéséről: a zsidók asztali áldásának megerősítéséről. És ennek megerősítésére vonatkozik az ?EZT cselekedjétek!? felszólítás. Az asztali áldás szintén korabeli szokás volt, a hívő zsidók ma is mondanak asztali áldást, azaz köszönetet Istennek az ételért, italért.

            Figyeljük meg, hogy Jézus étkezésekkor ugyanezt cselekedte végig a földi szolgálata alatt, azaz nem csak az utolsó vacsorán! Vette a kenyeret, égre nézve hálát adott, megtörte, szétosztotta:

?Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképen a halakból is, amennyit akarnak vala.? (Jn 6:11)

Ugyanez egy másik evangéliumban: ?És mikor megparancsolá a sokaságnak, hogy üljenek le a fűre, vevé az öt kenyeret és két halat, és szemeit az égre emelvén, hálákat ada; és megszegvén a kenyereket, adá a tanítványoknak, a tanítványok pedig a sokaságnak.? (Mt 14:19)

Egy másik megvendégelés során: ?És vevén a hét kenyeret és a halakat, és hálákat adván, megtöré, és adá az ő tanítványainak, a tanítványok pedig a sokaságnak.? (Mt 15:36)

És később a feltámadt Jézus is így cselekszik:

?És ímé azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala, melynek neve vala Emmaus. És beszélgetének magok közt mindazokról, amik történtek. És lőn, hogy amint beszélgetének és egymástól kérdezősködének, maga Jézus hozzájok menvén, velök együtt megy vala az úton. ? És ő monda nékik: Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, amik ő felőle megirattak. Elközelítének pedig a faluhoz, amelybe mennek vala; és ő úgy tőn, mintha tovább menne. De kényszeríték őt, mondván: Maradj velünk, mert immár beestvéledik, és a nap lehanyatlott! Beméne azért, hogy velök maradjon. És lőn, mikor leült velök, a kenyeret vévén, megáldá, és megszegvén, nékik adá. És megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerék őt; de ő eltünt előlük.? (Lk 24:13?15, 25?31)

Itt külön érdekesség, hogy úgy tűnik, éppen erről a sokszor látott mozdulatról, a kenyér megáldásának mozdulatáról ismerték fel Jézust a mesterük kereszthalála miatt megszomorodott tanítványok. Miért ezt a mozdulatot választotta Jézus? Valószínű éppen azért, mert gyakorta látták Tőle, mindig, minden étkezéskor, nem csak az utolsó vacsorán. Talán egy jellegzetesen saját mozdulat lehetett. A szokás bevett zsidó szokás, a mozdulat saját.

            Mi a tanítása e példázatcselekedetnek? A Bibliában végighúzódnak azok a hasonlatok, amelyek Jézust testi-lelki kenyérhez, azaz testi-lelki táplálékhoz hasonlítják: Ő az Élet Kenyere, az Élet Vize, az Ő Vére megelevenítő stb. Ezen példázatcselekedettel arra tanított bennünket, hogy mondjunk hálát a testi és lelki táplálékunkért, nem csak néhány naponta, néhány hetente vagy néhány havonta (ahogy az az áldozáskor, úrvacsorakor szokásos), hanem minden étkezés előtt. A testi táplálékról jusson eszünkbe, hogy Őtőle van, minden más javunkkal egyetemben, és a testi táplálékról jusson eszünkbe a lelki táplálékunk, azaz Ő maga, az Ő személye. És eszünkbe juthat az is, hogy amikor eljött utánunk a Földre, akkor Ő is így cselekedett, hálát mondott Istennek mindenért, valamint az is, hogy azért jött el a Földre, hogy bemutassa, hogy Isten mennyire szeret bennünket.

 

Jézus és a házasságtörő nő

Az utolsó vacsora előtt fél évvel, i sz. 30 őszén, Jeruzsálemben történt az alábbi különleges esemény:

?Jézus pedig elméne az Olajfák hegyére. Jó reggel azonban ismét ott vala a templomban, és az egész nép hozzá méne; és leülvén, tanítja vala őket. Az írástudók és a farizeusok pedig egy asszonyt vivének hozzá, akit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt, Mondának néki: Mester, ez az asszony tetten kapatott, mint házasságtörő. A törvényben pedig megparancsolta nékünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz? Ezt pedig azért mondák, hogy megkísértsék őt, hogy legyen őt mivel vádolniok. Jézus pedig lehajolván, az ujjával ír vala a földre. De mikor szorgalmazva kérdezék őt, felegyenesedve monda nékik: Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ. És újra lehajolván, írt vala a földre. Azok pedig ezt hallván és a lelkiismeret által vádoltatván, egymásután kimenének a vénektől kezdve mind az utolsóig; és egyedül Jézus maradt vala és az asszony a középen állva. Mikor pedig Jézus felegyenesedék és senkit sem láta az asszonyon kívül, monda néki: Asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged? Az pedig monda: Senki, Uram! Jézus pedig monda néki: Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél!? (Jn 8:1?11)

            A zsidó vallási vezetők, az ún. írástudók és farizeusok egy csapdahelyzetet hoztak létre a paráznaságon ért asszony Jézus elé vitelével. Ha Jézus azt válaszolta volna, kövezzék meg (ami halálos büntetés volt), akkor bevádolhatták volna a rómaiak előtt, mert a római fennhatóság miatt a zsidó tanácsok nem hozhattak halálbüntetést. Ha Jézus azt válaszolta volna, hogy nem kell megkövezni, akkor a mózesi törvények megtagadásával a zsidó szanhedrinben lehetett volna megvádolni. A megvádolás olyan fontos volt a vallási vezetők számára, hogy valójában a mózesi törvényeknek sem tettek eleget, hiszen az eljárást az asszony férjének kellett volna kezdeményeznie, és a paráznaságban részt vett férfival együtt kellett volna megvádolni az asszonyt.

Jézus nem reagál (azaz csenddel reagál) arra, hogy megzavarták a prédikációját, nem reagál a neki felállított csapdára. Nem a vádolókra figyel, nem kéri ki magának a helyzetet, nem szidja le őket, nem ütközteti őket azzal, hogy rájött a csapdára. A fő szálra, a lelkileg leginkább szükségben lévőre figyel, az asszonyra. Ezáltal a vádlókra is figyel, hagyja, hogy feltámadjon a lelkiismeretük. Nem leplezi le őket nyilvánosan, nem fedd, nem háborodik fel, nem oktatja ki őket, nem gúnyolódik, nem kéri számon őket. Ez egyfajta kommunikációs alázat: a fő szál dekódolása, a többi szál figyelmen kívül hagyása mellett, azaz a valódi üzenet megtalálása a többi, valójában zajnak minősülő üzenet között. (Minden zajnak minősül a kommunikációban, ami akadályozza a megértést.)

A sikeres kommunikáció fő titka az indulatmentesség. Hogy a másik beszédétől indulatos leszek-e, az nem a beszélőn és a beszédén, nem a beszédmódján és nem az üzenetén múlik, hanem rajtam, a dekódolón. Tudnunk kell, hogy nem a másik ember dühít fel bennünket, hanem mindig magunkat bosszantjuk fel. Minden érzelmünk/hangulatunk a saját gondolkodásunk függvénye. Az emberi kommunikáció legfőbb problémája, hogy nem hiszünk abban, hogy létezik gondolkodási fegyelem. Ezért csaponganak a gondolataink, és ennek következményeként az érzelmeink, hangulataink, indulataink is. Jézus ebben a szituációban sem engedi meg magának, hogy indulatai támadjanak. Ezt úgy éri el, hogy nem önmagán szűri át az ingereket, nem azzal foglalkozik, hogy éppen mit tesznek vele, hanem az asszony és a vádolók lelki szükségleteire tekint. Megérti őket, és az indulatmentessége kioltja a többi résztvevő indulatát. Így jött létre az eredeti cél: a saját lelkiismeretük ítélhette el a vezetőket.

            Jézus talán ebben a jelentben alkalmazza legbravúrosabban a mellékszálakra való csenddel reagálás technikáját. Tulajdonképpen azáltal hozza létre a fő, érdemi szálat, hogy az összes többi lehetséges, az adott kommunikációban megjelenő verbális vagy nonverbális szálra csenddel reagál, és új témát hoz be a szituációba. Eltereli a rossz szándékokat, az indulatokat, ezáltal szüntetve meg a csapdahelyzetet. Mi valahogy mindig azt képzeljük, hogy ha támadnak minket, akkor meg kell magunkat védenünk, ki kell igazítanunk, oktatnunk a másikat? Annak ellenére ezt képzeljük és tesszük, hogy folyton tapasztaljuk, hogy nem működik, csak nagyobb indulatokat szül, pozitív eredményt nem. Talán meg kellene fordulnia a gondolkodásunknak?

Jézus a megkísértők kérdésére nem reagál, azaz reagál: válasza a csönd. És miközben csendben van, lehajol, és ujjával ír a földre. Amikor újra és újra felteszik neki a kérdésüket, ennyit válaszol: ?aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ?. Majd újra lehajol, és újra ír. Két kérdést is fel lehet tennünk: miért hajol le, és mit ír? Egyes interpretációk szerint a jelenlévők bűneit írja a porba. Talán ez a kérdés nem is annyira lényeges, hogy pontosan mit írt a földre. Ha a templomban volt, mint ahogy a leírás szerint ott volt, akkor nem is porba írt, tehát nagyon nem is látszódhatott, hogy mit ír a padlón. Valószínűbb, hogy inkább valamilyen szimbólumokat rajzolt a földre, talán a két kőtábla (hagyományos zsidó ábrázolás szerinti) körvonalát. A kőtáblák a saját vétkeikre irányíthatták a jelenlevők figyelmét. A lehajolás (és a rajzolás) teszi ezt a jelenetet példázatcselekedetté, nonverbális példázattá. A lehajolás mozdulata értelmezhető így is: mindenki foglalkozzon a saját szívének tisztaságával, mindenki nézzen (?hajoljon?) önmagába, ne másra irányuljon a figyelme, a leckéztetési szándéka! És íme visszatértünk a szálka-gerenda hasonlat tanításához!

            A példázatszerű cselekedetnél, példázatcselekedetnél a hangsúly nem a szóbeliségen van, a verbalitás háttérben marad, csak értelmező, kiegészítő a funkciója. A példázatokban a példázat és a magyarázat is verbális. Az Újszövetségben akkor találkozunk példázatcselekedettel, amikor Jézus cselekszik. További érdekességek az ószövetségi példázatcselekedetek, amikor Isten a cselekvő. Az ószövetségi prófétákkal is végeztetett Isten szimbolikus cselekedeteket (pl.: Ésa 20., Hós 1, Jer 27?28, 1Kir 18), ám míg ezek a prófétai cselekedetek pusztán cselekedetek, a jézusi példázatcselekedetek verbális kommunikációba ágyazott példázatértékű mozdulatok: a verbális kontextustól nem független cselekedetek, hanem a verbalitásba ágyazott mozdulatok, amiknél nem a verbális, hanem a mozdulati rész hordozza a példázatot.

            A példázatcselekedetek erőteljesebbek mint a példázatok és példabeszédek, erőteljesebb és globálisabb metaforák. Arra is tanítanak minket, hogy nem minden kommunikációs helyzetben a verbalitás a megoldás, nem mindig a verbális reagálás a jó reagálás. Sokszor a csönd és a nonverbális (testnyelvi) viszonyulás, cselekedet vagy mozdulat működik, például, ha indulatra kell reagálnunk. A példázatcselekedetek elsősorban lelki tanításokat tartalmaznak, de, ahogy láttuk, kommunikációs tanácsokat is.

 


CC-GNU GPL
This software is licensed under the CC-GNU GPL.